Interjú

„A börtön meg se kottyant”

Stephen Fry író, komikus, színész, rendező

Könyv

A brit reneszánsz ember tökéletes megtestesítője, és mint ilyen, természetesen magyar felmenőkkel is büszkélkedhet. Legutóbb jó ismerőseiről, a görög istenekről írt könyvet, a Mítosz nemrég jelent meg Kisantal Tamás fordításában magyarul. Olümposzi istenekről, John Cleese-ről, a komolyan vehetetlen mindenhatóról és a pesti viccekről is szót váltottunk.

Magyar Narancs: Kronoszt úgy jellemezi a könyvében, mint Csehov Sirályának Trepljovját, akit Morrissey-vel kereszteztek, és Hannibal Lecterből is szorult bele valami. Héra pedig nemcsak rangkóros és sznob, de ahogy írja: „az irodalom összes nagynénijének és basáskodó öreg hölgyének archetípusa”. Nem tart attól, hogy az istenek némelyike bepereli rágalmazás miatt?

Stephen Fry: És ott van Árész is, ő jön ki a legkevésbé jól az egészből. A háború istene, erőszakos és agresszív, a hódítás és harc híve – nos, őt egyenesen hülyeként jellemzem. De hát a háború már csak ez: hülyeség. Mindaz a dicsőség, képzelőerő, önfeláldozás és hősiesség, ami a háborúhoz köthető, inkább Athéné alakjában érhető tetten, mégiscsak ő a harcművészet istennője.

MN: A könyvében töredelmesen megvallja, a Monty Python Sajtbolt-szkeccsében találkozott először Terpszikhoré nevével. Vannak más Python-szkeccsek, amelyek hozzájárultak az általános műveltsége gyarapításához?

SF: Kezdeti Proust-tudásom túlnyomó részéhez a Python Országos Proust-összefoglaló verseny című szkeccséből jutottam hozzá. Az egyetemig kellett várnom, hogy mélyebbre ássak a témában.

MN: Nem lombozza le, hogy a Monty Pythonból John Cleese (interjúnk vele itt) beállt a Brexit-pártiak közé?

SF: Nagyon szomorú, hogy John Brexit-párti lett. Különösen, hogy élete legnagyobb részét az eurofil pártok legeurofilebbike, a Liberális Demokraták tagjaként és hangos szószólójaként töltötte.

false

 

Fotó: Flickr/Marco Raaphorst

MN: Visszatérve a görög istenekhez, ön melyikükben ismer leginkább magára, úgy a külsőségek, mint a belső értékek tekintetében?

SF: Szeretném azt mondani, Athénére hasonlítok, de sajnos híján vagyok az ő nagy bölcsességének. A belsőségek tekintetében nagy valószínűséggel Hermészhez állok közel, noha teljes egészében nélkülözöm azt a pajkos bájt, amit a megjelenése sugároz. Mert ami a külsőségeket illeti, leginkább egy joghurttal töltött szemetes­zacskóra hasonlítok, és csak egy istenség van, aki pont így fest. És őt Szilénosznak hívják.

MN: Pandóra és az ő híres szelencéje kapcsán azt írja a kísértés természetéről, hogy a kívánt dolgok sokat veszítenek az erejükből, ha nincsenek szem előtt. Tudjuk jól, Pandóra milyen sikerrel alkalmazta a szem elől való eltávolítás technikáját. És ön? A közismert csábítások, a szex, drog és a rock ’n’ roll közül melyiknek volt a legnehezebb ellenállnia?

SF: Gyerekkoromtól kezdve a függőség dionüszoszi erejének minden formáját alaposan kitapasztaltam, legyen szó cukorról és édességről, alkoholról és drogokról. És valóban, úgy találtam, csak akkor vagyok biztonságban, ha a kísértés nincs a szemem előtt.

MN: A könyvét olvasva teljesen nyilvánvaló, hogy szimpatizál a görög istenekkel. De magáról a Mindenhatóról már kevésbé megértően nyilatkozott. Arra a hírhedt interjúra gondolok, amikor lehülyézte magát a jóistent: „Már miért kéne tisztelnem egy önfejű, gonosz, hülye istent, aki egy olyan világot teremt, ami ennyire tele van igazságtalansággal és fájdalommal” – nyilatkozta. Ezzel egyszerre vívta ki Richard Dawkins elismerését és az ír rendőrség figyelmét – utóbbiak vallásgyalázás miatt nyomozást is indítottak.

