Feltételezem, hogy ő, az olvasó is bír valamilyen véleménnyel az iszlám térhódításáról s az ebben a diskurzusban rendre felmerülő bevándorlási és állampolgársági kérdésekről, a kultúrák közti párbeszédek lehetőségéről.
A könyv körüli súgás-búgás arra sürget, hogy állást foglaljunk olyan kérdésekben, mint az iszlám vallás viszonya a modernitáshoz és a késői kapitalizmushoz, Európa népességpolitikája, a francia belpolitika erőviszonyainak változása az elkövetkező évtizedben és így tovább. A Houellebecq körüli fecsegés azzal kecsegtet, hogy a Behódolást olvasva a botránykeltés feletti felháborodás örömélményében lesz részünk. Az olvasót a gyanú fogja vezetni: leleplezni, kicselezni akarja a könyvet. Houellebecqet reflektáltabban olvasunk, mint, mondjuk, Jonathan Franzent: rajtra készen várjuk a provokációt. De az olvasó nem fog megbotránkozni. Nyugtázza majd, hogy lám, egy szexista kiszólás, nocsak, egy maliciózus mondat a humanizmusról, ni, egy kis mizantrópia. Mikorra a regény aranymetszésében hatalomra jut a szocialistákkal koalícióra lépő Muszlim Testvériség, s a napóleoni ambíciójú Mohammed Ben Abbes lesz Franciaország elnöke, már hozzá lesz edződve a politikai vízióhoz. S minthogy azzal lesz elfoglalva, hogy egy többszörösen reflektált állásfoglalást tegyen a regény meggyőző erejéről, nem megbotránkozásról fog beszélni, hanem arról, hogy mindez lehetséges-e vagy sem, s nem lesz más mércéje, mint hiedelmei és előítéletei – azaz valóban arról számolhat majd be, mire ment Houellebecqkel. Máshogy fogalmazva: a regény önvallomásra készteti.
Vallomása bizonyára a Behódolást szemléző szövegek egyforma dramaturgiáját fogja követni. Csatlakozhat a metakritikák sorához, amelyek sosem magát a regényt, hanem a regény meggyőző erejét mérik meg. A recenzensekhez hasonlóan egy csattanós megfejtéssel fogja zárni metakritikáját, amit nagy valószínűséggel a „mindennek ellenére”, „mindazonáltal” fordulatok fognak bevezetni, s arra vonatkozik majd, hogy a nem is iszlámellenes regény víziója, ha nem is 2022-ben, de valamikor a jövőben akár meg is valósulhat.
Houellebecq mindent megtesz azért, hogy hiedelmeinkhez mind akadálymentesebben illeszkedjen, s hogy egy vállrándítással ítélhessük meg. Rezignációja és sterilitása találkozik a gyanakvó várakozással, ezért vált ki egykedvű heurékákat recenzenseiből. Óvatosságának retorikai okai vannak.
Houellebecq felismert egy paradox kettősséget a késő kapitalista kispolgár lelkében. Erről írja életművét.
Amit botrányosnak él meg a recenzensek többsége – a nők vágytárgyként való ábrázolása, a „másság” elutasítása, a felvilágosodás parodizálása –, nem több mint kispolgári fantáziák elősorolása. (Ezek a „botrányos fantáziák” a magyarországi tűrésküszöböt alulról sem súrolják.) A főszereplők elutasítóak a közösségi-politikai cselekvéssel szemben, kulináris élvezetekkel, tévézéssel és piálással töltik szabad idejüket, a család terhükre van. Houellebecq állítólag „kimondja”, amire „mindenki vágyik”, de kimondani szégyell. (Ámbátor annak, aki már utazott pesti villamoson nyitott füllel, bizonyára nincsenek illúziói a kispolgári prüdériával kapcsolatban.) Mivel a késő kapitalizmusban ezek a vágyak nem esnek tabu alá, sőt, a média nagyrészt épp azzal van elfoglalva, hogy a minél gördülékenyebb fogyasztás érdekében domesztikálja és a legextrémebb irányokba tágítsa a kispolgár fantáziáját, a Houellebecq-karakterek életvezetési szokásai nem a botránykeltés, hanem a bizalomszerzés retorikája miatt ilyenek.
