A Magyar Narancs irodalmi sikerlistája – magyar irodalom 1. Bereményi Géza: Magyar Copperfield (Magvető, 2020) 128 pont 2. Solymosi Bálint: Vakrepülés (Kalligram, 2019) 58 pont 3–4. Konrád György: Sétabot. Ásatás 3. (Magvető, 2020) 51 pont Molnár Gál Péter: Coming out (Magvető, 2020) 51 pont 5–6. Bari Károly: A mozdulatlanság örökbefogadása (Kalligram, Budapest, 2019) 43 pont Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk (Jelenkor, 2020) 43 pont 7. Csehy Zoltán: Grüezi! (Kalligram, Dunaszerdahely–Pozsony, 2020) 42 pont 8. Balla Zsófia: Az élet két fele (Kalligram, Budapest, 2019) 40 pont 9. Wirth Imre: Lementem egy üveg borért Hajnóczynak (Scolar, 2020) 26 pont 10. Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni (Magvető, 2019) 25 pont 11–12. Meliorisz Béla: Vagyunk örökké (Jelenkor, 2020) 24 pont Nádas Péter: Arbor mundi (Jelenkor, 2020) 24 pont
A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (a legutóbbi szavazás lezárulta, jelen esetben tavaly november óta) első kiadásban megjelent szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk a magyar irodalom köréből, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.
A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Bárány Tibor, Bedecs László, Benedek Anna, Bódi Katalin, Csáki Márton, Darab Ágnes, Deczki Sarolta, Demény Péter, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Görföl Balázs, Gyárfás Orsolya, Hutvágner Éva, Kálmán C. György, Krupp József, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Maruszki Judit, Melhardt Gergő, Mohácsi Balázs, Németh Zoltán, Sipos Balázs, Szűcs Teri, Visy Beatrix. |
Végigtekintve a legújabb listánkra felkerült könyvek kissé egyhangú tónusú címlapjain, a Goethét citáló Esterházyt idézve akár azzal is kezdhetnénk: ohó, a borító szürke, barátom, de az élet! az pispeklila!
Szavazásunkat nagy fölénnyel nyerte meg Bereményi Géza „életregénye” (kritikánkat lásd: Minden csak átmenet, Magyar Narancs, 2020. április 30.). A könyv, amely születésétől sorkatonai szolgálatáig követi a kezdetben piaci kereskedő nagyszülei, majd polgári életvitelű édesanyja és mostohaapja által nevelt főhős életét, bátran ajánlható a regényes regényeket kedvelő olvasóknak: a plasztikusan megrajzolt fő- és mellékszereplők interakcióiból emlékezetes jelenetek során kimondottan érdekes történet bontakozik ki, a kis Géza első (és ezzel lényegében egyidejűleg a következő) erotikus tapasztalatainak leírása például egyenesen bámulatos.
Igaz, Bereményi ezúttal sem teremti, inkább csak használja a nyelvet. Nem kell hozzá különösebben finnyásnak lenni, hogy valaki hiányolja az ecsetkezelés stiláris kifinomultságát, de a színek, a formák, a kompozíció dinamikája kárpótolhatja az erre fogékony olvasót. Ami a társadalom ábrázolását illeti, az nem olyan árnyalt, mint Nádasnál a Világló részletek analízisében, és olyan élveboncoláson sem esik át a főhős, mint Bartók Imrénél a Jerikó épül lapjain, de Bereményi kitűnő könyve jó példa arra, hogy az árnyaltságot nemcsak esszéisztikus vagy egyenesen értekező szólamok mélyrétegeiben lehet fellelni, hanem az elbeszélői megoldások révén ez valahogy hosszában is megképződhet.
