„A bolygó zsarnokai vagyunk”

Andri Snær Magnason író

Az izlandi szerző mesét és ismeretterjesztő irodalmat ír, dokumentumfilmeket forgat, és indult az elnökválasztáson is. A Föld gleccsereinek és vizeinek megmentéséről szóló Időről és vízről című könyvének magyarországi megjelenése apropóján beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Az Izland folyóinak megmentéséről írt Dreamland előzménye az Időről és vízrőlnek?

Andri Snær Magnason: Olyannyira, hogy amikor körvonalazódott az Időről és vízről témája, gondoltam is rá, hogy talán egy Dreamworldöt kellene írnom. A Dreamlandet nagyon nehéz volt egy annyira polarizált közösség számára megírni, amilyen Izland volt a gátépítés kérdésének idején. Olyan könnyű lett volna úgy megszólalni, hogy az egyik vagy a másik oldalnak biztosan tetsszen. A 200. oldalig nem is írtam benne gátakról. A Dreamland azt is bemutatja, hogy egyfajta gazdasági rezsim alá kerültünk. Nem mondhatjuk azt, hogy a természet önmagában érték vagy akár szentség. Hogy lehet, hogy előttünk minden generáció fogalmazhatott így, de mi nem tehetjük? Miért függünk struktúráktól, iparágaktól? Miért tesz minket ennyire kitetté egy-egy döntés? Miért nem könnyű eldönteni, hogy abbahagyjuk az olajkitermelést? Függünk a szokásainktól, az érintett ipar­ágak egyes bizonytalanságaitól.

MN: Az Időről és vízről megidézi a romantikusokat…

ASM: Helgi Valtýsson idézett szövege nem vág az ízlésembe, tulajdonképpen szupergiccsesen ír a természetről. De hirtelen megtetszett. Hogyan lehet, hogy egy férfi kimegy az Izlandi-felföldre, és robbanásszerűen szavakban, érzésekben tör ki? Mi miért vagyunk ennyire hidegek? Miért épp ezt érezzük giccsesnek? Annyira eltávolodtunk a természettől, intézmények racionális rendszerét hoztuk létre. Ha meg akarsz védeni egy területet, akkor az csak a környezetbürokrácia szabályai szerint lehetséges. Meg kell nézni például, hogy vannak-e ott veszélyeztetett állatfajok. Vagy a gazdaságtan retorikáját kell alkalmazni, mentsük meg, ami gazdaságos! Esetleg a turizmus mércéjével kellene mérni? Ha benne maradok ebben a retorikában, azzal feladom a lehetőségét annak, hogy elmondjam, hogy azért ne pusztítsunk, mert a természet nagyobb nálunk. Az Időről és vízről voltaképpen egy kísérlet; azt kutatom, hogyan beszélhetünk valamiről, ami nagyobb a nyelvnél.

MN: Egy tudományos ismeretterjesztő műbe belefér a mitológia is?

ASM: Amikor a kutatók megtalálták a Higgs-bozont, isteni részecskének nevezték. Mitologikusak az idők is, amiket élünk. Az eddigi országirányítás, a döntések és a jog nagy léptékű hatását látjuk most, a következmények is nagyon hosszú távúak. A tengerek pH-értékét senki sem tudta csökkenteni. És ez az aktivistákat, művészeket és írókat is új helyzetbe hozza. Egy demokratikus társadalomban az irodalom hat az emberekre, így a politikára is, mely a jog által törvényesül. Ezer év múlva, ha visszatekintenek ránk, azt fogják látni, hogy mi voltunk azok, akik hétköznapivá tettük a klímakonferenciákat. De az olvadó gleccserekről szóló tárgyalásokban semmi normális nincsen. Fontos metafora a koronavírus, mutatja, hogy ki lehet kapcsolni a világot, hogy megelőzzünk valami nagyobb rosszat. A kikapcsolás fájdalommal jár, de láthattuk: ezt a fájdalmat tudjuk enyhíteni. A mai fiatal generáció látta a kikapcsológombot. Valószínűleg azon nyomban használni fogják, amint tehetik. A 90-es években nekünk még azt mondták, hogy nem nyúlhatunk a gazdasághoz, illegális lenne, mert az afféle szent dolog volt. Csak azt kérhettük, hogy egy kicsit zöldebb legyen, és ezt azzal tehettük, hogy annyi zöld dolgot veszünk, amennyit csak lehet, de az, hogy valamit megtiltsunk, azzal túl messzire mentünk volna.