Szabó T. Anna

A hátrahagyott jelek nyomában

Mire jó a személyes szöveg?

  • Szabó T. Anna
  • 2020. november 5.

Könyv

Diák voltam, álltam a Himfy-lépcsőn, üres szemmel bámultam fel a gesztenyefa kupolájába. Lengyel Balázs Két Róma című könyvét olvastam épp felfelé az utcán, de egy mondat megtorpantott, és attól kezdve nem értettem semmit. Micsoda? Hogy már fiatalon elváltak Nemes Nagy Ágnessel? De hiszen olvastam már a költő kései, amerikai naplóját, párként voltak ott ösztöndíjjal – mi az igazság? Mihez tartsam akkor magam?

Kívülálló voltam, pár éve kerültem Budapestre, nem ismerhettem pletykákból vagy bennfentes beszélgetésekből a kettejük történetét, így hát egy könyvből kellett megtudnom, hogy mi történt – és ez nemcsak a lelkesedésemet edzette fájdalmas megértési vággyá, hanem az életművet is átrendezte és magyarázta. Az objektív költészet megszületésének kényszerét, a kihagyások és elhallgatások hátterét, az Ekhnáton-ciklust, az angyalverseket, a hátrahagyott versvázlatok haragját és különösen a Trisztán és Izolda csontig hatoló fájdalmát.

Akarná-e a költő az életére irányuló figyelmet, nem érezné-e úgy, hogy hamis együttérzés vagy olcsó magyarázat váltja ki a művek megértésének küzdelmes folyamatát, a termékeny többértelműséget? Van-e jogom értelmezési fegyverként használni a személyességet, a mondhatni jogosulatlanul szerzett háttér-információt? Lehetséges-e, hogy nem is bánná, hogy feltöretnek a pecsétek végre, és immár felszabadultan, az egyik megértési akadályt végleg leküzdve, most már az egyéb jelentésrétegekre koncentrálva olvashatjuk a szövegeket?

Kérdezek, de választ nem várok. A fő kérdés úgyis az, hogy számít-e mindez? Fontos-e a szerző magánélete, akár rejtőzködő, akár magamutogató alkat? Régi, unalomig ismert polémia ez, de engem személyesen is érint: számtalanszor nekifutottunk író férjemmel ennek a vitának közös életünk harminckét éve alatt – őt a kezdetektől fogva hidegen hagyta a szerző személye (beleértve a nemét is), mert szerinte minden, amit el akart mondani, benne van a publikált műben, engem viszont lázasan érdekelnek a háttér-információk; minél jobban szeretek egy szerzőt, annál inkább. Túl egyszerű lenne ezt puszta emberi kíváncsisággal, szimpla pletykaéhséggel magyarázni, és az érdeklődő rajongás sem elégséges indok, és az is csak félig lenne igaz, hogy irodalomtörténészi vagy szerzői minőségemben kutakodom adatok vagy írástechnikai segéd­eszközök után – a kíváncsiságom ennél mélyebb, elemibb, önzőbb. Úgy is mondhatnám: egzisztenciálisabb.

Életminták. Ezt keresem, ez érdekel, végignézni egy számomra fontos sorsot, amennyire a hátrahagyott jelek megengedik. A sorsmodellek keresése alapvető érdekem. Az én szakmámban (is) kivételesnek számítanak a 20. századnál korábbi női művészpályák, a közismert és elismert alkotóké különösen, úgyhogy indulásom idején (épp akkortájt, amikor Lengyel Balázs visszaemlékezését olvastam) rendkívüli módon izgattak a női írók szerepmintái. Virtuális családfát állítottam magamnak, egy képzelt női teret, ahol megoszthatók a tapasztalatok, megvizsgálható, hogyan áll ellen valaki a helyes viselkedéssel kapcsolatos elvárásoknak, és hogyan teremt nemcsak identitást, de „saját szobát”, önállóságot magának. Nem a család kontra szakma dinamikája érdekelt (bár később erre is egyre kíváncsibb lettem), hanem annak a belső küzdelemnek a folyamata, ahogy egy nő, legyen az lány vagy asszony, megteremti a maga arcát a művészete segítségével. Ez az, amit nehéz kizárólag az életműben végigkövetni, hiszen a mű az anyag közegellenállását küzdi le, tehát nem a magunkkal (illetve a bennünk élő elvárásokkal és szerepekkel) vívott csatát mutatja meg – ez a harc a mű feltétele, de nem szükségszerűen része. A nőkbe a kezdetektől fogva belenevelt, sokszor a simulékonyságig alkalmazkodó lágyság, az odaforduló, önzetlen odaadás, a kifelé, másokért élés az alkotás legfőbb ellensége, mint ahogy a tetszeni vágyó hiúság is (az érem másik oldala, hisz a hódítás voltaképpen behódolás egy szerepnek).

Egy bátor női napló felkavaró olvasmány. Nem tetszelegve néz a tükörbe, hanem tárgyaként posztulálja önmagát is: az író tekintete orvosi precizitással méri fel a testet és a szenvedélyeket. Akkor is tudatában van az előtte álló fegyelmezett munkának, ha éppen az indulatait vagy a vágyait kottázza le; soha nem felejtkezik meg a célok kitűzéséről és az útjelzők rögzítéséről. Céltudat és tudatosság együtt születik meg, és az olvasónak is betekintést enged ebbe a munkafolyamatba – izgalmasabb és intimebb közelség ez, mint bármilyen elpletykálható életesemény. Amikor Wesselényi Polixéna kíváncsi és szellemes úti írásait, Harmos Ilona húsbavágó önéletrajzi jegyzeteit, Sylvia Plath egyszerre lelkes és kétségbeesett naplóit, Woolf pontos, önsajnáltatás nélküli szembenézéseit, Katherine Mansfield halálmegvető öndiagnózisait, Susan Sontag éles szemű napi önvizsgálatát, Lesznai Anna okos jegyzeteit vagy akár Polcz Alaine ismerős motívumokkal teli álomnaplóját olvasom, nemcsak az íráshoz kapok módszert és biztatást, hanem a lehető legközvetlenebb módon élni és túlélni segítenek pusztán azzal, ahogy végigjárják a maguk által kijelölt utat. Nem követésre hívnak, de megmutatják: lehetséges a saját út.