Solymosi Bálint Vakrepülése (kritikánkat lásd: Szerves törmelék, Magyar Narancs, 2020. május 28.) nehezebb olvasmány, de megéri a fáradságot. A prózakötetet utoljára több mint tíz éve publikáló szerzőnek valóságos szektája van, és ha ez nem is túl népes, igénytelenséggel biztosan nem vádolható. Csak remélni lehet, hogy az új regény megkapja azt a figyelmet, amelyet a szegénységgel foglalkozó olyan könyvek sorában, mint A kilencedik vagy a Nincstelenek, már az Életjáradékkal is bőségesen kiérdemelt volna. A Magyar Copperfieldhez hasonlóan ez a könyv is fejlődésregény, de míg Bereményinél a főhős szemével látunk, itt gondolkodni is a hetvenes évek falusi szegénységéből városi, majd fővárosi művészértelmiségivé váló fiú fejével gondolkodunk.
Mindkét könyv részletesen leír egy-egy rendőrségi kihallgatást. Hasonlóra Konrád György „regénytrilógiájának” listánkra felkerült posztumusz, harmadik kötete is utal. Igaz, ott a kihallgatási történetnek van egy rendszerváltás utáni része, és ez a hangsúlyos: a leszerelt rendőr a befolyásos közszereplővé vált egykori kihallgatottat arra kéri, járjon közben kedvezményes telekvásárlási ügyében. A kötetet az író halála után a szerkesztők a kéziratból állították össze, és a konrádi „életforgácsok” (László Emese) darabjaiból sikeresen építették fel az olyan tematikus csomópontok hálózatát, mint a gyerekkor, a férfikor, a zsidóság, a város, a család, a történelem, a személyes vagy a közéleti: így az eredetileg is háromkötetesre tervezett Ásatás nem maradt lezáratlan.
Rendőrségi kihallgatásról Molnár Gál Péter – szintén posztumusz – könyvében, a Coming outban is olvashatunk. Igaz, kicsit későn. És nem azért, mert a kézirat már vagy tizenöt éve is készen volt, hanem mert a könyvnek csaknem a közepén kerül sor erre a kulcsjelenetre. A vegyes állagú kötetet alighanem mindenki úgy veszi a kezébe, hogy a „A Huszadik Század Második Felének Legbefolyásosabb Színikritikusa” számot vet benne III/III-as ügynöki tevékenységével, amelynek kiderülte lényegében véget vetett a pályájának. Molnár Gál keserű iróniával, de színesen és szellemesen írja le beszervezésének körülményeit („A házmester jelentette, belátott az ágyamra, amiben nem egyedül tartózkodtam, és nem is tartózkodtam”), amelynek során addig sem különösebben titkolt homoszexualitásával, pontosabban a közszeméremsértőn és húsz évnél fiatalabb személlyel elkövetett „természet elleni fajtalanság” büntetőjogi következményeivel zsarolták meg.
A katarzis azonban elmarad: a szerző kelletlenül kimondja ugyan, hogy gyáva volt, de a beismerés erejét csökkenti az öncsalás, amely szerint bizonyos esetekben, témákban fölényben lett volna a tartótisztjeivel szemben. A könyv becses forrása a Kádár-kori meleg szubkultúra történetének, és érdekes adalékokkal szolgál a színház- és sajtótörténethez is. A bukaresti tűzlétrás menekülés bájos, a Ronyecz Máriához fűződő kapcsolat leírása szinte megrendítő. A Latinovits-ellenesség vádja alól a szerzőt már tulajdonképpen az ügynöki iratait 2004-ben megjelentető könyv is tisztázta – a jelentés inkább védte a színészt, mint ártott volna neki –, de amikor ott tartunk, hogy Molnár Gál Péter hogyan maradt le visszavonult operettprimadonnákkal való megismerkedésről, akkor az olvasón könnyen eluralkodhat a „na, bumm” érzése.
Bari Károlynak is kijutott a rendőri fellépésből. Sőt, neki a börtönből is: ez utóbbi a szovjet megszállásról alig burkoltan szóló, író-olvasó találkozókon rendszeresen felolvasott, eredetileg A gyóntatószékben, utóbb Vajda János közkatona imája a gyóntatószékben Petőfi Sándor halhatatlan lelke előtt című verse miatt.