SF: Richard Dawkins (interjúnk vele itt)  figyelemre méltó tudomány-népszerűsítő: a genetikáról és az evolúcióról írt könyvei a tudományos világon kívüliek milliói számára mutatták meg, milyen csodálatos és koherens a darwinizmus. Az ő dicsérete természetesen büszkeséggel tölt el, de attól tartok, bennem sokkal kevesebb türelmetlenség és megvetés van a vallással szemben, mint őbenne. Nagyon is kedvemre van a liturgia, a templomi zene és az egyházi épületek architektúrája, és semmi bajom az egyéni vallásossággal vagy áhítattal.

Épp csak nem hiszek abban, hogy létezne egy olyan istenség, amilyet az ír tévé nyilvánossága előtt szapultam. Magától értetődően jött, hogy egy ilyen ódivatú és ostoba, mindenható, mindent tudó, mindent szerető istenképet sértegessek, hiszen nyilvánvaló képtelenségről beszélünk. De ez nem azt jelenti, hogy ne szeretném Bach zenéjét, a chartres-i és yorki katedrálist, Herbert és Donne verseit, a Biblia költészetét, az egyházi énekeket vagy a zsoltárokat. És még sorolhatnám.

Ugyanígy vagyok a görög mitológia és a belőle merítő műalkotások szeretetével. Donatello Merkúr-szobrát vagy Ingres Oidipusz és a szfinx című festményét anélkül lehet csodálni, hogy szó szerint vennénk az őket ihlető mítoszokat. Ugyanez áll Michelangelo Mózes-szobrára, Bach Máté-passiójára vagy Leonardo Az utolsó vacsorájára.

MN: Kicsit sem rémült meg, hogy nyomozás indult ön ellen?

SF: Hogy megijesztett volna az ír rendőrség vallásgyalázási nyomozása? Épp ellenkezőleg, némi csalódással töltött el, hogy nem jutottunk el a vádemelésig. Nagyon is vártam, hogy a tárgyalóteremben szólásra emelkedhessek, és sápadtan és eltökélten elővezethessem előadásomat arról, amit teológiai és filozófiai körökben teodiceának vagy „az ördög problémájának” neveznek.

MN: Oscar Wilde, akinek ön nagy rajongója, állítólag a halálos ágyán katolikus hitre tért. Tényről vagy legendáról beszélünk?

SF: Alighanem mindkettőről. A Wilde-szakértők közül sokan azon a véleményen vannak, hogy ezzel akart szívességet tenni leghűbb barátjának és egyben irodalmi ügyei intézőjének, Robbie Rossnak, aki hithű római katolikus volt. De lehet, hogy csak be akarta biztosítani a fogadásait Blaise Pascal-i értelemben.

MN: Wilde-ban az utókor nemcsak megannyi klasszikus mű szerzőjét, de a meleg ikont is látja.

SF: Nagyobb ő annál, semhogy csak ezzel azonosítsuk. Való igaz, jó ideig a melegek felszabadításának és elfogadásának szinte vallásos tisztelettel övezett jelképe volt, de oly sok minden más is volt ő. Például a bohémság hercege, a szabadgondolkodók, a kultúráért lelkesedők, a járatlan utat járók és az intellektuálisan kíváncsiak védőszentje.

MN: Evelyn Waugh munkásságába is volt alkalma beleásnia magát, az Utolsó látogatás szerzőjének Vile Bodies című regényéből filmet (a 2003-as Fiatalság, bolondság – a szerk.) is rendezett. Waugh-ról, az emberről nem túl hízelgő kép él az utókorban. Ez fedi a valóságot vagy némi rosszindulat van emögött?

SF: Attól tartok, sehogy sem lehet megkerülni, hogy Waugh bizony kisebbfajta vadállat és mindemellett még pokoli sznob is volt. Ő maga is katolikus hitre tért, és ha valaki szóvá tette a viselkedését, hogy hát a vallás nem csinált belőle kedves, melegszívű, udvarias férfiút, Waugh ennyivel intézte el a dolgot: „Látott volna azelőtt, hogy az egyház befogadott!”

