Magyar Narancs: Az Isteni téveszmére válaszul számos könyv látott napvilágot. Hány darabnál tart e speciális műfaj?
Richard Dawkins: Amikor utoljára számoltam, huszonkét könyvnél jártunk.
MN: Olvasta valamennyit?
RD: Ó, dehogy olvastam!
MN: Azok közül, amiket elolvasott, melyikről gondolta, hogy na, igen, ez méltó válasz?
RD: Attól tartok, egy ilyen sem volt köztük.
MN: Sokkal békésebb fogadtatásban részesült Az önző gén című munkája. Mintha az istenhívők nagyobb hajlandóságot mutattak volna a vitára, mint a gének.
RD: A maga módján Az önző gén is vitatott lett, de persze távolról sem annyira, mint Az isteni téveszme. De hát ez nagyon is érthető. Az emberek oly mértékben azonosulnak a vallásukkal, hogy személyes támadásként élik meg, ha valaki szkeptikusan viszonyul hozzá.
MN: Ha nem a gének, akkor kik fogadták a legérzékenyebben a génszemléletű felfogását?
RD: Azt hiszem, a leghevesebb támadásokat a politikai spektrum bal felén álló tudósok zúdították rám. Az volt a rögeszméjük, hogy a genetikai determinizmus szószólója vagyok. Csalódást kellett okoznom a bírálóimnak, mert nemhogy a genetikai determinizmust nem hirdettem, de még csak az önzőséget sem. Az önző gén nem egyenlő az önző személlyel. Épp ellenkezőleg: az önző gének önzetlenségre programozzák az embert.
MN: Miért pont a balos tudósok találták meg?
RD: Ezt tőlük kéne megkérdeznie.
MN: Amikor balos tudósokat említ, brit tudósokra gondol?
RD: Britekre és amerikaiakra. Úgy látom, létezik egy félreértés a baloldalon. Az a fajta vélekedés, hogy ha valaki a génekről beszél, az csakis fasiszta lehet. Ez persze egyáltalán nem felel meg a valóságnak. A gének fontos szerepet játszanak az evolúcióban – ez az, amiről írtam. Mellesleg elgondolkodtató, miért is működik olyan jól ez az egész bal-jobb felosztás, hogy úgy beszélünk emberekről, hogy az egyik a baloldalon, a másik a jobboldalon áll. Felmerülhet, hogy talán több dimenzió is létezik az emberek osztályozására, mint ez a jobb-balozás.
| ||
MN: Mélységes csalódottsággal töltötte el – írja Gyertyaláng a sötétben című memoárjában –, hogy az Isteni téveszmével kapcsolatos megannyi előadása során alig tapasztalt nyíltszíni atrocitásokat. Még a Biblia-övezetnek nevezett amerikai államokban sem.
RD: Atrocitásokra nem vágyom, de a vita nagyon is kedvemre való. A vitapártiak azonban nem nagyon jöttek el az előadásaimra. A Biblia-övezetben biztosan nem. Inkább olyanok jöttek nagy számban, akik fenyegetve érezték magukat. A tömeg bátorítóan hat, ha körülnézel, és ezer vagy kétezer hozzád hasonló lelket látsz magad körül egy előadáson.
MN: Hogy érzi magát, ha a Biblia-övezetben jár? Szívesen vakációzna a környéken?
RD: Persze, gond egy szál se. Nagyon is udvariasak arrafelé az emberek.
MN: Mennyire számít bűnös dolognak Amerikában az ateizmus?
RD: Az amerikai alkotmány nagyon határozott, ami az állam és az egyház elválasztását illeti. Nekem mint messziről jött embernek semmilyen hátrányom nem származott Amerikában abból, hogy ateista vagyok, ugyanezt azonban már nem állítanám azokról, akik ott élnek. Könnyen kiközösíthetik az embert a munkahelyén, de családi körben is származhat baja belőle. Nem is kicsi. Tudom, mert kaptam leveleket olyanoktól, akik elhagyták a vallásukat.
MN: Másfajta leveleket is szokott kapni, a legszebbeket nemrég fel is olvasta az internet nyilvánosságának nem kis derültségére: ezekben a „szerelmes levelekként” felkonferált, gyalázkodó szövegekben a legkevesebb, hogy ön az Antikrisztus, akire a pokol tüze vár. A hate-mailek inkább Amerikából jönnek?
RD: Valószínűleg igen, de nem végeztem ilyen jellegű elemzést.
MN: Mint írja, az ateistákat gyakran vádolják meg azzal, hogy nincs humoruk. A „szerelmes levelek” felolvasása komoly csapás lehetett a vádlóinak.
RD: Nem tudom, honnan ered a humortalanság vádja, de nyilvánvalóan nem igaz. Nézze csak, egy róka a kertben! (A megjegyzés nem valami brit kulturális utalás, interjúalanyunk figyelmét ezen a ponton valóban egy kertjében felbukkanó róka vonta magára – K. G.) Sok a városi róka itt, Oxfordban. Hajlamosak beköltözni a városokba. Szóval, igen, a humor: arra minden emberi lénynek szüksége van.
MN: Douglas Adams, akit hatalmas szellemi óriásnak nevez, sűrűn felbukkan a memoárjában. A tudomány mit köszönhet a humoráról híres sci-fi-írónak?