Illetve azért, mert cigánynak született. „Gyakori eset volt, hogy az utcán vagy az étteremben mellém lépett két úr, és felszólítottak, hogy kövessem őket. Néhány óráig a rendőrségen tartottak, utána elengedtek. (…) Nagyon durván bántak velem mindig… Azt várták, hogy hálás leszek, amiért származásom ellenére lehetőséget kapok a megszólalásra, és felháborítónak találták, hogy én a lehetőséget arra használom fel, hogy a bajok és törvénytelenségek ellen szóljak” – mondta egy interjúban. Kár, hogy ez a műfaj kimaradt a saját maga által megtervezett, reprezentatív kötetből, amely a költő minden versét és egyéb szépirodalmi, illetve képzőművészeti alkotását – szemlátomást testamentumi gesztussal – tartalmazza.
A könyv egy hosszú hallgatás után három évvel ezelőtt még az addigiaknál is magasabb színvonalon megszólaló, jelentős életmű nagyszabású összefoglalása. De nem ismétli meg az addigi vékonyka verseskönyvek szövegét, hanem – a legutóbbit leszámítva – megbontja a sorrendjüket, és teljesen új kompozíciót hoz létre, így alkotva meg ennek – a pályája legutóbbi szakaszára rendkívül koncentrálttá váló –, Paul Celan-i vagy pilinszkys tömörségű képekkel dolgozó, megrendítő költészetnek a végleges kereteit.
Selyem Zsuzsa kötetének már rögtön az első novellájában kihallgatják a szereplőket, akiket egy Daciában próbálnak Romániából átügyeskedni a határon, sikertelenül. Ennek és a későbbi novelláknak a figurái aztán az újabb darabokban is visszatérnek, a legtöbben az utolsó írás fináléjában. Ettől a könyv halványan Tóth Krisztina Pixeljére emlékeztet, de a megfelelések nem olyan következetesek, és mintha az idő sem a külső valóságnak megfelelően múlna. Hiszen aki 1989 előtt felnőttként akart disszidálni Romániából, az már aligha nyert valóságshow-t a kétezres évek közepén vagy még később Magyarországon – igaz, az utolsó novellának, amelynek a végén megjelennek „a San Franciscó-i Twin Peaksről a mosómedvék” is, már nincs valós kontúrja: az idő tényleg mintha az apokalipszisben múlna ki.
A karcsú kötet négy ciklusba sorolt darabjai sok helyszínen, sokféle kulissza előtt játszódnak, a harmadik ciklus négy darabja pedig például elefánt és szamár elbeszélője révén az animal studies tanulmányozóinak is elemzendő nyersanyagot nyújthat. Szembetűnő a női perspektíva, az erőszak különböző formáinak kitett nők szerepe eleinte egyenesen meghatározó, de ez a figyelem aztán össztársadalmi, sőt globális dimenziókat ölt, nemcsak az állati jogokra, hanem a migráció és a klímaváltozás témájára is kiterjedve.
Csehy Zoltán kötetével egy időre búcsút mondunk a rendőröknek, akik majd csak Radnóti Sándor emlékezéseiben térnek vissza követni és zaklatni. A Grüezi! egy svájci ösztöndíj szellemileg pezsgő fél évének krónikája. Legkésőbb Homokvihar című, tíz éve megjelent kötete óta világos, hogy az 1973-as születésű Csehy korosztálya egyik legjobb költője. Csakhogy mindent megtesz azért, hogy ez ne legyen olyan feltűnő: költészete elé következetes munkával felhúzta tíz kötetre rúgó, főleg antik és reneszánsz műfordítói munkásságának – nagyon artisztikus – paravánját, az odavezető utat pedig a Szodoma és környéke című nyolcszáz oldalas, nagyszerű monográfiájával torlaszolta el (amely a középkortól napjainkig dolgozza fel a magyar meleg, illetve queer tárgyú és hangoltságú költészetet) majd eddigi életműve cerberusának egy olyan operakalauz-szörnyet alkotott meg, amely úgy is majdnem ezerkétszáz oldal és másfél kiló, hogy csak 1945 után született művekről szól.
