Magyar Narancs: Egy nagyon költséges válás késztette arra, hogy 2011-ben, több mint hetvenéves fejjel ismét turnéra induljon. Az akkori one man show-ját Tartásdíjturnénak nevezte.
John Cleese: A turnézás nem sokkal a válás előtt megkezdődött. Elegem lett abból, ahogy Hollywood az írókkal bánik. Nem is annyira rosszul, inkább csak hülyén bánnak velünk. Nálam akkor telt be a pohár, amikor bizonyos változtatásokat követeltek a forgatókönyvemben. Meg is mondtam annak a nőnek, aki a Disney főnöke volt, nem tudom, hogyan írjam át a könyvet, hogy rosszabb legyen. Mert nyilvánvalóan ezt akarták. Ennyiben maradtunk, otthagytam őket. Ekkor jött egy új-zélandi turnéajánlat. Gondoltam, remek, ezúttal senki sem fog beleszólni abba, amit mondani akarok. A lányom is besegített az írásban, sőt fel is lépett velem. A válás csak ezután jött. Sok pénzt kellett kifizetnem, marha szerencsés voltam, hogy ott voltak nekem ezek a one man show-k – volt mihez visszatérnem. Ez a legkönnyebb módja a pénzkeresésnek.
MN: Nem akarok vájkálni a magánéletében, de elég sok viccet csinált a válásából – ennyiben ez is hozzájárult a fellépések sikeréhez.
JC: Nem vájkál. Hatalmas válás volt, 20 millió dollárom bánta. Ekkor döntöttem a folyamatos turnézás mellett. Ez legalább megbízható anyagi forrás volt. Tudtam, mikor kezdődik, meddig tart, ez némi biztonságot és garanciát jelentett. Mi mást csinálhattam volna? Ölbe tett kézzel üljek és várjak, hogy majd jön a telefon? Ebben a helyzetben ezt nem reszkírozhattam meg. Még a végén a szegényházban végzem egy fillér nélkül. A válás arra kényszerített, hogy fellépjek, miközben a legszívesebben csak írtam volna.
MN: Egy beszélgetés során azt mondta, három hírességgel ülne le szívesen beszélgetni még ebben az életben; Jézussal, Cary Granttel és a nagy amerikai komikussal, W. C. Fieldsszel. A még élő komikus kollégái közül is leülne valakivel szakmázni?
JC: Az egyik legizgalmasabb figurát, Eddie Izzardot elég jól ismerem. Akárcsak Steve Martint. Steve két dolgot csinál: ha teheti, a saját dolgait írja, egyébként meg a mások filmjeiben játszik hatalmas pénzekért. Az utóbbiból gyarapítja a műtárgygyűjteményét.
MN: Ön is gyűjt műtárgyakat?
JC: Régebben gyűjtöttem. Főleg 1880 és 1925 közti akvarelleket. Sok ilyenem volt.
MN: És Jézussal hogy menne a találkozás? Leülnének egy kávéra?
JC: Eszelősen izgalmas lenne, ebben biztos vagyok. Afelől semmi kétség, hogy létezett. Lehet, hogy az ötletei nem voltak feltétlenül eredetiek, de ahogy továbbadta őket, az igen. A többségüket az egyházak azóta is nagy gonddal ignorálják.
| ||
MN: A híres Monty Python-szkeccsek, például a halott papagájos, sokat változtak, ahogy egyre többször adták elő őket élőben?
JC: Amikor már nem kellett törődni a szöveggel, mert minden jött magától, jobban oda tudtunk figyelni az alakításokra. És a közönségre is. Láttuk, hogy ha itt-ott változtatunk a szkeccsen, hogyan reagálnak a nézők. Tetszik-e nekik vagy sem. Hol tetszett, hol nem. A mostani műsor is sokat változott, amióta Oslóban elkezdtem. Kiestek mondatok, amik fölöslegesnek bizonyultak.
MN: Volt úgy, a Pythonnal vagy szólóban, hogy síri csönd fogadta a poénokat?
