Interjú

„A börtön meg se kottyant”

Stephen Fry író, komikus, színész, rendező

Könyv

A brit reneszánsz ember tökéletes megtestesítője, és mint ilyen, természetesen magyar felmenőkkel is büszkélkedhet. Legutóbb jó ismerőseiről, a görög istenekről írt könyvet, a Mítosz nemrég jelent meg Kisantal Tamás fordításában magyarul. Olümposzi istenekről, John Cleese-ről, a komolyan vehetetlen mindenhatóról és a pesti viccekről is szót váltottunk.

Magyar Narancs: Kronoszt úgy jellemezi a könyvében, mint Csehov Sirályának Trepljovját, akit Morrissey-vel kereszteztek, és Hannibal Lecterből is szorult bele valami. Héra pedig nemcsak rangkóros és sznob, de ahogy írja: „az irodalom összes nagynénijének és basáskodó öreg hölgyének archetípusa”. Nem tart attól, hogy az istenek némelyike bepereli rágalmazás miatt?

Stephen Fry: És ott van Árész is, ő jön ki a legkevésbé jól az egészből. A háború istene, erőszakos és agresszív, a hódítás és harc híve – nos, őt egyenesen hülyeként jellemzem. De hát a háború már csak ez: hülyeség. Mindaz a dicsőség, képzelőerő, önfeláldozás és hősiesség, ami a háborúhoz köthető, inkább Athéné alakjában érhető tetten, mégiscsak ő a harcművészet istennője.

MN: A könyvében töredelmesen megvallja, a Monty Python Sajtbolt-szkeccsében találkozott először Terpszikhoré nevével. Vannak más Python-szkeccsek, amelyek hozzájárultak az általános műveltsége gyarapításához?

SF: Kezdeti Proust-tudásom túlnyomó részéhez a Python Országos Proust-összefoglaló verseny című szkeccséből jutottam hozzá. Az egyetemig kellett várnom, hogy mélyebbre ássak a témában.

MN: Nem lombozza le, hogy a Monty Pythonból John Cleese (interjúnk vele itt) beállt a Brexit-pártiak közé?

SF: Nagyon szomorú, hogy John Brexit-párti lett. Különösen, hogy élete legnagyobb részét az eurofil pártok legeurofilebbike, a Liberális Demokraták tagjaként és hangos szószólójaként töltötte.

false

 

Fotó: Flickr/Marco Raaphorst

MN: Visszatérve a görög istenekhez, ön melyikükben ismer leginkább magára, úgy a külsőségek, mint a belső értékek tekintetében?

SF: Szeretném azt mondani, Athénére hasonlítok, de sajnos híján vagyok az ő nagy bölcsességének. A belsőségek tekintetében nagy valószínűséggel Hermészhez állok közel, noha teljes egészében nélkülözöm azt a pajkos bájt, amit a megjelenése sugároz. Mert ami a külsőségeket illeti, leginkább egy joghurttal töltött szemetes­zacskóra hasonlítok, és csak egy istenség van, aki pont így fest. És őt Szilénosznak hívják.

MN: Pandóra és az ő híres szelencéje kapcsán azt írja a kísértés természetéről, hogy a kívánt dolgok sokat veszítenek az erejükből, ha nincsenek szem előtt. Tudjuk jól, Pandóra milyen sikerrel alkalmazta a szem elől való eltávolítás technikáját. És ön? A közismert csábítások, a szex, drog és a rock ’n’ roll közül melyiknek volt a legnehezebb ellenállnia?

SF: Gyerekkoromtól kezdve a függőség dionüszoszi erejének minden formáját alaposan kitapasztaltam, legyen szó cukorról és édességről, alkoholról és drogokról. És valóban, úgy találtam, csak akkor vagyok biztonságban, ha a kísértés nincs a szemem előtt.

MN: A könyvét olvasva teljesen nyilvánvaló, hogy szimpatizál a görög istenekkel. De magáról a Mindenhatóról már kevésbé megértően nyilatkozott. Arra a hírhedt interjúra gondolok, amikor lehülyézte magát a jóistent: „Már miért kéne tisztelnem egy önfejű, gonosz, hülye istent, aki egy olyan világot teremt, ami ennyire tele van igazságtalansággal és fájdalommal” – nyilatkozta. Ezzel egyszerre vívta ki Richard Dawkins elismerését és az ír rendőrség figyelmét – utóbbiak vallásgyalázás miatt nyomozást is indítottak.