A Grüezi! olvasóját a szerző már azzal leveszi a lábáról, hogy szlovákiai magyarként rögtön rámutat: „Itt sosem vagy kisebbségi: nem ismerik ezt az érzést, mert nincs többség.” A remek fényképekkel illusztrált könyv valami gargantuai léptékű kultúrazabálás dokumentuma, kész csoda, hogy az elbeszélő a koncertek és múzeumok Alpeseinek e torlatain egyáltalán képes emberi dimenziójú maradni. A kultúrához valamiféle pánerotikus felajzottsággal viszonyuló szerző-főhős az erotikához is különös elfogulatlansággal nyúl. Egyes leírások messziről nézve akár pornográfnak is tűnhetnének, ehhez azonban nemcsak a szándék hiányzik (ez olyan, mint a rémhírterjesztés: amit nem szánnak pornográfnak, az nem pornográf), de ezek a részek is rendszerint olyan megvesztegető bájjal vannak megformálva, hogy az olvasó duplán nem hisz a szemének.
Zug, így hívják a svájci várost, amely vendégül látta Csehyt, és amely Az élet fele című gyűjteményes kötet jó néhány versének tanúsága szerint Balla Zsófiának is ihletadója volt. A költő pályájának e nagyszerű összefoglalását – alighanem más, listánkon szereplő kötetek mellett – a jelentős irodalmi díjak short listjére várhatjuk.
Hogy lehet egy hatszáz oldalas verseskötetet megközelíteni? Egyrészt akárhogy, másrészt érdemes hátulról, az új versektől kezdeni. Ezekben a darabokban a megfigyelés és a kifejezés maximuma olyan képeket eredményez, mint a Gyimes című versben ezek: „A hajnali hegyet tejszálú köd takarja / – fazekas-szekérben cserépedényt a szalma”; és: „mennydörgés görög ide-oda: / üres csomagtartóban a dinnye”; vagy még mindig ugyanabból a versből, a kaszálásról szólva: „millió fűszál zuhog – s mind vágja, vágja, vágja – / napi tizenkét órát, negyvenfokos lejtőben állva. / Csak annak édes, aki látja”.
Máshol ezt olvashatjuk: „A fejem felett járkál valaki. / Recseg-ropog a gerendák fölött. / Alvásomat belém tapossa.” Remek metaforáiból Balla Zsófia – egy másik igen nagy költő kortársától, Rakovszky Zsuzsától eltérően – nem épít monumentális konstrukciókat, szeszélyesebben szórja szét képeit. Lírája ettől szállékonyabb lesz, de a gráciahányadot úgy növeli, hogy közben a Földanyától született és a vele való érintkezés révén megújuló Anteuszhoz hasonlóan nem veszti el kapcsolatát a tapasztalataival, sőt, éppen abból meríti erejét.
Pályája közepén sok egyéb mellett, de mégis jellemzően egy-egy szóval – ónpamut, hanginda, csontkanóc, álomhéj, medúzaháj, fenyőzaj, hómocsok, kaszárnyatócsa, gyopáridea, sziklaméz, körtó, csőcselékfény – teremtett hangulatot, tizenkilenc éves korában megjelent első kötetében pedig szinte egy csodagyerek magabiztosságával írt sokszor csattanóra épülő, de magukat ennek ellenére mégsem hamar meguntató, epigrammatikus tömörségű versekben: „Nekem nem fáj / a tényekből semmi, / és nyugodt vagyok, / mint az órainga. / Csak nem értem, mért kényszerítik / az írást ujjaimba.”
Wirth Imre karcsú verseskönyve csak a középső harmadával kezdi valóra váltani a cím ígéretét: úgy látszik, az Azon a kiállításonhoz hasonló, hosszabb, álomszerű vagy emlékversek terjedelme kell ahhoz, hogy megképződhessen a kellő többértelműség, bár az első ciklusban is vannak jó képek, mint például a pirosra festett körmökre apai felszólításra mért kalapácsütés (Kisfiú voltam). Az utolsó ciklus jól sikerült darabjait hol a személyes veszteségek megoszthatóvá tétele, hol az olyan zárlat teszi emlékezetessé, mint a Kinn a teraszon utolsó három – „Szétpattanó körte szikrája fon / elektromos piramist a magány / köré, glóriát az éjszakára” – vagy a Fürdőszobacsempén utolsó két sora: „Véna lüktet a nővér / semlegesen szép kezében.”
