Minimum tizenegyes!a Magyar Narancs irodalmi sikerlistája - magyar irodalom
1. Závada Pál: Természetes fény (Magvető, 2014) 142 pont 2. Szilasi László: A harmadik híd (Magvető, 2014) 141 pont 3. Mán-Várhegyi Réka: Boldogtalanság az Auróra-telepen (JAK-Prae.hu, 2014) 103 pont 4. Bán Zoltán András: Keserű (BookArt, 2014) 70 pont 5. Havasréti József: Űrérzékeny lelkek (Magvető, 2014) 54 pont 6. Sándor Iván: A Vanderbilt-jacht hajóorvosa (Kalligram, 2014) 50 pont 7. Háy János: Napra jutni (Európa, 2014) 44 pont 8. Kukorelly Endre: Országházi divatok (Libri, 2014) 38 pont 9. Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem (Magvető, 2014) 33 pont 10. Grecsó Krisztián: Megyek utánad (Magvető, 2014) 28 pont 11. Gerevich András: Tizenhat naplemente (Kalligram, 2014) 25 pont A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Ambrus Judit, Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bazsányi Sándor, Bedecs László, Benedek Anna, Bojtár Endre, Csáki Márton, Fehér Renátó, Gács Anna, Harmath Artemisz, Horváth Györgyi, Jánossy Lajos, Jenei László, Kabai Lóránt, Kálmán C. György, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Emese, László Ferenc, Lengyel Imre Zsolt, Faragó Kornélia, Margócsy István, Németh Zoltán, Selyem Zsuzsa, Szűcs Teri, Tarján Tamás, Vári György. A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (ez esetben 2014-ben) magyarul megjelent négy szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk; az első 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik pedig 3 pontot kap. A listás könyvek megvásárolhatók az Írók Boltjában (1061 Budapest, Andrássy út 45., www.irokboltja.hu). |
A tizenegy listás könyv összesen 728 pontot kapott a lehetséges 986-ból (a huszonkilenc szavazó fejenként harmincnégy pontot oszthatott ki), ami azt jelenti, hogy ezúttal - kompenzációs lista nem lévén - 258 pont "veszett el", azaz ennyi pontot kaptak olyan könyvek, amelyek végül nem kerültek be a tizenegy közé. Ez az összpontszám 26 százaléka, ami érzékelhetően magasabb, mint a legutóbbi magyar irodalmi listánk 21 százalékos aránya volt, vagyis úgy látszik, most jobban szórtak a szavazatok.
Závada Pál könyve egyetlen ponttal előzte meg Szilasi Lászlóét. A természetes fény, amely a második világháborút állítja a cselekménye középpontjába, olyan könyv, amely alatt - Spiró György szép szavával - beszakad az asztal. A kötet lapjain a Závada által különböző nyilvános és magánarchívumokból összegyűjtött korabeli fényképek izgalmas kölcsönhatásra lépnek a szöveggel. Értelmezik egymást, és ebbe a hallgatás, az elhallgatás is belefér: kép és szöveg olykor finoman elcsúszik egymáson, az ember nem azt látja, amiről olvas, illetve nem olvas arról, ami lát. Az elbeszélő személye már A fényképész utókorában is rögzítetlen volt, azaz sose lehetett rögtön tudni, pontosan ki is az a "mi", aki a történetmesélés fonalát átveszi: ezzel az eszközzel, visszafogottabban, Závada az új könyvben is él, ahogy olyan, korábbi könyveiből ismerős szereplők is feltűnnek, mint Milota Gyurka bácsi vagy Osztatni András. Érdekes, hogy nemcsak ők, de egy kissé a könyv fő figurái is mellékszereplőnek tűnnek: mintha a főszereplő maga a történelem lenne. A karakterek viszonylag állandóak, nemigen változnak, és a könyv váratlan fordulatokkal sem kívánja meghamisítani a maguk nemében tipikusnak tekinthető sorsokat: olybá tűnik, mintha nem is regényt tartana a kezében az olvasó, hanem egy aprólékosan kidolgozott, narratív dombormű, valamiféle síkba kiterített és a vesztesek perspektíváját érzékeltető XX. századi Traianus-oszlop cselekményszalagján vezetnék végig. Ebben a háborús könyvben tényleg nincsenek győztesek, legfeljebb túlélők.
