Szabad-e megismernünk Réz Pál másik arcát?

A függöny mögött

Könyv

Első ránézésre is botrányos könyv jelent meg Réz Pálról. A Naplóromok számos kérdést felvet: hol húzódnak a magán­élet és a közélet, az élet és az irodalom határai?

A költőként indult, tapasztalt szerkesztő, független kiadói ember és irodalomszervező Kőrössi P. József évekig járt, 2002 és 2009 között a legendás műfordító, szerkesztő és Holmi-vezető Réz Pál lakására „szakmázni”, „dolgozni”, beszélgetni. Idén, Réz halála után három, a Parti Nagy Lajos-féle Bokáig pezsgőben c. hangos memoár megjelenése után négy évvel Naplóromok – Ücsörgünk a kávéházban Réz Palinál címmel adta ki a Kossuth kiadó a Kőrössi által emlékezetből lejegyzett beszélgetések alaposan szerkesztett, sőt „cenzúrázott” változatát. De mi ebben a botrány?

Romok között

A könyv 15 „naplónovellát” tartalmaz, mindegyik szöveg egy-egy látogatás a mesternél. Két ember beszélget, főként Réz viszi a szót. Kőrössi a saját elmondása szerint a látogatások éjszakáján naplójában lejegyzi a beszélgetéseket, emlékezetből, minden jel szerint Réz tudta nélkül. Durván 10-15 évvel később ezekből a jegyzetekből rekonstruálja a beszélgetéseket Réz közreműködése vagy engedélye nélkül. Kőrössi azt állítja, alaposan megszerkesztette a szöveget, de az fikció sohasem lett. Persze az, hogy mi hangzott el valójában, már bizonyíthatatlan, felvételek, tanúk nincsenek, Rézt megkérdezni nem lehet. Vagyis akkor, amikor ebben a könyvben elfogadjuk Réz közléseit Réz közléseiként, olvasóként kizárólag Kőrössi emlékezetére támaszkodunk. Erre a hitelességi és filológiai problémára utal nyilvánvalóan a címbeli Naplóromok, csakhogy mégsem naplót olvasunk, hanem valóságos szereplők valóságosként közzétett beszélgetéseit. Így Kőrössi szerzőségében létrejön egy nem autorizált Réz-szövegkorpusz. Első ránézésre hasonlíthat egy híres író feljegyzéseinek, ötleteinek, „mosócéduláinak”, akár levelezésének utólagos kiadására – ilyenkor hagyatékban maradt, autorizált dokumentumokról van szó, ki- és eladásukról az örökösök dönthetnek. Közelebbi párhuzam a nem autorizált életrajz: ezek olyan, gyakran vitatott, híreszteléssel, pletykálkodással vádolt non fiction könyvek, melyek egy híres ember az adott személy vagy a család beleegyezése nélküli életét mondják el. Ilyenkor a kiadó vállalja a per és az esetleges kártérítés megfizetésének kockázatát, ám ha közszereplőről van szó, a jó hírnévhez vagy a magántitokhoz való jog érvényesítése nem egyszerű. Ez ahhoz a rendkívül bonyolult, általános szinten nem megválaszolható kérdéshez vezet, hogy a közszereplő életéből mi nem tartozhat a közre.

