Magyar Narancs: Mennyire önéletrajziak a művei?
Nick Hornby: Attól függ, mit értünk e kifejezés alatt. Önéletrajzi ihletésűek. De van, hogy nekem szegezik: a Pop, csajok, satöbbi (1995, film: 2000) az én életemről szól-e? Amikor azt felelem, "többé-kevésbé", visszakérdeznek: "És melyik lemezboltban dolgoztál?" Mindig meg kell magyaráznom, hogy semelyikben! De én is éreztem úgy, mint az a figura a könyvben. Azt, hogy "önéletrajzi", sokan összetévesztik a narratív részletekkel. Ilyen értelemben semmi sem önéletrajzi a Szívem csücskei (1992, film: 2005) utáni könyveimben. Ha megírsz hat-hét kötetet, utána már csak elgondolkodhat az olvasó azon: vajon mennyi életanyag lehet bennem? Hogyan lehetett időm elmenni arra a sok focimeccsre, lemezboltban dolgozni, ház tetején tábort verni, és még ki tudja, mi mindent művelni. A műveimben személyes még a hangvétel és az érdeklődési kör.
MN: A Hosszú út lefelé (2005) című könyvbe olyan női alakot írt, akinek fogyatékos a gyereke. A fia autista. Ez is párhuzam.
NH: A könyvbéli nőnek a gyereke súlyosan fogyatékos. Az én fiam nem. Az ő szülői élményei nem az én élményeim. De a fiamon keresztül bebocsáttatást nyertem egy világba, amelyről semmit sem tudtam. Egy fogyatékosokkal foglalkozó iskola működtetésében is segédkezem.
MN: Ezen túlmenően a fia állapota kihatott az írásaira?
NH: Éppen ellenkezőleg! A kommunikáció vele nagyon absztrakt, az én írásaim meg egyáltalán nem azok. Voltak időszakok, amik apaként irtó nehezek voltak. Furcsa állapot az övé. Elvileg sosincs vége a gyógyulási, javulási folyamatnak. A szülő "munkája" tehát nem érhet véget. Bizonyos játszmák mindig folytatódni fognak vele. De a helyzetből adódó nyilvánvaló paradoxonokon és irónián túl nem nagyon befolyásolta mindez az írói világomat.
MN: Vannak közös pontok a könyveiben?
NH: Szeretem, ha egy mű egyszerre vidám és szomorú. Ritkán találni ilyesmit. A legtöbb alkotás vagy jópofa, vagy lehangoló. Íróként e két hangvétel váltogatása izgat, egy sztorin belül.
MN: Mikor kezdett írni?
NH: Mikor kezdtem írni, vagy mikortól tudtam megélni belőle? Előbbit huszonhárom, utóbbit harmincöt évesen. Az írás volt az egyetlen dolog, amiről úgy éreztem, hivatásszerűen tudnám gyakorolni. Korábban egyébként tanárként dolgoztam.
MN: Hogyan visz humort a könyveibe?
NH: A humor csak úgy tud működni, ha nagyon oda van rakva. Filmben meg végképp, mert nincs idő a ritmus megtalálására, rögtön be kell izzítani a cselekményt, gyorsan adagolni a poénokat is. Csak a legjobb beszólások maradhatnak bent. Aminek a megmagyarázása túl sok időt vesz igénybe, azt ki kell dobni. A forgatókönyv rövid műfaj, eljuthatsz a 120. oldalig anélkül, hogy kifejeztél volna bármit abból, ami eredetileg a mondanivalód volt. Hirtelen rájössz, hogy elrepült a filmidő. Ha egy könyv 500 oldalas, és nem 300, senki nem csinál belőle problémát.
MN: Hevernek meg nem filmesített forgatókönyvei a fiókban?
NH: Rengeteg.
MN: Fiatalon mennyire tudta kamatoztatni a humorérzékét?
NH: Azt hiszem, semennyire. Leginkább csak pimasz és idegesítő voltam vele.
MN: Elégedett regényei filmes adaptációival?
NH: Teljes mértékben. Nagy mázlim volt velük. Mindig nagy élmény megélni, hogy a színészek életet lehelnek a dialógjaimba. Volt olyan köztük, aki már azzal nevetést keltett, hogy egy bizonyos hangsúllyal mondta ki: "Helló". Ilyenkor fellapozom a forgatókönyvet. Te ravasz gazfickó! De hisz ezt nem poénnak írtam!
