Magyar Narancs: Pontosan mit nevezünk önéletrajznak?
Gács Anna: Nincs egzakt definíció, tágan értve beletartozhat a vallomás, a memoár, de akár egy blog is, és ennek megfelelően lehet a teljes életút, vagy mindössze egy-egy kiemelkedő életszakasz krónikája is. A híres emberek iránti érdeklődés magával a kultúrával egyidős, a sztárok életrajzát pedig a sztárkultusz kezdetei óta követjük. A legnépszerűbbek azok a vallomások, amelyekben ők maguk írják le vagy mondják tollba az életüket, aláhúzva ezzel annak hitelességét. A hétköznapi emberek életéről szóló egyes szám első személyű elbeszélések csak a 20. század utolsó évtizedeiben kerültek tömegesen nyilvánosságra. Nem csupán a könyvben megjelent hagyományos modell létezik ma már: tévés vallomások és digitális önéletrajzi beszámolók versengenek a figyelmünkért. Előfordul, hogy egy blogban megjelenő történetet egy ismeretlen szerző tollából hasonló érdeklődéssel olvasunk, mint a hagyományos önéletrajzi írásokat, sőt, sok esetben azt is feltételezzük, hogy ezek az első kézből kapott tapasztalatok hitelesebbek is bizonyos szempontból, hiszen még nem mentek végig a könyvkiadásban vagy a médiában megszokott apparátuson. Nem egy csapat állította elő és szűrte át ezernyi szempont szerint – azaz konstruálta meg – az elbeszélő életét. Ezek a friss hangok olyan élményt adhatnak, amilyent korábban nem kaphattunk meg a médiában.
MN: Ahogy írod, ezáltal új írói pályamodellek jöttek létre – az egyik legerősebb hazai példaként Péterfy-Novák Éva Egyasszony című regényét említed. Mindenki író, aki képes elmesélni az életét?
GA: Nincs garancia arra, hogy aki az önéletrajzi történetével fut be, izgalmas történetek sorát publikálja majd. De a szerzőségnek sokféle mintája és kategóriája van, úgy is lehet sikeres és fontos szerző valaki, hogy az elit szépirodalmi szakma mércéjét nem ugorja meg. És egyre többször előfordul, hogy a hagyományos szerzői kategóriákat nem tudjuk élesen elkülöníteni egymástól. Izgalmas jelenség, ahogy sokszor egymás mellé kerülnek olyan szövegek, ahol az egyiknek a szerzője egy író, gigantikus életművel a háta mögött, a másiké meg épp most került a látószögünkbe. Lehet, hogy az útjaik elválnak majd hamar, de az önéletrajzi szövegeik miatt egy ponton mégiscsak találkoztak, és az önértelmezésünknek ugyanúgy a részévé válhat mindkettőjük műve.
MN: De mi adja az írói önéletrajzok irodalmi értékét?
GA: Az a képzet alakult ki a 18. század végére, hogy a nagy írók rendkívül izgalmas emberek, akiknek az észjárása és teremtő fantáziája kivételes. Már Goethe Eckermann publikálta beszélgetéseit is nagy érdeklődés övezte. Az írói önéletrajz speciális szövegkorpusz ugyan, de a kíváncsiság, ami mozgat minket az olvasásakor, részben ugyanaz, mint amikor egy jelentős üzletember vagy politikus vallomásait követjük: a világon nyomot hagyó, nagy ember személyisége iránti kíváncsiság. Az írót az tünteti ki, hogy feltételezzük, ő ezt nagyon magas, irodalmi szinten tudja megírni. Ez persze nem mindig van így, és a fordítottja sem mindig igaz: egy hétköznapi ember, mondjuk egy blogger is előállhat kivételesen izgalmas szöveggel az életéről. Ez utóbbiak meglehet, nem pont úgy fogalmaznak és szerkesztenek, ahogy egy adott pillanatban a szépirodalmi normák ezt előírják, de lehet, hogy épp az ő írásmódjuk nyit meg új utat új témák és érzékenységek előtt. Amikor Angliában elkezdték a női szerzőket felfedezni, nemcsak az volt forradalmi, hogy általuk bepillantást lehetett nyerni egy korszak női élettörténeteibe, hanem az is komoly értéket képviselt, hogy erről hogyan írtak, annak ellenére vagy épp azért, mert ez nem feltétlenül volt összhangban a korabeli kánon ideáljaival. Utólag mégis azt látjuk, hogy új elgondolásokkal és friss írásmódokkal gazdagították az irodalmat. Visszatérve Péterfy-Novák könyvére: ez a témáján – bizonyos női traumák megjelenítésén – kívül azért is robbant nagyot, mert a szöveg nem csupán egy addig tabusított trauma feldolgozásaként, hanem irodalomként is működik, csak esetleg nem a megszokott módon.