Voltaképpen túlélőkről szól Szilasi László regénye, A harmadik híd is. A könyv, amelyet neveztek generációs regénynek, és amely olvasható kriminek és szerelmi történetnek is, napjainkban játszódik, szegedi hajléktalanok körében. Szilasi egyfelől személyes kutatáson alapuló, aprólékos pontossággal írja le egy hajléktalan társaság mindennapjait, másrészt, ahogy Németh Gábor a Litera "Most szólunk" rovatában elmondta, Szeged "egy elképzelt, mitologikus univerzum helyszínévé változik". Mert ez a város nem az a város: a címadó harmadik Tisza-hidat például hiába keresnénk a térképeken - bár a helye mintha tényleg meglenne. Szilasi első regénye, A szentek hárfája nagy kritikai siker volt, ami bizonyára annak a virtuozitásnak is szólt, amit a könyv minden szinten, a cselekményszövéstől, a szituációs és tempóérzéken, a fölényes anyagismereten, a biztos kezű karakterformáláson át a nyelvi megalkotottság artisztikumáig az olvasó elé tárt. Kicsit talán sok is volt a jóból. Ahogy az Élet és Irodalomnak az új könyvről szóló irodalmi kvartettjében Szilágyi Zsófia mondta: "Szilasi nagy esze túlságosan eluralta azt a könyvet". A második regény csak nyert az elsővel: az író a virtuozitásnak ezen a farsangján már túl van, itt már nem mutatja a csinálást, hanem csak csinálja. A harmadik híd olyan jól megírt könyv, hogy elsőre talán a gyengeségei sem tűnnek fel: a befolyásos szegedi politikus rajzfilmfigura-szerűen dimenziótlan, és az olvasó a Kanadából hazatelepült szereplő hirtelen lecsúszását is inkább csak tudomásul veszi, mintsem elhiszi. (Radics Viktória kritikáját lásd: Olvasni pusztulásig, Magyar Narancs, 2014. március 27.)
Listánk legfiatalabb, első kötetes szereplőjének, Mán-Várhegyi Rékának Boldogtalanság az Auróra-telepen című novelláskötete rögtön száz fölötti pontszámot és ezzel dobogós helyezést ért el. Érdekes, hogy a szerző szavazói is a fiatalabbak közé tartoznak: kritikusaink átlagéletkora negyvennégy év, míg a Mán-Várhegyi Réka könyvére voksolók átlagosan csak harminchét évesek. A könyv hangterjedelme a rokonszenves, enyhén houellebecqi cinizmustól a szatirikus humorig terjed, szereplői pedig többnyire gyerekek vagy fiatal felnőttek, helyüket kereső vagy éppen a tévé előtt megtaláló figurák. Miközben az ő távolról sem problémátlan életüket vizsgálja, az író nem esik bele a hiperrealista ijesztgetés csapdájába, és a sokszor csak látszólag mélyre ásó traumairodalom buktatóit is elkerüli, pedig biztos ő is tudna olyan külső belvárosi nénikékről írni, akik hiába szerepelnek más-más könyvekben, csak az otthonkájuk színében különböznek egymástól (kritikánk a XV. oldalon).
Az él- és a középmezőny között helyezkedik el listánkon Bán Zoltán Andrásnak (csak mellesleg: a Minimum tizenegyes! alapító szerkesztőjének) a könyve, mint az egyetlen olyan kötet, amely határon túli, kis kiadó kínálatából került fel. A Keserű kulcsregény: néhány oldal után világos, hogy Tar Sándor ügynökmúltja adta hozzá az ihletet (nem nehéz például a Kendi nevű barátban Kenedi Jánosra, a Buddha-pocakú, kedélyes Borsiban Eörsi Istvánra ismerni). Ennek tudatában persze nem csoda, hogy aki a Bánra oly jellemző krúdys gordonkahangot keresi a könyvben, az csalódni fog. A német kultúra átlagon felüli ismeretéről tanúskodó megjegyzéseken kívül talán csak egyfajta zenei szerkesztés, illetve az olykor rezignált cinizmusba hajló, metsző okosság azok a jegyek, amelyek a szerző személyéről árulkodnak. Könnyen lehet, hogy a kritikai berkekben Bán legjobb szépirodalmi alkotásának bizonyul majd a Keserű, amely delíriumos látomásaival, belső monológjaival és - olvasva - kissé teátrális párbeszédeivel színpad után kiált. Amellett, hogy ügynökregény, "egy piszokkal" szerelmes könyv is, illetve az árulásról beszélve az önfeladásról, a kívül rekedésről is szól. Mintha az derülne ki belőle, hogy csak azt lehet befogadni, aki elfogadta saját magát, ami viszont nem túl vigasztaló felismerés, ha olyan emberről van szó, aki önmagát azok szemével látja, akik közé tartozni szeretne.