MN: Waugh leghíresebb regénye, az Utolsó látogatás nagyrészt Oxfordban játszódik. Ön ellenben cambridge-i diák volt. A sznobéria sportágában Oxford veri Cambridge-et?

SF: Te jó ég, hát nagyon is! Oxford nagyvilági hely, Cambridge épp az ellenkezője. És ez már évszázadok óta így van. Cranmer érsek, aki VIII. Henrik alatt tető alá hozta a Rómával való szakítást, cambridge-i volt, csakúgy, mint a Tudor Mária által szintén máglyahalálra ítélt Hugh Latimer és Nicholas Ridley is.

Mindhármukat Oxfordban égették meg, azon a helyen, amit ma a Mártírok emlékművének hívnak. Cambridge mártírokat nevel, Oxford megégeti őket – ahogy a régi mondás tartja. Cambridge híres a kommunista kémjeiről, a logikatudósairól és a matematikusairól, elég csak Bertrand Russellt, Wittgensteint vagy Turingot említeni, de költőkben (Wordsworth, Milton) és tudós koponyákban (Darwin, Newton) is erős a felhozatal. Ezzel szemben Oxford megannyi miniszterelnököt adott Angliá­nak, és a cambridge-ieknél jóval nagyvilágibb betűvetőket.

MN: Az azonban mindkét egyetemben közös, hogy a brit titkosszolgálat előszeretettel toborzott a diákjaik között. És olykor a KGB is. Önt sosem környékezték meg?

SF: Tudja, hogy erre nem válaszolhatok…

MN: Akkor csak azt mondja meg, mi juttatta bohó fiatalemberként börtönbe. A bristoli Pucklechurch börtöne többek között arról híres, hogy ön is a lakója volt egy rövid ideig.

SF: Hosszú történet, túlságosan is hosszú lenne itt elmondani, de az első önéletrajzi kötetemből, a Moab is My Washpotból mindenre fény derül. A rövid válaszom, hogy a hitelkártyacsalás vádpontja juttatott börtönbe, de tudja, igazán semmiség volt, hiszen hétéves koromtól bentlakásos iskolákba jártam. Hozzájuk képest a börtön meg se kottyant.

MN: Az viszont igenis megváltoztatta az életét, hogy Cambridge-ben összehozta a sors, illetve Emma Thompson Hugh Laurie-val.  A Wodehouse iránti rajongás közös mindket­tőjükben, de mi az álláspontja a barátja erős bluesvonzalmait illetően?

SF: Nincs ellenemre az amerikai dél blues-zenéje, sőt nagyon is átérzem a vonzerejét, és ahogy én nem ellenzem a bluest, úgy azt hiszem, Hugh Laurie sem ellenzi Wagnert. Mindketten rég felismertük a latin mondás bölcsességét: de gustibus non est disputandum – az ízlésről nem lehet vitatkozni. Ki a megmondhatója annak, hogy mi és miért tetszik meg valakinek, másnak viszont nem? Az élet egyik felfedezésre váró rejtélye ez.

MN: Nemcsak ír, de jó ideig kritizált is könyveket. Előfordult, hogy valamit úgy istenigazából, kíméletlenül lehúzott?

SF: Igen, volt ilyen is, a monacói hercegi család, a Grimaldik valamelyik semmirekellő, dekadens leszármazottja jelentette meg a memoárját. „Egy megsemmisítően közönséges és értéktelen élet megsemmisítően közönséges és értéktelen prózában előadva” – azt hiszem ezt írtam róla.

MN: Egy kérdést mindenképpen fel kell tennem a magyar felmenőiről. Anyai nagypapájától, aki magyar-zsidó volt, hallott esetleg pesti, Kohn és Grün vicceket?

SF: Emlékszem, ő mesélte nekem, hogy a magyar zsidó az egyetlen olyan ember a világon, aki a forgóajtón utánad megy be, de előtted jön ki. És azt is mesélte, hogy a magyar-zsidó szakácskönyvben az omlett receptje így kezdődik: „Először is lopj három tojást…”

(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. december 18-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)

Neked ajánljuk