JC: Közös történetünk kezdetén volt egy fellépésünk Bristolban, matiné-előadás volt, ha jól emlékszem, délután fél háromkor kezdődhetett. Szinte teljes csendben játszottuk végig a műsort. Gondolhatja, micsoda sokk volt. A turné elején jártunk, a harmadik fellépésnél. Lement az előadás, alaposan el voltunk kenődve, nem lehetett másra gondolni, mint hogy nem vagyunk viccesek. Egészen az esti fél nyolcas előadásig tartott ez a meggyőződés. Az esti közönség pukkadozott a röhögéstől. Egyszer elvittem egy barátnőmet Tom Stoppard Jumpers című darabjára. Akkor már vagy négyszer láttam, csodás előadás volt. Ezen az estén azonban a főszereplő színész rettenetesen meg volt fázva, a női főszerepet pedig a beugró játszotta, a humor pedig, volt-nincs, egy csapásra kiveszett az előadásból. Hát, így megy ez.
MN: A halott papagájon kívül sosem akarták új taggal bővíteni a Monty Pythont?
JC: Ilyesmi nem fordult meg a fejünkben. Már a Monty Python előtt ismertük egymást, nem vaktában válogattak minket össze. Eric Idle-t (interjúnk vele itt) és Graham Chapmant még Cambridge-ből ismertem. Michael Palin és Terry Jones pedig ugyanakkor voltak a West Enden, mint mi is. Emlékszem, Terry Jonesszal már 1964-ben együtt ebédeltem. Vagy 1963-ban. Hogy Michaellel mikor találkoztam először, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy amikor 1966-ban saját tévéműsorom lett David Frost jóvoltából, már akkor le voltam nyűgözve Michael teljesítményétől. Ő és Terry Jones közösen alkottak. Terry Gilliamet (interjúnk vele itt) pedig New Yorkban ismertem meg, szóval nem voltunk ismeretlenek egymásnak. Amikor megalakultunk, azért volt egy-két ember, aki meglepődött, hogy nem lettek tagjai a csapatnak, mi meg meglepődtünk, hogy ők meglepődtek, hiszen egyáltalán nem illettek volna a csapatba.
MN: Gondolom, a fellépéseik során igyekeztek egymást is megnevettetni a színpadon. Ki volt ebben a legjobb?
JC: Palin. Eric nagyon jó volt a viccekben, mi, a többiek nem voltunk valami jók ebben. De mint színpadi előadó, messze Palin volt a legjobb. Miután lement már egy-két előadás és elmúlt a szövegmondás görcse, amikor az ember már kényelmesen érzi magát a szerepében és a közönségre is tud figyelni, na, akkor indul be a többiek megröhögtetése. Palinnek ehhez valami megmagyarázhatatlan érzéke volt. Ő jobban meg tudott engem röhögtetni, mint én őt. De nem rivalizáltunk, inkább olyan volt ez, mint egy teniszmeccs, ahol egy veled teljesen egyenrangú játékossal ütögetsz.
MN: Teniszezik?
JC: Nem, de régebben a squasht kedveltem.
MN: Ki volt a legpiszkosabb fantáziájú a csapatban?
JC: Chapman. Graham 1967 nyarán döntötte el, vagyis hát ekkor jelentette be, hogy meleg, de úgy éreztem, sosem volt teljesen megbékélve ezzel. Ezért egy kicsit mindig is kötekedő volt. Minket ez nem nagyon érdekelt, persze azért meg voltunk lepve, elvégre rugbyjátékos volt és hegymászó, orvostanhallgató és nagy sörivó. És mindemellett szőrös tweedzakókat viselt.
MN: A nyilatkozataiból az derül ki, hogy Terry Gilliamet valamilyen kaszton kívüli csodabogárnak tekintette.
JC: Terry nem igazán volt tagja a csoportnak. Nem írt. Néha tiszteletét tette a forgatókönyv-meetingeken, és meghallgatta, hogy ki mit írt, de nem emlékszem, hogy valaha is lett volna nála egy darab papír, vagy ha igen, szavak nem szerepeltek rajta. Akkor viszont mindig ott volt, amikor véglegesítettük a forgatókönyvet, és megmondtuk neki, minek milyen hosszúnak kell lennie, mennyi animációra van szükségünk. Ezek után eltűnt és csak a felvételek délutánján került elő, ekkor láttuk először, hogy mit alkotott. Délután háromkor leültünk, és megmutatta a kész animációkat. Ahogy mi sem szóltunk bele az animációkba, gyakorlatilag ő sem járult hozzá semmivel a forgatókönyvhöz. Különálló egységként működött. Mindig is azt gondoltam, hogy nagyon jól tudtunk az írás folyamán együtt dolgozni, magunk között mindig megbeszéltük, megkritizáltuk egymás dolgait, de arra nem emlékszem, hogy Gilliam részt vett volna ebben. Jó, lehet, hogy egyszer vagy kétszer ott volt, de ő nem igazán író ember. Nem olyan vicces, mint a többiek.