Ezek a főhősök épp olyan magányosak és depressziósak, amilyennek a vagyonos negyvenes férfiakat gondoljuk. Osztályuk ideológiáját vallva szerencsétlenül áhítoznak a totális szexuális/kulturális dominancia státuszára a nőkkel (a szexuális vágyak elsősorban az orális szexre vonatkoznak) és a többi osztállyal szemben, valamint szenvednek az előre kódolt kudarctól. Nem szégyellik vágyaikat, de tudják, hogy vágyaik újabb vágyakat, hiányt és kétségbeesést nemzenek – mert nem a vágy a szégyenletes, hanem az, aki nem képes kielégíteni őket. Vágyukat még ez sem altatja el. A reflexióból következő dezillúzió teszi „hitelessé” a retorikát. És innen ered Houellebecq nagy témája, a kispolgár valóban tabusított, mert a romantikátlan szókimondásával egyeztethetetlen, szentimentális vágya: a megváltás. Ami a kispolgári észjáráson belül paradoxon.
A Houellebecq-regények szerint a forradalmak kora (1789–1968) lezárult. Ez nem csupán a közösségi cselekvésnek megágyazó politikai fantáziák elsilányulását magyarázza, hanem a 21. század emberének nyomorúságos kiszolgáltatottságát is.
A forradalmi kor életvezetési gyakorlata értékkel ruházza fel a másik ügye iránti figyelmes odafordulást: a másik szabadságának, méltóságának tiszteletben tartása nem korlát, hanem az öntörődés feltétele. A felvilágosodás embere talál értelmet szerelemben, barátságban, családban, mozgalomban vagy a hazában, ha egyenrangú lények veszik körül. Ha „ember embernek farkasa”, etikai lehetőségei beszűkülnek, ugyanis értelmetlenné válik a másik felé fordulás, a másikért való cselekvés. Magányos univerzumban nincs etika. Ha mindenki egyedül sorvad el, akkor a szenvedésminimalizálás programja marad az egyetlen életvezetési elv, s nem lehet bízni abban, hogy a közös cselekvés megváltást hoz. Ez Houellebecq hőseinek fő problémája. A regények kérdése, hogy miként festene egy totális forradalom a posztforradalmi korban; egy olyan forradalom, amely nem tart igényt szuverén, egymással szolidáris politikai cselekvőkre, egy olyan forradalom, aminek nincsenek aktorai, hiszen megváltva eltörli az aktorként definiált – szabad, testvéri, egyenlő – embert.
Houellebecq dramaturgiája demonstrálja, hogy a felvilágosodás működésképtelen, a demokrácia élhetetlen, a társas kapcsolatok reménytelenek; majd felépít egy nevetséges New Age-szektát (Elemi részecskék, Egy sziget lehetősége) vagy politikai csoportosulást (Behódolás), amely esélytelen outsiderként, kívülről hoz kegyelmet.
A Behódolást nyelvi pongyolasága, párbeszéd-centrikussága, extremitásoktól való tartózkodása könnyen követhetővé teszi. Romantikáját tompítja, hogy a kispolgári logikának megfelelve a főhőst pénzzel, divatos lakhellyel, még több, még eldologiasítottabb nő ígéretével, még megbecsültebb munkával, még kevesebb politikai kötelezettséggel kenyerezik le – a Behódolás „iszlám forradalma” olyan tökéletes kapitalizmust ígér, ahol az élvezés gáttalan.
Az etikai intuíciónknak leginkább megfelelő emberkép csöndes kíméletlenséggel számolódik fel, amíg mi a csinnadrattára várunk.
Fordította: Tótfalusi Ágnes. Magvető, 2015, 320 oldal, 3490 Ft