MN: Milyen dolgokat nem tud értékelni az életben?
NH: Továbbra sem tudok mit kezdeni a klasszikus zenével. A könnyűzenével viszont annál inkább. 1957-ben születtem. Philip Larkin mondta egy híres költeményében, hogy a szex és a közösülés 1962-ben kezdődött. Addig Francois Truffaut, Francoise Hardy, Godard voltak a cool figurák, az amerikai rock 'n' roll az iskolázatlan tiniknek volt való. Aztán jött a Beatles meg egy rakás amerikai muzsikus. Többé nem a francia előadók számait hallgatták a kifinomult ízlésű rajongók, hanem átnyergeltek az amerikai zenére.
MN: Mikor jött el az a pont az életében, amikortól az emberek tudták, hogy kicsoda?
NH: Elég hamar, mivel az első könyvem jóval sikeresebb lett, mint reméltem. Én csak egy furcsa kis könyvecskének éreztem, mégis szépen fogyott világszerte. De az író hírneve nem olyan, mint egy zenészé. Engem senki fel nem ismer az utcán. Aminek kifejezetten örülök. Viszont jól keresek, és utazni is tudok a világban. Az íróé sajátos fajtája az ismertségnek. Mert a világ tele könyvolvasókkal és nem olvasókkal. A könyved elfogy egymillió példányban, ami fenomenális szám. De Angliában azért mégiscsak 50 millióan laknak! Ha tévéprogram lennék, levennének a műsorról.
MN: Azért egy Nick Hornby-film mégiscsak egy húzónévvel ellátott portéka, nem?
NH: A publikumnak ez nem számít. Az emberek nagy részének fogalma sincs róla, hogy a Pop, csajok, satöbbi és az Egy fiúról közt bármi kapcsolat lenne.
MN: Mi hatott önre jobban, az irodalom vagy a filmek?
NH: Az egyetemen azzal csesztem el az időmet, hogy állandóan filmeket néztem. Ennyire mentem az egész flancos-rangos cambridge-i oktatással. Tulajdonképpen manapság is ellébecolom az időm nagy részét. Jóval többet írhattam volna. De a nagy filmmániám megismertetett Preston Sturges (1898-1951) mozijaival. Ezek legalább annyira fontosak nekem, mint egyes írók.
MN: A dialógok miatt?
NH: Igen.
MN: Nagy elrugaszkodást jelent női szemszögből írni?
NH: Ha írsz valakiről, aki nem te vagy, az már eleve nehéz, nemtől függetlenül. Ha pedig túl nagy nehézség belehelyezkedni egy ellenkező nemű figura bőrébe, akkor az ember eleve ne válassza az írást mint hivatást.
MN: Mennyire jön természetesen egy-egy happy end?
NH: Fontos nekem, hogy reményt kínáljak az embereknek. Kevés embert ismerek, aki olyan utat tett meg az életében, mint amilyet akart. Mindannyian tudjuk, hogy a világ egy kibaszottul nyomorult hely. Miért kell egy írónak vagy filmesnek ezt újra elmondania? Az irodalom és a mozi alapvető funkciója, hogy szórakoztasson, attól függetlenül, hogy ezt mennyire komoly hangon teszi, és mennyire intenzíven sikerül elgondolkodtatnia. Azok az alkotások, amik sokat jelentenek nekem, olyanok, amiktől egy kicsit tovább és többet akarok élni. Nem egy kicsit kevesebbet! Épp annyi intelligenciát, életmegfigyelést és komoly szándékot lehet közvetíteni egy felemelő, felvidító műben, mint egy reménytelenséget sugallóban.
MN: Megtörtént már, hogy nehezére esett megtalálni a felemelő befejezést?
NH: Számtalan módja van annak, hogy az író erőltetett happy endet biggyesszen a története végére. Tudom, hogy képes vagyok a hőseimet egy állapotból elvinni egy másikba, ami legalább egy icipicit jobb, mint ahol a történet elején voltak. A Hosszú út lefelé lényege pont ez: a sztori elején a szereplők életük mélypontján vannak. Lassú, de fokozatos felemelkedést írtam nekik. Szó sincs róla, hogy a történet végére boldog házasságban kellene élniük, és megnyerniük a lottót.