Az irodalomtörténész Szilasinak A harmadik híd már a második regénye, de Havasréti József személyében listánkon szerepel egy regényíróként most debütáló irodalomtudós is. Ez azonban ne tévesszen meg senkit: az Űrérzékeny lelkek nem holmi irodalmi eszközökkel fogyaszthatóvá tett tudományos munka. A legegyszerűbben a pszichedelikus science fiction címszó alá lehetne besorolni, mert tökéletesen megfelel a műfaj elvárásainak, hiszen egy pszichedelikus hatású, különös gomba körül forog. Csakhogy a könyvnek rengeteg olyan rétege van, amely túlmutat ezen a zsáneren. Az nyilván nem új dolog, ha egy fantasztikus regény több helyszínen és számos idősíkon játszódik, de ebben az esetben ezek a helyszínek és idősíkok nem éppen műfajtipikusak: nem ilyen a gyerekszemmel látott magyar hatvanas évek, sem a nyolcvanas évek underground és neoavantgárdja, sem a szibériai sámánközeg, sem a harmincas évek sztálinista Moszkvája. Arról nem is beszélve, hogy a lapokon olyan figurák is felbukkannak, mint W. S. Burroughs, Aldous Huxley, Sinkó Ervin vagy éppen Hajas Tibor. Az Űrérzékeny lelkek intellektuális merítése mélyebb, mint a tipikus science fictioné, és minden bizonnyal a megcélzott olvasótábor is szélesebb e műfaj rajongóinál.
Závada Pál könyvéhez hasonlóan a második világháború túlélőiről szól A Vanderbilt-jacht hajóorvosa című regény is, amely az első felében megtévesztő módon ragyogó napsütéssel, azúrkék tengerekkel és hófehér egyenruhákkal vakítja el az olvasót (kicsit mintha egy Maugham-novella hosszúra nyúlt bevezetését olvasnánk), bár a harmincas évek egyre baljósabb szárazföldi valósága végig ott dereng az egzotikus partok hátterében. És tényleg, mielőtt túlságosan belefeledkeznénk Kellermann doktor édes életébe, Sándor Iván véget vet hőse kicsit ügyetlenül végigflörtölt és lazán végigtisztelgett hajóorvosi karrierjének, és éppen idejében küldi vissza Budapestre ahhoz, hogy megtörténhessen vele minden, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. A könyv nagyobbik része az unokaöcsnek arról a kutatásáról szól, amelynek során az előző generáció nyomait keresi - szinte látjuk magunk előtt a Závada könyvéből ismerős fényképeket, tábori lapokat -, és bár Sándor Iván egy szerelmi szálat belesző a regénybe, a végkicsengés mégsem lehet más, mint hó és halál.
Háy János Napra jutni című könyve rövid fejezetekből áll, és sajátos pikareszk regénynek látszik, amelynek főhőse azonban nem furfangos kópé, hanem egy falusi kisfiú, a "gyerek", akivel semmi jó sem történik: az epizódok épp ezért többnyire fel is cserélhetők egymással. A faluban a népszokások kollektív büntetés számba mennek, a gyerekekkel még a Mikulás is goromba (Jézus Pesten lakik), és a malacok a disznóölés hangjai hallatán agyvérzést kapnak. Ilyen világ ez. A környezet, a szeretetlenség vagy akár az olyan jellegzetességek, mint a lótrágyával kezelt döngölt padló vagy a "ganéjdomb" bizonyára sokaknak juttatják eszükbe Borbély Szilárd könyvét, de már a Nincstelenek is egy zsánerbe illeszkedett, Solymosi Bálint Életjáradékával vagy Barnás Ferenc most új kiadásban megjelent Kilencedik című könyvével együtt. Háy regényének mindenesetre fontos szerkezeti jellegzetessége, hogy a végén négy felnőtt főszereplő egy Családállítás című fejezet keretében egyes szám első személyben is megszólal, ezzel új távlatot adva az addig éppen távlatban oly szegényes elbeszélésnek.
Ha túl akarnám erőltetni a "túlélő" motívumot, azt is mondhatnám, Kukorelly Endre könyve arról szól, hogy az író hogyan élte túl az országgyűlési képviselőséget. A napló, a visszaemlékezés ritkán irodalom, inkább csak irodalmi, az Országgyűlési divatok is főleg a stílusát, nem annyira műfaját tekintve illeszkedik Kukorelly életművébe. A kötet mégis jó szívvel ajánlható a szerzővel esetleg csak most ismerkedőknek is: a fesztelen stílus és az ismert szituációk, illetve szereplők rajza élvezetes olvasmánnyá teszik a könyvet. A kötet mindenesetre különös megálló Kukorelly szépírói pályáján: abban a tekintetben, hogy nem felnőtt fikciós irodalom, az Országgyűlési divatok a Samunadrág című gyermekversgyűjtemény mellé kívánkozik, amely egyébként nemcsak nekem, hanem Kukorelly nyilatkozatai szerint szerzőjének is egyik kedvence. (Kritikánk: Nem felel meg, úgy felel, Magyar Narancs, 2014. április 3.)
