magyarnarancs.hu: Húzható éles határvonal a mai gyermek- és ifjúsági irodalom között?
Dávid Ádám: A diskurzusban feltétlenül, mivel egyre nagyobb érdeklődés övezi az ifjúsági irodalmat. De talán nem a definiálás a lényeg, hanem hogy jó könyvek jelennek-e meg ennek a korosztálynak. Alapvetően a 12 éveseknél nagyobbaknak szóló irodalmat szokás ifjúsági irodalomnak nevezni. Ezen belül a young adult mint angolszász hívószó hangzik el egyre gyakrabban, ez viszont már leginkább a nagy kamaszoknak, fiatal felnőtteknek szóló könyveket takarja. Az nagyon jó, hogy van egy szakmán belüli vita az ifjúsági irodalomról, de ennél fontosabbak a minőségi megjelenések. És szerintem a magyar ifjúsági irodalom területén az elmúlt öt évben egyre több bátor hang szólal meg, egyre több befutott és fiatal szerző kísérletezik olyan könyvekkel, amelyeknek jó a visszhangja.
magyarnarancs.hu: Bizonyos korig a szülő találkozik elsőként az ifjúsági regénnyel, és csak ezt követően kerül a gyerek kezébe. Meg kell a szülőt is szólítani?
DÁ: Azt gondolom, hogy egy jó ifjúsági könyv tulajdonképpen bárkinek szólhat. Lázár Ervin mondta, hogy ő valójában sehányéveseknek ír. Kiadóként nyilván figyelnünk kell arra, hogy kategorizáljunk, segítsük a hihetetlen könyvdömpingben a szülőket, de én alapvetően ódzkodom a kategorizálásától, mert nem biztos, hogy egy gyereknek az arcába kell tolni, hogy ezt most te éppen nem olvashatod. Fontosabb, hogy műfajokban gondolkodjanak a kiadók, és örömteli, hogy azért megjelennek az ifjúsági irodalmon belül is zsánerkönyvek: vannak színvonalas steampunkos vagy épp horrorkönyvek – ezeknek abszolút helye van a szépirodalmi igényességű alkotások mellett.
magyarnarancs.hu: Mondtad, hogy öt éve kezdtek el megjelenni nagyobb számban az olyan magyar szerzők, akik bátor ifjúsági irodalmat írnak. A bátorságuk miben mutatkozik meg?
DÁ: Elsősorban nem szépelegnek, próbálják a valóság árnyoldalait is megjeleníteni. Mindezt olyan nyelvi regiszterben, ahogyan azt a gyerekek látják. Nem dugják homokba a fejüket, hanem úgynevezett tabutémákat is feszegetnek. A Móra Kiadónál építették fel a kollégáim a TABU sorozatot, ahol az első könyv például a családon belüli erőszakról szólt, és aztán sorra jöttek olyan témák, mint a rasszizmus, vagy éppen az iskolai bántalmazás. Persze, egyértelmű, nagyobb piaci sikert lehet elérni olyan könnyed olvasmányokkal, ahol a bimbózó kamaszszerelem meg a partizás az elsődleges téma. De fontosnak tartom, hogy ezek mellett megjelennek olyan igényes könyvek, ahol a tabutémák explicit módon jelen vannak. És mivel van egy ilyen közeg, most már nem pusztába kiáltott szó, ha egy magyar szerző lead egy ilyen kéziratot valamelyik kiadónak.
magyarnarancs.hu: Ennek ellenére úgy tűnik, a magyar ifjúsági irodalom még mindig nem eléggé tabudöntögető.
DÁ: Nyilván, de itthon nagyon friss még ez az irány. A német irodalmon belül például már a 70-es évek óta jelen van az úgynevezett Problemliteratur, és egy nagyon fontos irányzat. A nagyközönség teljes joggal gondolja, hogy még mindig kevés valódi problémákat feszegető ifjúsági regény jelent meg nálunk: két kezemen meg tudom számolni, hány olyan van, amely tényleg próbál reflektálni a mai kamaszokat érintő komoly problémákra. Szerintem azonban öt–tíz év múlva nem az lesz benne a levegőben, hogy hű, de bátortalan. Persze az arányok nagyon eltérőek egy német vagy francia piachoz képest. De ott van például Mészöly Ágnes fontos könyve, a Darwin-játszma, ahol négy diáklány kikészít egy tanárt, vagy a most megjelent Kötéltánc, Németh Eszter regénye.
magyarnarancs.hu: A szerzők elkezdtek beszélni a magyar valóságról?
DÁ: Abszolút, noha ennek vannak előzményei. Csak most érezhető egy olyan tendencia, hogy ez a fajta őszinte ifjúsági irodalom egyre több szerzőt érdekel. De persze még jócskán van hová fejlődni, mert csak tucatnyi hasonló könyv van az utóbbi néhány évből.
magyarnarancs.hu: Mennyire importálják a magyar szerzők a nemzetközi trendeket?
DÁ: Én azt látom, hogy néhány szerző folyamatosan figyeli a trendeket, de a többség elsősorban hozott anyagból dolgozik, és hidegen hagyja őket, hogy mondjuk mit csinálnak Németországban ifjúsági irodalom címszó alatt.
magyarnarancs.hu: Az alkotó pedig mártózzon meg a fiatalok valóságában?
DÁ: Nem árt. Az intertextuális lopkodás nem feltétlenül csak azt jelenti, hogy klasszikusoktól idézünk, hanem ahhoz, hogy mondjuk hiteles legyen egy chatelés, fontos lenne, hogy a szerző használjon olyan szavakat, kifejezéseket, amiket az interneten összehorgászik, mert ma már ez is elvitathatatlan része a fiatalok nyelvhasználatának.
magyarnarancs.hu: És milyen befogadó a célközönség, az ifjúság?
DÁ: Szerencsére nagyon sokszínű. Az a legizgalmasabb a gyermek- és ifjúsági irodalomban, hogy iszonyú sokféle könyvet lehet adni a gyerekek kezébe. Legfőképpen komolyan kell venni a gyereket is. De ez nem azt jelenti, hogy az ifjúsági irodalomnak csak az ő jelenéről kell szólnia. Én például a Millennium expressz-trilógia közepénél járok, és 1896-ban játszódik a történet, de törekszem arra, hogy ez a történelmi kalandregény ne távoli fikció legyen nekik. Olyan témákat igyekszem beemelni a könyvbe, amely ma is érinti őket, mint a kivándorlás kérdése, a kirekesztettség vagy a faji megkülönböztetettség. A nagy kérdés mindössze az, hogy az ifjúsági irodalmat író szerző milyen igényességgel ír, és mennyire tud őszinte lenni az olvasójával. Nincs recept, és nincs olyan téma, amiről ne lehetne beszélni.