MN: A könyvedben arról is írsz, hogy a tengernyi önéletrajzi szöveg, amellyel a mai nyilvánosságban találkozunk – legyen szó akár a holokauszt-tanúságtételek gyűjteményeiről, akár a MeToo-vallomásokról vagy éppen banális, hétköznapi epizódokról –, azzal is fenyegethet, hogy megcsömörlünk a vallomások sokaságától.
GA: Ami a traumákról szóló beszámolókat illeti, lehet, hogy a sokadik szöveg már nem hat ránk olyan erősen, de maga a tény, hogy létezik sok-sok ezer ilyen sztori, már igen figyelemreméltó. Skizofrén helyzet, hogy a kettőt egyszerre tapasztaljuk meg: egyfelől szükségünk van arra, hogy nagyon sok történet kerüljön nyilvánosságra, mert mind megerősíti az igazát annak, hogy mindez megtörtént, másfelől viszont rutinná, sablonná válhat a rengeteg hasonló történet. Mégis mind a két, egymással látszólag ellentétes tapasztalat fontos ahhoz, hogy ezektől a történetektől egyszer csak elkezdjük a világot másképp látni.
MN: A Facebook-falunk tele van szép kerek mesékkel, erős tanulságokkal. Kiemeled, hogy a holokauszt-tanúságtételeket összegyűjtő, Steven Spielberg kezdeményezésére létrejött archívumnál is kényes kérdés, hogy a történeteket ugyanabba a narratív keretbe kényszerítik: a túlélés happy endjébe.
GA: Az önéletrajzi elbeszélések tömeggyártásában mindig is probléma volt, hogy szomjazzuk a meséket a hatlábú kislányról, akinek a közösség összegyűjtötte a pénzt az operációra, és immár három lábbal balettművész. Hatalmas az igény a drámai, de jóra forduló történetek iránt. Szeretjük azt olvasni, hogy történjen bármi rossz, ha erősen küzdünk, helyrezökkenthetjük a világot. Sokan ezért kritizálják a sablonos sztárönéletrajzokat is, hiszen tudjuk, a kiemelkedést a világ nem mindig és nem mindenkinek teszi lehetővé. A leegyszerűsített mesék nem segítenek. Egyrészt azt a hamis illúziót keltik, hogy kellő elszántsággal minden megoldható, másrészt azt, hogy a te kezedben van a megoldás. Sokan épp a rossz megoldó kulcs miatt aggódnak a személyes történetek megszaporodása kapcsán: ezek az egóra helyezik a hangsúlyt ahelyett, hogy azt mutatnák, másképpen kellene gondolkodni arról, mi a jó élet, és a hangsúlyt az összefogásra és a feltételek megváltoztatására helyezni.
MN: Nehéz megmondani az íróknál, hol húzódik az érzékeny határvonal a kulcsregény és a memoár, valóság és fikció között. Jó példa erre Bereményi Géza Magyar Copperfieldje is. Mennyire fogadjuk el, hogy egy író bevisz kitalált elemeket is az életrajznak titulált szövegbe?
GA: Az érdeklődés megnövekedésének egyik kulcsa, hogy egy kicsit zárójelbe teszi ezt a kérdést. Azaz, már nem az a leglényegesebb, hogy egy írói önéletrajz mennyire követi le a valóságot, hiszen túl az adatolható tényeken igen nehezen definiálható, hogy egy önéletrajzban mi igaz, és mi nem az. Minden történetmesélés fikció abban az értelemben, hogy egy modell ráerőltetése a teljesen konfúz tapasztalatokra: válogatok, összekötök, lehet, hogy holnap már máshogy mondanám. Az olvasás képlete az lehet, hogy mi önéletrajzként olvassuk ezeket, azaz olyan szövegként, amelyet valaki felkínált számunkra, mint a saját életének a történetét. Vannak persze olyan területek, ahol nem intézhetjük el ennyivel az önéletrajz hitelességének a kérdését. Emlékezzünk az utóbbi évek nagy botrányaira, ahol holokausztmemoárként megjelentetett könyvekről derült ki, hogy fikciós szövegek. Ez különösen érzékeny terep, hiszen egyfelől az ilyen szerző visszaél a túlélők erkölcsi tekintélyével, másfelől egy olyan világban hazudik a történet eredetéről, ahol még mindig nem ritka a holokauszt tagadása vagy bagatellizálása. Itt igenis fontos elválasztani a vallomást és az irodalmat. De a nyilvánosságra kerülő hétköznapi történetek nagy részében nem indokolja semmi a gyanakvásunkat.