Bodor Johanna könyve egy bukaresti balettintézeti növendék története, aki a Ceausüescu-rendszer minden értelemben legsötétebb éveiben egyedül, a Magyarországra kivándorolt szülei nélkül kénytelen befejezni középiskolai tanulmányait. A szerző világossá teszi a könyvhöz fűzött jegyzetében, hogy nem regényt írt, bár a gondolattal a könyvben azért egy közbevetett kérdés erejéig elkacérkodik. A Nem baj, majd megértem tényleg csak anynyira regény, amennyire minden ötven oldalnál hosszabb elbeszélő alkotás annak számít, mert legalább annyira emlékezés is. Bodor Johanna táncművész, koreográfus, és a gyakorlatlan kéz meg is látszik a könyv stiláris egyenetlenségein, szerkezeti megoldásain. De a könyvön szerencsére a gyakorlott láb is meglátszik: amikor a szerző nem moralizál, hanem a balerinává nevelődés tárgyi, személyi és lelki feltételeiről ír, akkor egész egyszerűen új területet hódít meg a magyar irodalom számára (kritikánkat lásd online felületünkön: "Használható megszállottság").
Grecsó Krisztián új regényének címe némiképp emlékeztet az előzőre, az is megszólító mondat volt: Mellettem elférsz. Az új könyv azonban nem folytatása a korábbinak, bár ebben is feltűnnek olyan jól ismert Grecsó-motívumok, mint a kenderáztatók vagy a halott vizek. (Ezekkel úgy vagyok, ahogy egy rockrajongó a riffekkel: ha meghallom őket, már meg vagyok véve.) A regény egy fiú, illetve fiatal férfi szerelmi életének ritmusa szerint alakul, a fejezetcímeket többnyire egy női név és a "jön" szavak alkotják. Talán nem minden olvasója emlékszik rá, hogy Grecsó majdnem húsz éve költőként indult. A hűségesek ugyanakkor most elnyerik jutalmukat, mert a regényből végre megtudható, hogy mit is csinál az, akiről az egyik korai versből csak az derült ki, hogy "rotál". (A megoldás: rotációs kapával talajt lazít.) Ugyancsak évtizedes távlatból - és egy versből - tér vissza a regényben a rattanfotelnek a csupasz bőrön hagyott sajátos mintázata. Grecsó jó költőnek indult, több hangon is meg tudott szólalni, és sokszor már a címei is telitalálatok voltak: A só ízei, Idő egy szürke kabátnak, Lassan zsoltár. Talán a prózájának is ez a titka. Második és eddig utolsó verseskötetével elment egy kissé szociografikus irányba, ami a verseknek nem tett jót, de a prózájának erőssége lett. A Megyek utánadban is talán az a néhány oldal a legjobb, amikor a Daru nevű főhős nagyapja elmeséli, hogy mi köze is volt unokája aktuális szerelmének nagyapjához. Ebben a részben már az a mondat is képes atmoszférát teremteni, hogy "Sétálgat, nézi a tyúkokat." Amikor Grecsó a faluról ír, kis mozdulatokkal is jelentékeny tartalmakat tud közvetíteni, míg máshol a "búbánatos felhők", a "sántikáló másodpercek", a "zátonyos világ" és a mesélőkedélyből fakadó hasonló képek inkább csak ellaposítják a jelenetet ahelyett, hogy érzékletessé tennék.
Jelenlegi listánk egyetlen verseskötete Gerevich Andrásé. Érdemes megjegyezni, hogy Grecsó Krisztián könyvéhez hasonlóan a Tizenhat naplemente is csak nemrég jelent meg (a kiadótól kapott nyomdai pdf dátuma május közepéről való), annál nagyobb teljesítmény, hogy sikerült felkerülniük a listára. A Tizenhat naplemente kötet- és cikluscím egy űrutazásról szóló versből származik, és arra a jelenségre utal, hogy az űrhajó egy nap többször is megkerülheti a Földet. De Gerevichnek persze erről is a test jut az eszébe: "A tudatod csupasz, / és a testedet / csak egy műanyag / burok védi / a világmindenségtől." Takács Zsuzsa írja a fülszövegen: "Talán kérlelhetetlenségük, pontosságuk, bátor érzelmességük teszik Gerevich András verseit felejthetetlenné. Talán a költő látásmódja, amellyel az egyszeri test cselekedeteinek szüntelen ismétlődését rögzíti. Talán a szuggesztív látásmód, a makacsul visszatérő téma, helyszín és szituáció mondatja ki velünk, hogy ami egyszer történt, nem múlik el többé. Az egykori barát, akinek élete távolról sem volt hibátlan, aki kétségbeesése ellen a hazugságban próbált menedéket találni, hiába öli a folyóba magát, a (vers)emlékezetben élni kényszerül."