SF: Richard Dawkins (interjúnk vele itt)  figyelemre méltó tudomány-népszerűsítő: a genetikáról és az evolúcióról írt könyvei a tudományos világon kívüliek milliói számára mutatták meg, milyen csodálatos és koherens a darwinizmus. Az ő dicsérete természetesen büszkeséggel tölt el, de attól tartok, bennem sokkal kevesebb türelmetlenség és megvetés van a vallással szemben, mint őbenne. Nagyon is kedvemre van a liturgia, a templomi zene és az egyházi épületek architektúrája, és semmi bajom az egyéni vallásossággal vagy áhítattal.

Épp csak nem hiszek abban, hogy létezne egy olyan istenség, amilyet az ír tévé nyilvánossága előtt szapultam. Magától értetődően jött, hogy egy ilyen ódivatú és ostoba, mindenható, mindent tudó, mindent szerető istenképet sértegessek, hiszen nyilvánvaló képtelenségről beszélünk. De ez nem azt jelenti, hogy ne szeretném Bach zenéjét, a chartres-i és yorki katedrálist, Herbert és Donne verseit, a Biblia költészetét, az egyházi énekeket vagy a zsoltárokat. És még sorolhatnám.

Ugyanígy vagyok a görög mitológia és a belőle merítő műalkotások szeretetével. Donatello Merkúr-szobrát vagy Ingres Oidipusz és a szfinx című festményét anélkül lehet csodálni, hogy szó szerint vennénk az őket ihlető mítoszokat. Ugyanez áll Michelangelo Mózes-szobrára, Bach Máté-passiójára vagy Leonardo Az utolsó vacsorájára.

MN: Kicsit sem rémült meg, hogy nyomozás indult ön ellen?

SF: Hogy megijesztett volna az ír rendőrség vallásgyalázási nyomozása? Épp ellenkezőleg, némi csalódással töltött el, hogy nem jutottunk el a vádemelésig. Nagyon is vártam, hogy a tárgyalóteremben szólásra emelkedhessek, és sápadtan és eltökélten elővezethessem előadásomat arról, amit teológiai és filozófiai körökben teodiceának vagy „az ördög problémájának” neveznek.

MN: Oscar Wilde, akinek ön nagy rajongója, állítólag a halálos ágyán katolikus hitre tért. Tényről vagy legendáról beszélünk?

SF: Alighanem mindkettőről. A Wilde-szakértők közül sokan azon a véleményen vannak, hogy ezzel akart szívességet tenni leghűbb barátjának és egyben irodalmi ügyei intézőjének, Robbie Rossnak, aki hithű római katolikus volt. De lehet, hogy csak be akarta biztosítani a fogadásait Blaise Pascal-i értelemben.

MN: Wilde-ban az utókor nemcsak megannyi klasszikus mű szerzőjét, de a meleg ikont is látja.

SF: Nagyobb ő annál, semhogy csak ezzel azonosítsuk. Való igaz, jó ideig a melegek felszabadításának és elfogadásának szinte vallásos tisztelettel övezett jelképe volt, de oly sok minden más is volt ő. Például a bohémság hercege, a szabadgondolkodók, a kultúráért lelkesedők, a járatlan utat járók és az intellektuálisan kíváncsiak védőszentje.

MN: Evelyn Waugh munkásságába is volt alkalma beleásnia magát, az Utolsó látogatás szerzőjének Vile Bodies című regényéből filmet (a 2003-as Fiatalság, bolondság – a szerk.) is rendezett. Waugh-ról, az emberről nem túl hízelgő kép él az utókorban. Ez fedi a valóságot vagy némi rosszindulat van emögött?

SF: Attól tartok, sehogy sem lehet megkerülni, hogy Waugh bizony kisebbfajta vadállat és mindemellett még pokoli sznob is volt. Ő maga is katolikus hitre tért, és ha valaki szóvá tette a viselkedését, hogy hát a vallás nem csinált belőle kedves, melegszívű, udvarias férfiút, Waugh ennyivel intézte el a dolgot: „Látott volna azelőtt, hogy az egyház befogadott!”

MN: Waugh leghíresebb regénye, az Utolsó látogatás nagyrészt Oxfordban játszódik. Ön ellenben cambridge-i diák volt. A sznobéria sportágában Oxford veri Cambridge-et?

SF: Te jó ég, hát nagyon is! Oxford nagyvilági hely, Cambridge épp az ellenkezője. És ez már évszázadok óta így van. Cranmer érsek, aki VIII. Henrik alatt tető alá hozta a Rómával való szakítást, cambridge-i volt, csakúgy, mint a Tudor Mária által szintén máglyahalálra ítélt Hugh Latimer és Nicholas Ridley is.