MN: „Nem hiszem, hogy Terry Gilliam bármikor is mondott volna olyat, amivel egyetértettem volna” – ezt is ön nyilatkozta.
JC: Valóban nagyon kevés dologban értettem vele egyet. Nagyon más a vérmérsékletünk, de ezzel nincs is semmi baj. Terry Jonesban és bennem sem volt sok közös vonás, de Jones nagyszerű dolgokkal járult hozzá a Monty Python munkásságához. Gondolom, ismeri Jung személyiségtípusait. Nos, Gilliam nagyszerű a felszín érzékelésében. Bármikor felmondja, hogy az előző napi vacsorán ki milyen ruhát viselt és milyen képek lógtak a falon, de fogalma sincs, mi zajlik az emberekben érzelmi szinten. Tudom, milyen ez, a második feleségem is ebbe a típusba tartozott. Csodás képeket festett, de az érzelmekről vajmi keveset tudott. Akárcsak Terry. Nem nagyon tud más fejével gondolkodni, csak a sajátjával.
MN: Politikailag volt széthúzás a Pythonon belül?
JC: Azt hiszem, én hozzájuk képest középen álltam, a többiek tőlem valamelyest balra helyezkedtek el. Tudja, Terry Gilliam sosem volt valami nagylelkű, ha pénzről volt szó, míg Michael Palin és Terry Jones épp ellenkezőleg, nagyon is bőkezűek voltak. Gilliam és Eric Idle messze nem voltak ennyire áldozatkészek, pedig talán ők álltak közülünk a leginkább balra. Nem olyan egyértelmű, ki hol helyezkedett el valójában. Mindig is eléggé érdekelt a politika, nagyjából a balközépre lőném be magam.
A többiek valószínűleg balrább voltak tőlem.
MN: Ha a Monty Python-filmekről esik szó, mindig a Brian életét hozza ki elsőnek, a Gyalog galoppról elég elmarasztalóan nyilatkozik. Mit vétettek szegény lovagok, akik azt mondják, Ni?
JC: Azt azért nem állítanám, hogy nem szeretem a Gyalog galoppot. Ezzel csak a közönséget frocliztam egy-két gyalog galoppos show alkalmával. De azt fenntartom, hogy a film vége nem valami jó, és van még vagy két-három hasonlóan gyenge jelenet benne. Ellenben a Brian életében semmi kifogásolnivalót nem látok. A Gyalog galoppnak alig van valami története, csak úgy tettünk, mintha lenne. És aztán jön a film félresikerült vége. Nem is lehet valamit jól befejezni, ha előtte nincs rendes felépítmény. És hát a háromfejű óriás sem valami vicces, és nincs is jól előadva. Ehhez fogható hibát nem talál a Brian életében. A Gyalog galopp első felére jutottak a jobb poénok, a film második fele pedig, mondjuk úgy, megjárja.
| ||
MN: Nagy volt a felhördülés a Brian élete körül, átkozták a Pythont istenkáromlásért, be is tiltották a filmet több helyen. Bár lehet, hogy ez semmi ahhoz képest, amit ma kapnának egy hasonló filmért.
JC: Azért túl komoly bajba nem kerültünk. A magam részéről én nem nagyon aggódtam. Igaz, volt egy pont, amikor jogi tanácsért folyamodtunk, felkerestünk egy ügyvédet, John Mortimert, aki amellett, hogy ügyvéd volt, drámaíróként is jeleskedett. Megnyugtatott minket, hogy szerinte nem áll fenn a veszély, hogy istenkáromlásért vádat emelhetnek ellenünk. Kezdetben azért lehetett ettől tartani. Voltak persze, akik felháborodtak, de a többségüket nem vettük komolyan, mert a többség anélkül akadt ki a filmre, hogy látta volna. Így persze könnyű. Felháborodás az volt, de igazi vita nem nagyon. A BBC vallásügyi tudósítója a keresztre feszítés miatt volt oda, hiába mondtam neki, hogy mégis mit csinálhattak volna másképp a rómaiak; lőtték volna le a halálraítélteket? Mitévők legyünk, ha történetesen a keresztre feszítés volt divatban akkoriban. A keresztények mintha maguknak akarták volna kisajátítani, de hát nem csak Jézus jutott ilyen sorsra.