Az alcím is erre utal: aki Réz Pál magánlakásán ücsörög, az egyből egy kávéházban, nyilvános térben ül. Egyértelmű, és Kőrössi sem gondolja ezt másként, Réz ezeket a kijelentéseket nem a nyilvánosságnak szánta. Nem véletlen, hogy a könyv Réz-képe élesen eltér a „hangos memoárétól” – a Bokáig pezsgőben lehetőséget adott Réznek arra, hogy olyan imázst hagyjon magáról a magyar nyilvánosságban, amilyet ő szeretne, és megengedte neki, hogy azt hallgasson el magáról, amit akar. Az, hogy Réz személyiségének egy része rejtve maradt, több kritikusnak feltűnt, például Kálmán C. Györgynek a Narancsban: „Réz nemigen akarja, hogy őt magát alaposan megismerjük; sem személyiségét, sem tevékenységét nem tartja elég fontosnak, jelentősnek, érdekesnek. (…) Érdemes mégis odafigyelni az el nem mondott, töredékes vagy épp csak jelzett történetekre is.” Kőrössi könyve vállaltan „ellenkönyv”: a fülszöveg és az előszó is szóba hozza a Bokáig pezsgőbent, és Kőrössi úgy pozicionálja magát, mint a tanú, aki megmutatja az eddig rejtegetett Rézt: „Meg kell mutatni, mert ilyen volt. Ilyen is, meg olyan is, amilyennek szerette magát megmutatni. Ilyen volt, ilyen is volt az a hatalom, amit ő, egyedül ő gyakorolt.”

A könyv borítójára keresztben rápecsételték a „cenzúrázva” szót, ezzel is hangsúlyozva: a tartalom olyan súlyos, hogy a szerkesztők jobbnak látták „cenzúrázni”. De a bent hagyott állítások is éppen elég nyersek, és alkalmasak mások megsértésére. Betekintést nyerhetünk abba, hogyan szerkeszt a két neves szerkesztő: bedobják írók, költők nevét, utánuk hajítanak egy félmondatos minősítést, „nem elég jó”, „nem olyan tehetséges”, „nem tudja megírni”, „nem szeretem, de nem lehet kihagyni”, majd megosztják egymással a róluk eszükbe jutó magánéleti történetet. Csoóri „sunyi paraszt”, Borgos Anna „őrült”, Ambrus Judit „nagyon okos, felkészült nő”, „de őrült”, és „jól néz ki”. Kitüntetett érdeklődést mutatnak a házasságok, válások, szerelmi ügyek iránt, és feltűnően sokszor térnek vissza arra a kérdésre, hogy Eörsi István miért nem jó író – a két téma az Eörsi család szívbe markoló belső magánéleti sztorijában találkozik.

Olvasás közben nem könnyű elkerülni azt a furcsa érzést, hogy talán nem kéne mindezt megtudnunk. De tagadhatatlan, hogy ugyanez az érzés fűtheti az olvasási vágyat is. És az is hozzátartozik mindehhez, hogy a beszélők önmagukat is durván minősítik: „– Mire gondolsz? – Öreg fasz vagyok én már! Arra! – Az más.” Vagy: „Szarok vagyunk. Hát nem szarok vagyunk mindannyian? Mindenki ott, ahol van, ott szar.”

 

Örülsz neki, Pali bácsi

A szöveg szexista, személyeskedő, keserű, durva, élvezkedik a gimnazista fiúöltözők hivalkodóan macsó pengeváltásaiban – nagyjából ezt hányja a könyv szemére az Élet és Irodalomban megjelent, felháborodott olvasói levél, valamint Török András alapvetően megengedő, a Vademecum Könyvklub hírlevelében megjelent ismertetőjében is. Zavarba ejtő a könyv két utolsó naplóbejegyzése is, amelyek már csak Kőrössi reflexióit rögzítik, és mintha kiolvasható lenne belőlük valamiféle lázadás az addig szeretve tisztelt apafigura ellen. Az egyik ennyi: „Te félrebaszol? Megcsalod a feleséged? Én ennek nem örülök! Nem a faszt, persze hogy örülsz neki, Pali bácsi. Alig várod, hogy valaki elmesélje neked, hogyan dug félre.” Az utolsó bejegyzés már azt veti fel, hogy bármi hangzik is el Réznél, publikus lesz. Mire gondoljunk itt? Réz nem tudott titkot tartani, ezért az ő magánközlései is kiadhatók?