Mindhármukat Oxfordban égették meg, azon a helyen, amit ma a Mártírok emlékművének hívnak. Cambridge mártírokat nevel, Oxford megégeti őket – ahogy a régi mondás tartja. Cambridge híres a kommunista kémjeiről, a logikatudósairól és a matematikusairól, elég csak Bertrand Russellt, Wittgensteint vagy Turingot említeni, de költőkben (Wordsworth, Milton) és tudós koponyákban (Darwin, Newton) is erős a felhozatal. Ezzel szemben Oxford megannyi miniszterelnököt adott Angliá­nak, és a cambridge-ieknél jóval nagyvilágibb betűvetőket.

MN: Az azonban mindkét egyetemben közös, hogy a brit titkosszolgálat előszeretettel toborzott a diákjaik között. És olykor a KGB is. Önt sosem környékezték meg?

SF: Tudja, hogy erre nem válaszolhatok…

MN: Akkor csak azt mondja meg, mi juttatta bohó fiatalemberként börtönbe. A bristoli Pucklechurch börtöne többek között arról híres, hogy ön is a lakója volt egy rövid ideig.

SF: Hosszú történet, túlságosan is hosszú lenne itt elmondani, de az első önéletrajzi kötetemből, a Moab is My Washpotból mindenre fény derül. A rövid válaszom, hogy a hitelkártyacsalás vádpontja juttatott börtönbe, de tudja, igazán semmiség volt, hiszen hétéves koromtól bentlakásos iskolákba jártam. Hozzájuk képest a börtön meg se kottyant.

MN: Az viszont igenis megváltoztatta az életét, hogy Cambridge-ben összehozta a sors, illetve Emma Thompson Hugh Laurie-val.  A Wodehouse iránti rajongás közös mindket­tőjükben, de mi az álláspontja a barátja erős bluesvonzalmait illetően?

SF: Nincs ellenemre az amerikai dél blues-zenéje, sőt nagyon is átérzem a vonzerejét, és ahogy én nem ellenzem a bluest, úgy azt hiszem, Hugh Laurie sem ellenzi Wagnert. Mindketten rég felismertük a latin mondás bölcsességét: de gustibus non est disputandum – az ízlésről nem lehet vitatkozni. Ki a megmondhatója annak, hogy mi és miért tetszik meg valakinek, másnak viszont nem? Az élet egyik felfedezésre váró rejtélye ez.

MN: Nemcsak ír, de jó ideig kritizált is könyveket. Előfordult, hogy valamit úgy istenigazából, kíméletlenül lehúzott?

SF: Igen, volt ilyen is, a monacói hercegi család, a Grimaldik valamelyik semmirekellő, dekadens leszármazottja jelentette meg a memoárját. „Egy megsemmisítően közönséges és értéktelen élet megsemmisítően közönséges és értéktelen prózában előadva” – azt hiszem ezt írtam róla.

MN: Egy kérdést mindenképpen fel kell tennem a magyar felmenőiről. Anyai nagypapájától, aki magyar-zsidó volt, hallott esetleg pesti, Kohn és Grün vicceket?

SF: Emlékszem, ő mesélte nekem, hogy a magyar zsidó az egyetlen olyan ember a világon, aki a forgóajtón utánad megy be, de előtted jön ki. És azt is mesélte, hogy a magyar-zsidó szakácskönyvben az omlett receptje így kezdődik: „Először is lopj három tojást…”

(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. december 18-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. Szerzői jogi okokból ez a terv nem valósulhatott meg, külön-külön azonban mindhárom dráma megjelent. A most kiadott gyűjteményes kötetben az Asztalizene és a Jeremiás… mellett két későbbi dráma, az Epifánia királynő (2017) és a szerző halála előtt nem sokkal született címadó mű, a Szodomában kövérebb a fű (2019) olvasható.

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. Nem azok a győzedelmes, sorsunkat magabiztosan irányítani kész harcosok vagyunk, akiknek látni szeretnénk magunkat, hanem végtelenül sérülékeny, esendő lények. Korunk talán leginkább rettegett betegsége, a sztrók életerős embereket fokoz le magatehetetlen csomaggá, kiváló intellektusú, kreatív elmékből csinál kommunikációra képtelen bábut, valóban egész családok életét képes tönkretenni órák leforgása alatt. Magyarországon félóránként hal meg ebben valaki, de ez a film Dániában játszódik, ahol a túlélés esélye lényegesen nagyobb, a rehabilitációról nem is beszélve.

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.