Hogy másképpen segítenek-e, mint a férfi írók naplói? Bizony, másképpen – engem legalábbis. Móricz grandiózus, sok szempontból roppant érdekes naplószörnyét többször is a sarokba vágtam önáltató ömlengéseit olvasva, a keservesen hiú Füst Milánra pedig egyenesen ráordítottam, amikor olyasmit merészelt leírni teljes meggyőződésből, hogy a felesége passzióból jár abortuszra. Az énközpontúság súlypontjai mintha máshol lennének ezekben a szövegekben. Ha ebben az egokontextusban olvasom mondjuk, az északi vagy az olasz női misztikusok feljegyzéseit a középkortól a 20. századig, akik a spirituális elhivatásukra koncentrálva szegték meg a szókimondó önvizsgálat és a magabiztos, autoritatív írás kényszerítő tiltását, és ugyanakkor a világi nők kötelességeinek is ellenálltak, ám mégis képesek voltak a mély együttérzésre, akkor közelebb érzem magamhoz az ő (jobbára) kánonon kívüli testi-lelki küzdelmeiket, mint akár az egyébként rém fontos Rilke hasonló irányultságú, magányos, de levelei által mégiscsak nyilvánossá tett gyötrődéseit.

 

Hogy tartani tudjuk magunkat

A teljes, koncentrált, figyelemben és munkafegyelemben való önfeladás és az írás általi önérvényesítés paradoxonának problémáját jobban érzékelem a női naplókban, ahol az autoritás nem automatikusan tételeződik, hanem az ismételt kimondás küzdelme által teremtődik meg. Persze csak akkor, ha a szerző törekszik rá – hiszen számtalan olyan női emlékiratot és feljegyzést ismerünk, amelyek csak írnoki és nem írói szándékkal jöttek létre, a családi emlékezetet vagy a társadalmi pozíciót erősítendő. A személyes írás erejével pozíciót foglaló női hang nálunk még mindig nem evidencia. (És amikor például a kilencvenes években Amerikában vettem egy ezeroldalas antológiát – The Art of the Personal Essay –, abban is csak mutatóban akad nőnemű szerző.) Ezért van továbbra is létjogosultsága az egyéni vagy szervezett kezdeményezéseknek, amelyek vissza akarják szerezni a nők önreflexióhoz való jogát a tükröző és ítélkező férfitekintetek ellenében.

A testi tapasztalatok hasonlósága vagy különbözősége persze nem elég ahhoz, hogy rokonságot érezzünk valakivel, hiszen a nyelvi rögzítés képessége mellett az érzékelés módja határozza meg a személyt – ahogy mondani szoktam: a szeme fontosabb, mint a neme. Épp ezért hozzám például roppant közel áll Szabó Lőrinc érzékelése, érzéki és mindent átérzékítő látásmódja, holott az, amit és ahogyan erről beszél, különösen a másik nem viszonylatában, nem tölt el maradéktalan lelkesedéssel. Életmodell az övé is, elolvastam a teljes megjelent levelezését, amelyben elképesztő összevisszaságban keverednek az érdektelen apróságok a néhol megvilágosodásként ható tapasztalatokkal, az igazi izgalmat azonban továbbra is a verseiben találom. Weöres megjelent irodalmi levelezését is elolvastam, ez viszont még élesebb megvilágításba helyezte az életművet, pedig a magánéletnek alig van nyoma, háborús életveszély és politika mellékes kellemetlenségként lengenek át csak a leveleken. Illyés naplói mintha antidepresszánsnak íródtak volna, a mondanivaló fontosságának makacs hitével. Kosztolányi vagy Mészöly munkanaplói más szempontból hasznosak: vázlatokat, történetcsírákat olvasunk, a munkafolyamat forgácsait.

Naplót, levelet, esszét olvasni nehezebb, kényelmetlenebb, mint lezárt, kész műveket, hiszen keletkezésük folyamatában mutatják meg az embert és művét – még a halál után is rögzítetlenül. Egy nagy mű létrejötte akkor is rejtélyes, ha a hozzá vezető út lépéseit megismerjük. Ahogy Lengyel Balázs fogalmaz a Két Rómában: az írói munka alapfeltétele a folytonos „vulkanikus kontempláció”, és ennek a külső, házastársi elviselhetetlensége vezetett végül, legalábbis a férj szerint, a válásukhoz (a belső elviselhetetlensége pedig a költő viszonylag korai halálához). Ha személyes napló tudtommal nem is maradt utána, Nemes Nagy nemrég kiadott munkafüzetében végigkövethető ez a valóban vulkanikus, heves küzdelem, amelyet az autoritatív beszédért, a szerzői jelenlétért folytatott. És ez az, amihez tartani tudom magam végül. Ez a szenvedés árán is végigvitt és vállalt sors: az életmodell. Támogat, hogy tartani tudjuk magunkat.

 

Portréfotó: Dragomán György

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.