Miért nem jár a híres szerkesztőnek, a magyar irodalmi nyilvánosság egyik legfontosabb formálójának az, hogy akár irodalmi, akár más témában magánvéleményt közöljön? Milyen magasabb szempont indokolja a kiadást? Ha Réz Pál szellemi öröksége rosszul jár is a közléssel, megtudunk valamit a magyar irodalom színfalak mögötti valóságáról? Azért tartozik mindez a nyilvánosságra, mert szerkesztőként Réz maga is a nyilvánosság formálója volt? E nehéz kérdéseket tettem fel az Élet és Irodalom főszerkesztőjének, Kovács Zoltánnak, minthogy a lap június 14-i számában megjelent egy különösen borzongató részlet a könyvből. A főszerkesztő indoklása szerint „kizárólag azért közöltem, mert érdekesnek tartottam”. Szerinte „nagyon is problematikus” a közlés amiatt, hogy nincs tekintettel Réz magánbeszélgetéshez fűződő jogára, és ennek figyelmen kívül hagyását „nem indokolja magasabb rendű szempont”. Kovács szerint viszont az elhangzott minősítések azokról szólnak, akik kimondják őket: „amikor olvastam a szöveget, csakis a két beszélő, főleg persze Réz Pál stílusa és kijelentéseinek fésületlensége ragadott meg. Hogy őszinte legyek, állításaira már nem is emlékszem, mert nem is érdekeltek. Ez, mint közlő szerkesztőt nem ment föl, természetesen.”

A könyv külsős szerkesztője, Barna Imre egészen másféle választ adott kérdéseimre: szerinte a szöveg Kőrössi irodalmi műve, vagy­is nem tényanyag áll benne, hanem a szerző szubjektív visszaemlékezése, ami „a saját elfogultságoktól sem mentes emlékeire hagyatkozva rekonstruálja a Réz Pállal folytatott beszélgetéseket.” Tudomása szerint személyiségi jogi kifogások nem merültek fel, és szerinte a szerző „a sok pikáns részlet ellenére a legnagyobb tisztelettel és szeretettel viseltetik Réz iránt, a mindebből kirajzolódó kép pedig fontos adalékul szolgálhat az elmúlt legalább 50 év magyar irodalmának meghatározó alakjának megértéséhez.”

Kőrössi P. Józseffel telefonon beszéltem a könyv problémáiról és szándékairól. „A beszélgetések lejegyzésével akkoriban nem volt különösebb szándékom. A Bokáig pezsgőben számomra nem azt a Réz-portrét adta, amit ismertem, biztos vagyok benne, hogy sokat dolgoztak a szövegen. A jegyzeteimről többeknek meséltem, mindenki lelkesen fogadta az ötletet, senki nem mondta, hogy ezt nem kellene kiadni, csak Várady Szabolcs fogalmazott meg kételyeket. Engem is egyre jobban izgatott a dolog. Biztos vagyok benne, hogy Réz ehhez nem járult volna hozzá, ő más képet akart mutatni magáról. Általában más arcot akarnak mutatni az emberek magukról, és szerintem ez a könyv őszinte. Lehet, hogy durvább oldalát mutatja valakinek, de őszinte, és arról is szól, hogy a képmutatás az életünk része. És Réz, mint mindannyian, hiú ember volt. De az író sohasem úriember! Nekem is voltak kételyeim a könyvvel kapcsolatban, és sejtettem, hogy nem lesz egyértelműen pozitív a fogadtatása. Hallomásból tudom, hogy egyes társaságokban megszidtak miatta. Egyébként a fiának elküldtem a kéziratot, aztán a könyvet is, de válasz nem érkezett.”

