Per pillanat a legszebb magyar regénybefejezésnek tartom a csillaggal leválasztott záró bekezdést a 623. oldalon. Ez az öntükröző mondat az egyetlen, melyben Závada Pál, saját maga közvetlenül saját magáról vall, nem valamelyik narrátora beszél, s nem is a megduplázott "vezérelbeszélő", aki négykezű karmesterként dirigálja a többi "personát". Ez az egy önreflexió árulkodik arról az érzelmi és kognitív megrendülésről, amely ennek az egész prózafolyamnak a ki nem merült forrása, az olvasó felől nézve pedig a torkolata.