Radnóti Sándor portrékötete a műfaj azon kiválóságai közé tartozik, amelyből a modelleken kívül a portretista arcéle akkor is kirajzolódna, ha a kötet nem részletes önéletrajzi interjúval kezdődne. Az elszórt megjegyzésekből a gyermekei és unokái nevén kívül a szerzőről olyan részleteket is megtudunk, mint hogy rossz megfigyelőnek tartja magát, nem tud sírni, és sosem volt farmernadrágja. A harminchat kortársat bemutató és még vagy háromszor ennyi mellékszereplőt felvonultató arcképet Radnóti hol puhábban fogó ceruzával, hol keményebbel, de mindig karakteresen vázolja fel – annak nemcsak tudatában, hanem mondjuk a Mészöly-írással példáját is adva, hogy „a rosszmájúság bizony szórakoztatóbb, mint a jóindulat”. A névsor hagy csak némi hiányérzetet maga után: nem világos, miért nem olvashatunk külön írást a különben gyakran emlegetett Vági Gáborról vagy éppen Lukácsról – bár igaz, a Tolnay Károly-portréban egy fél Fülep Lajos is benne van.
Weöres fesztelenségéről írva érdekes összhangban vannak két szerzőnk emlékei. Radnóti Sándor azt idézi fel, amikor Weöres tapintattól nem korlátozva, de a gyászmunka szempontjától sem haszontalanul megkérdezte egy anyától, hogy tulajdonképpen miért lett öngyilkos a lánya, Konrád pedig azt az esetet eleveníti fel, amikor Weöres azt firtatta egy ismerősénél, hogy a társaságában lévő nő (a barátnője) nem a lánya-e esetleg. Majd a nemleges válaszra így felelt: „Pedig lehetne.”
A listára még egy verseskönyv és egy esszékötet került fel. Meliorisz Béla őszikéket írt, amelynek alaphangját az öregedés és a feleség elvesztése, illetve ennek a veszteségnek a feldolgozása adja meg. Egy Csehországban látott benzinkutas lányról való vissza-visszatérő, ártatlan fantáziálás ebbe kimondottan bájosan játszik bele, és csak még átélhetőbbé teszi a fájdalmat. A kissé egyhangú verseket író költőnél valahogy rokonszenvesebb a versekből kirajzolódó, a versek által írt személy – ami viszont mégiscsak érdekes poétika teljesítmény.
Meliorisz kedves formája a háromsoros versszak. Az egyik (Szavakon) így szól: „a környék térdig sáros / holt szavakon lépkedünk / inkább ahogy szokásos”. Wirth Imrének is van ilyen fanyar hangja (Nagyon szomorú): „hittem bennetek nagyon / régi hittel kavarom / kávém, de már nem nagyon”.
Nádas Péter válogatott esszéinek második, irodalmi és művészeti tárgyú írásokat összegyűjtő kötete talán a lista legfajsúlyosabb könyve a prózák közül. Ezek a javarészt ismert írások, itt-ott most finoman átrendezett mondataikkal, nem szorulnak méltatásra, aki eddig nem olvasta őket, az új kiadás erre kitűnő alkalom. (A Hazatérést javasolt Esterházy Otthon című írásával együtt olvasni.) Egyetlen kérdés még, amelyre talán nem minden Nádas-olvasó ismeri a választ: ki az a dr. Literáti-Nagy Ferenc, akinek a képei a Világló részletek óta immár az író harmadik könyvének a borítóján láthatók? A megoldás: az egyik Gombosszeg-közeli kis falunak, Csonkahegyhátnak a világot – már-már szimbolikus módon – fényképezőgéppel járó háziorvosa.