MN: Gyerekkorom óta előttem a kép: Wodehouse rosszmájú és botrányos múltú arisztokrata hőse körmöli az emlékiratát, amelyet mindenki meg akar kaparintani, mert olyan kínos lenne a napfényre kerülő múlt. Nálunk is elég meredek visszaemlékezések jelentek már meg, és igen sokszor alapvetően befolyásolják egy-egy híresség jelleméről alkotott képünket; megsemmisítő is lehet.
GA: Véleményként érdemes olvasni ezeket. Persze ha plasztikus a szöveg, valóban hajlamosak lehetünk így elképzelni a lefestett figurát, és az is igaz, hogy a tekintély elfogadtatja ezeket a véleményeket, amit sokan igazságtalanságnak érzékelhetnek.
MN: Hol van a memoár helye egy írói életműben?
GA: Az utóbbi évtizedekben nagyon megengedő lett az irodalomkritika azzal kapcsolatban, hogy nem kell feltétlenül élesen elválasztani egymástól a fiktív műveket és a memoárokat, hanem érdemes egymás kontextusában olvasni a két műfajt. A megírásuk motívuma sem feltétlenül különbözik egy-egy szépirodalmi mű megalkotásától: sokszor a világról alkotott képét, fontos tapasztalatait osztja meg az író mindkettőben.
MN: Találkoztál olyan memoárral, amely jelentősebb volt az író egyéb műveinél?
GA: Nagyon nagy hatással volt rám Jeanette Winterson életrajzi könyve, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című. Noha a korai regényei közül is szerettem párat, az életrajza mindent vitt, messze az tette rám a legmélyebb benyomást. Bereményi Copperfieldje is erőteljesebb élmény volt számomra, mint némelyik regénye. És csodálatos volt olvasnom az irodalmár Vajda Miklós Anyakép, amerikai keretben című könyvét, bár az ő esetében nem szépirodalmi szövegekkel verseng a memoár.
MN: Hogyan lehet kritizálni egy életrajzot? Mikor jó?
GA: Azt sem tudjuk pontosan megmondani, milyen egy jó regény vagy jó vers. A személyes műfajoknál tudjuk, hogy ezek dokumentumok és nem műalkotások, ezért a megformálatlanságnak sokkal nagyobb tere van bennük, és sokszor pont az teszi ezeket izgalmassá, hogy nincs annyira kitalálva a formájuk, vagy nincs bennük annyira kényszeresen lekerekítve minden. Gyakran göcsörtösebb, izgalmasabb szövegek ezek, ahol a formátlanságnak, eldöntetlenségnek, a mozgó nézőpontnak nagy szerepe van.
MN: Mikor érdemes megjelentetni egy-egy ilyen szöveget?
GA: Szerintem nincs ideális időpont. Persze máshogy olvassuk, ha valami még a szerző életében, vagy ha nagyon frissen a halála után jelenik meg. Kivételes és felkavaró élmény volt ebből a szempontból Esterházy Hasnyálmirigynaplója, amely még épp az életében jelent meg, de az olvasói nagyrészt tudták, hogy ez az utolsó műve.
MN: Volt egy időszak, amikor az volt kívánatos, hogy az író lépjen hátra hármat.
GA: De azalatt is megjelentek a memoárok, csak a szakma megpróbálta a kettőt külön kezelni. Az volt sokáig a meggyőződés, hogy leszűkíti a művek értelmezését, ha állandóan visszakanyarodunk a szerzőhöz, az önértelmező szövegeihez kötve a fikciót, és ez sokszor jogos óvatosság. De akármit is gondoltak az irodalmárok, a közönség érdeklődése az író személyisége, a művek mögött rejlő figura iránt nem lanyhult soha.