Kőrössi álláspontja szerint jogilag a szöveg nem támadható. Ezt nagyjából megerősítette az általam felkeresett jogász: szerzői jogokat az örökösök biztosan nem érvényesíthetnek, de ha a közlés tényleg sérti Réz Pál személyiségi jogait, akkor elképzelhető egy erre alapozott kereset, amit a Réz család adhatna be. Ehhez először is azt kellene bizonyítani, hogy a közlés Rézt hátrányosan érinti, függetlenül attól, hogy a négy fal között valóban elhangzottak-e a leírt mondatok vagy nem. Réz Pál fiát, Réz Mihályt végül telefonon értem el. Azt mondta, Kőrössi könyvét „inkorrektnek” tartja, ezen túl az üggyel nem foglalkozik.

Heccből mondatokat

 

A könyv előszavában Kőrössi többek között Várady Szabolcsnak és Parti Nagy Lajosnak mond köszönetet, mint akik segítették a szöveg könyvvé formálásában. Várady – aki 25 évig szerkesztette a Holmi versrovatát – kezdetben érdekesnek találta a projektet, de ahogy összeállt a könyv, megváltozott az álláspontja, és azt írta Kőrössinek, nem adná ki könyvben. Lapunk érdeklődésére most azt írta, sajnálja, hogy végül kiadták, „mert így lett egy kis botrányszaga az ügynek, és emiatt félő, hogy többen fogják elolvasni, mint az írókról tett nyilvános kijelentéseit. Kőrössi lejegyzésében Réz hangja szólal meg, nem kétséges, de az ilyen megnyilvánulások jelentését meghatározza a kontextus. Ha valaki magnóra vette volna a Holmi szerkesztői értekezleteit, és kiadnák, sok kívülálló elképedne. Mert szó szerint értene sok mindent, ami korántsem azt jelenti, aminek hangzik”. Várady szerint Réz magánemberi stílusát egy életre meghatározta az a „szertelen szabadszájúság és dévaj kötekedés, ami az Eötvös Collegiumban dívott. Amellett sokat túlzott. Ha azt mondta valakiről, húsz éve nem látta, az két hónapot jelentett. Ha azt, hogy fasiszta, azzal talán csak azt akarta mondani, hogy kellemetlen fráter. 
Ő biztosan nem járult volna hozzá a megjelenéséhez. De abban már nem vagyok biztos, hogy jogi eszközökkel megakadályozhatta volna. Persze nem is lett volna rá szükség. Elég lett volna annyit mondani: Jóska, ezt ne!”

Parti Nagy Lajos, aki Réz beszélgetőtársa volt 93-ban, 99-ben, s végül 2015-ben a Bokáig pezsgőben összerakásakor, hasonló véleményen van. „A végeredményt elsietett, félkész, félrement lehetőségnek gondolom, sőt öngólnak, hisz elsősorban emiatt vetődik fel, hogy etikus-e az elhangzásuk után szó szerint lejegyzett szövegek némelyikét a közlő halála után (pár évvel) megjelentetni. Ha ez a végeredmény, akkor nemigen. Egy rendesen megcsinált, majdani Kőrössi-memoárban – Rézről, Eörsiről, Konrádról, önmagáról, íróságáról, kiadóságáról, kortársságáról –, egy másik, tágabb kontextusban Réz és a lejegyző-válogató privát nyilai, magánközlései kevésbé lettek volna szemet szúróak, bántóak, Rézre nézve is kínosak. Ő ezt aligha engedte volna, akkor se, ha magnófelvétel áll a szövegek mögött. Egyébként két dologban eléggé biztos vagyok, az egyik, hogy Kőrössi jóhiszeműen, jó szándékkal, baráti beszélgetéseik emlékéül romozta elő a naplóiból ezt a szövegegyüttest, a másik, hogy amiket Réz szájába ad, azokat Réz valóban mondta, így vagy közel így. De ki nem fogalmaz, vet oda magánbeszélgetésben indulatból, öregségből, heccből mondatokat, amiket nem a nyilvánosságnak szán? Amin az eddigi olvasók ki- és fennakadtak, nem ok nélkül, az simán kihagyható lett volna, hisz így is maradtak ki passzusok, nem tudhatni mennyi és milyen.”

Neked ajánljuk