A Végtelen napok elbeszélője, Thomas McNulty kiskamaszként, a nagy éhínség (1845–1849) elől szökik át Írországból Amerikába, ahol a hadsereghez csatlakozva vesz részt az indiánok elleni harcokban (vagy inkább öldöklésben), majd az unionisták oldalán a polgárháborúban. Egy másik nincstelennel, John Cole-lal még gyerekként áll össze, és a két férfi kapcsolatát az egymásrautaltság fokozatosan alakítja barátságból nyíltan nem vállalható szerelemmé.
McNulty és Cole hányattatásainak hátterét a háború borzalmainak pátosz és emelkedettség nélküli leírásai adják. Thomast és Johnt is a kényszer hajtja a seregbe, miután „kiöregednek” előző munkahelyükről, egy mulatóból, ahol női ruhákba öltözve szórakoztatták a bányász vendégeket. A katonák egyetlen célja a túlélés. A hadi stratégiák és a különböző hadműveletek céljairól mit se tudnak, az ütközetek véres káoszában még az is kérdéses, adott pillanatban ellenséges vagy saját golyóktól hullanak el az ember bajtársai. „Most fogom csak föl, milyen furán sötét dolog is a csata. Tudja valaki, hogy mi a rosseb folyik itten?” – írja egy ponton Thomas McNulty. Megfigyelései szerint a szíve egy zugában minden katona együtt tud érezni az ellenséggel, hiszen „mindannyian ugyanannak a hamiskártyásnak vagyunk az áldozatai.” Ám ettől függetlenül a parancs az parancs; „senki nem akarja megtenni, és mindenki megteszi”. Hogy a hadsereg a tagjainak motivációitól és érzéseitől függetlenül működő gépezet, jelzi, hogy a jelszavaiban a rabszolgák felszabadításáért küzdő unionista katonák némelyike ugyanolyan rasszista, mint a déliek, az Amerikáért harcoló „ír legények” pedig ugyanazzal a lendülettel vesznek részt az indiánok leigázásában, amellyel egykoron „az öreg Cromwell” megérkezett Írországba, „és azt mondta, semmit nem hagy életbe”.
Barry legfőbb teljesítménye abban rejlik, hogy a nehezen elképzelhető szenvedések és borzalmak közepette is természetesnek láttatja McNulty és Cole szerelmét, kirajzolva az ívet, ahogy az „aztán csendben basztunk egyet, és utána aludtunk” nyerseségétől eljutnak a családalapításig, Winona, az amerikai hadsereg által árvává tett sziú indián kislány örökbefogadásával.
Az elbeszélés némely pontjain Thomas nemi identitása is megkérdőjeleződik. A női ruhát kezdetben munkaruhaként, később álcaként ölti magára, idővel már „női lélekkel” tér nyugovóra, és egyes szám harmadik személyben kezd beszélni a katonaember Thomas McNultyról. Bár visszaemlékezéseit Thomas a fikció szerint sok évvel a történet lezárása után veti papírra, az a kérdés zavaróan nyitva marad, hogy az írás időpontjában John Cole feleségeként vagy barátjaként gondol magára, illetve hogy a külvilág felé miképp prezentálja magát ez a tennessee-i farmon otthonra találó furcsa család. (Barry legfrissebb regényében, az A Thousand Moonsban Winona veszi át az elbeszélés fonalát, ott talán erre is fény derülhet.)
A Barryre egyébként jellemző erős líraiság ismeretében az első oldalakon kicsit idegenül hat McNulty egyszerű beszédmódja – az olyan szavak, mint a „mostan”, a „tekintetébe” vagy az „aszondták”, az olyan mondatok, mint az „én magam se voltam soha másféle sohasem”, de aztán varázslatos módon működni kezd, és még a giccshatártól is eltávolítja a szöveget, amihez a szerző például a Kánaán földjénben fájóan közel került. Bár az elég szövegidegen, amikor az „oskolába” csak pár évet járó elbeszélő a görög mitológiai Medúzára hivatkozik, a zsidó hósipkát húzó hegyek vagy a hajnalpírként settenkedő ellenség képe telitalálat, dicséri a magyar fordító kiváló munkáját is.
Fordította: Morcsányi Júlia. Magvető, 2020, 280 oldal, 3699 Ft