MN: Manapság más miatt nem könnyű a komikusoknak. Trump és a fake news korában a valóság könnyűszerrel lepipálja a legmeredekebb vicceket is.
JC: Ha ennyire bolond a világ, elég nehéz viccesnek lenni. Nehéz megszegni a szabályokat, ha már szabályok sincsenek. Egy komikus hogyan konkurálhat azzal a valósággal, amelyben Kim Kardashian a Fehér Házban az Egyesült Államok elnökével a börtönreformról tárgyal? Ahogy eltűnnek a normák, úgy válik sokkal nehezebbé a komikus dolga.
MN: Ebben az új világban ön a Brexit mellett foglalt állást.
JC: Tudja, mit mondtam valójában?
MN: Nem tudom idézni.
JC: Azért nem tudja, mert egy paranoid szembenállás lett az egészből, az emberek vagy a Brexit-ellenzők vagy a Brexit-pártiak szekértáborába lettek besorolva. És ha ebben a felosztásban a Brexit iránti enyhe rokonszenvemnek adok hangot, máris fanatikusnak kiáltanak ki. Nem állítom, hogy tudom, mit hoz a jövő, ezért túlságosan határozott véleményem sincsen arról, mi várható, de annyit tudok, hogy az euró például maga a katasztrófa, ebben a tekintetben osztom Joseph E. Stiglitz véleményét. Ami pedig a többit illeti, nos, az EU szerintem túl hamar túl nagyra nőtte ki magát. Ott van például Magyarország és Lengyelország, olyannyira jobbra tolódott mindkettő, hogy az EU-nak figyelmeztetéseket kellett kiadnia, hogy nem ezek a nyugat-európai játékszabályok. Véleményem szerint egyszerűbb lett volna, ha az európai projekt megmarad az eredeti hatok – Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország – közösségének. De ez a bürokratáknak nem volt elég, a bürokraták már csak ilyenek, pont úgy gondolkodnak, mint a bürokraták. Megmondják például az angliai embernek, hogy nem termeszthet egy bizonyos almafajtát. Minden tiszteletem és szeretetem Európáé, de azt nem kívánom, hogy egy csomó bürokrata mondja meg, hogy mit és mit nem csinálhatunk.
MN: Ha a Trump-párti Fox News hívná, hogy Mr. Cleese, adjon nekünk interjút, belemenne?
JC: Igen, valószínűleg igent mondanék a felkérésre. Meglehetősen unortodox módon bánnék velük.
MN: Mi lenne ez az unortodox mód?
JC: Nevetségessé tenném őket.
MN: Az angol lapok közül mintha a Daily Mail nevű bulvárújságot tartaná a legkevesebbre. Mit ártottak önnek?
JC: Ez egy rendkívül undorító lap. Az embereknek fogalmuk sincs, mennyire rossz a helyzet. Amikor ezzel jövök, a többség persze csak legyint. Pedig az Európai Műsorsugárzók Uniója (EBU) minden évben felméri, mennyire megbízható a nyomtatott sajtó Európa 33 országában; nos, az elmúlt három évben az Egyesült Királyság mindháromszor harmincharmadikként végzett. Ez azért ad némi támpontot arra nézve, miként is fest a sajtónk, amiről az emberek általában olyan jó véleménnyel vannak. A negyedik hatalmi ágként emlegetik, miközben a brit sajtó 80 százaléka öt milliárdos kezében van. Egyikük sem él és egyikük sem adózik Nagy-Britanniában.
MN: Mindenképpen beszélnünk kell egy nagyon is angol intézményről, a Hülye Járások Minisztériumáról! Igaz, hogy végleg elunta ezt a műsorszámot, ellenben a halas pofozós tánccal, amivel állítólag nem tud betelni?
JC: Mindig is azt gondoltam, hogy a hallal való pofozás sokkal viccesebb.
MN: De miért?
JC: Erre nincs magyarázat. Belefáradtam a hülye járásokba. Sosem gondoltam olyan viccesnek, mint sok más szkeccsünket. A halas pofozást viszont akárhányszor újra tudom nézni, és mindannyiszor nagy elégedettség vesz erőt rajtam, annyira nagyon viccesnek tartom. Ma már azért nem hahotázom rajta, de nagyon kielégítőnek tartom ezt a jelenetünket.
