Kicsit félve vettem kézbe a könyvet, ugyanis pont előtte olvastam el a folytatását, amely éppen három évtizeddel az alapmű megjelenése (1967) után született (magyarul: Rosemarynak nagyfia van; Kalandor Kiadó, 2006), és annak nemcsak meglehetősen soványka a története, de ráadásul tele van rossz mondatokkal (legalábbis magyarul). De fölöslegesen aggódtam. A Rosemary gyermeke azok számára is remek olvasmány, akik úgy érzik, hogy a könyökükön jön ki Polanski filmje. Azon ritka párosítások egyikével állunk szemben, amikor az eredeti mű és az adaptáció teljesen egyenértékű. A regényt egyetlen nap alatt végig lehet olvasni, nem hagyja, hogy letegyük, a sztori pörög, a párbeszédek élnek, a szereplőket a filmtől függetlenül is tisztán látjuk magunk előtt, és ahogy annak egy igazi thrillerben lennie kell, fejezetről fejezetre nő a feszültség. A rendszerváltás környékén már megjelent magyarul - furcsa módon akkor Rosemary gyereket vár címmel -, ám érdemes volt leporolni, és most méltó köntösbe csomagolva elhelyezni a magyar olvasók polcán, mégpedig immáron a végleges helyén: a klasszikusok között.
Elvégre mi más lenne egy olyan mű, amely fél évszázaddal a keletkezése után is ugyanolyan eleven és élettel teli, mi több, aktuális maradt? Chuck Palahniuk azt írja az előszóban, hogy a Rosemary gyermeke forradalmi újítása az volt, hogy a horrort az Isten háta mögötti, elhagyatott kastélyokból és temetőkből behozta a szomszéd szobába. Majd jött utána az Ördögűző, az "men és a hasonló klónok, amelyek kapcsán Ira Levin azon kesereg a kötet végén közölt, 2003-as utószavában, hogy mostanra generációk nőttek úgy fel, hogy készpénznek veszik a Sátán létezését, és ha ő annak idején nem akar újszerű horrort írni, akkor "talán ma nem rohangálna a világban annyi vallási fundamentalista".
Fordította Varsányi Mária. Agave, 2014, 244 oldal, 2880 Ft