RD: A vicceket. Azzal, hogy vicceket szentelt a tudománynak, a tudomány barátságos arcot kapott. Kedvencem a „konyhamester ajánlata” a Vendéglő a világ végén című remekéből. Tudja, ez az a rész, amikor egy tehénszerű állat elmagyarázza, hogy kifejezetten azért lett kitenyésztve, mert a húsevés erkölcsi dilemmákat vetett fel, ezért szükség volt egy olyan állatra – őrá – mely kifejezetten azt kívánja, hogy elfogyasszák. Ebben a poénban ott van Douglas Adams nagysága.
MN: Isten is gyakori szereplője a vicceknek. Hadd idézzek egy klasszikust: „Isten meghalt – így Nietzsche. Nietzsche meghalt – így Isten.”
RD: Erre csak azt tudom mondani, hogy Isten soha nem is élt, így meghalni sem halhatott meg.
MN: A biológia összeegyeztethető a humorral?
RD: Egy biztos, a géneknek nincs humoruk, a gén csupán DNS. A génekkel szemben a tudósok képesek lehetnek a humorra. Tudósa válogatja. Merem remélni, hogy a könyveimben számos példáját találja a humornak. Meggyőződésem, hogy Darwinnak is volt humora. Egy kedves, gyengéd férfiú volt.
MN: Van, ami még az ön számára is tisztázásra vár Darwin életéből és munkásságából?
RD: Egy dolgot biztosan megkérdeznék tőle, ha tehetném: miért várt annyit a nagy felfedezés publikálásával? Miért nem tartott attól, hogy valaki más megelőzheti a természetes kiválasztás elméletével? Az általánosan elfogadott nézet, hogy tartott a közvéleménytől, ezért minden lehetséges bizonyítékot be akart gyűjteni. Én az ő helyében minden áldott nap azon izgultam volna, hogy ha nem sietek, elhappolhatják előlem az elsőséget. Mint tudjuk, Wallace-nek (Alfred Russel Wallace – a szerk.) ez majdhogynem sikerült is. De az is lehet, hogy Darwin nemcsak a közvéleménytől, de a felesége reakciójától is tartott, akit, maga is vallásos lévén, igencsak bántott a gondolat, hogy Darwin elhagyta a vallását.
MN: Darwinhoz hasonlóan önnek is voltak „publikáljam, ne publikáljam” dilemmái? Nem a feleségére gondolok, sokkal inkább a nagyközönség reakciójára.
RD: Soha ilyen dilemmáim nem voltak.
MN: A fajok eredete egyik első kiadású példányának büszke tulajdonosa. Ma mennyit érhet egy ilyen első kiadás?
RD: Sok ezer fontot érhet, de az is lehet, hogy sok tízezret. Esetleg százezreket. Elsőre csak keveset adtak ki belőle, összesen 1250 kötetet nyomtak. Ez a könyv a legféltettebb kincseim egyike.
MN: Nem egy vallási vezetővel vitázott a pályafutása során. Egyikük társaságában sem bizonytalanodott el egy kicsit sem?
RD: Vitatkoztam én már sok mindenkivel, Canterbury érsekével, Rowan Williamsszel éppúgy, mint Jonathan Sacks brit főrabbival. Mély benyomást tettek rám, hogy milyen jó és kedves emberek. De ha azt kérdezi, jártam-e közel ahhoz, hogy meggyőzzenek egy természetfeletti isten létezéséről, akkor a válaszom; nem, dehogy!
MN: Az angol Prospect magazin évente közzéteszi a világ legjelentősebb gondolkodóinak listáját. 2013-ban ön végzett az élen, rá egy évre Ferenc pápa is felkerült ugyanerre a listára.
RD: Nem lehet csak úgy akárkire szavazni, egy előzetes listából szavazhatnak az olvasók. Egy évvel azután, hogy első lettem, fel sem tettek a listára, így nem is szavazhatott rám senki. Ki tudja, mi történik, ha feltesznek.
MN: És mit gondol Ferenc pápáról?
RD: Ferenc pápa kedves fickónak tűnik. Nem úgy, mint az elődje.
MN: Egy másik kedves fickóról azt írja a memoárjában, hogy ha egyszer Nagy-Britannia úgy dönt, hogy választott uralkodója legyen, az ön jelöltje a királyi állásra David Attenborough. Milyen lenne Nagy-Britannia David Attenborough királysága alatt?
RD: Látja, ez is csak egy vicc volt, de ha belegondol, hogy ha egyszer megszabadulnánk a monarchiától, ki lenne az az ember, akit mindenki támogatna, akit mindenki kedvel, akkor nem tudok másra gondolni, csakis David Attenborough-ra.
MN: Sir Attenborough még a Brexit-pártiak és a Brexit-ellenzők táborát is egyesíteni tudná?
RD: Kezdjük azzal, hogy David Attenborough-nak nyilvánvalóan esze ágában sem lenne királynak lenni. Ami pedig a kialakult helyzetet illeti, nos, aligha mondok újat azzal, hogy az ország rendkívül megosztott, mi több, egy olyan miniszterelnökünk van, aki aktív rosszindulattal és agresszivitással viszonyul Európához. Szégyellem, hogy angol vagyok. Szándékosan mondok angolt, és nem britet, mert legalább a skótok helyesen szavaztak. E pillanatban még nem történt meg a Brexit, de az idegengyűlölet, a rasszizmus, az ellenségeskedés ott van a levegőben. Ez nem volt így korábban. Nagy-nagy szerencsétlenség, hogy sor kerülhetett erre a nevetséges népszavazásra.
