Könyv

A látszatok birodalmaiban

Fried Ilona: Őexcellenciája kívánságára – Színház, kultúra és politika a fasizmus Olaszországában

  • Ungváry Rudolf
  • 2016.11.20 14:10

Könyv

Tudományos művek többnyire hiába tartalmaznak megvilágító történelmi tanulságot, ez csak a kevés értő olvasónak lesz élménye. Nemcsak azért, mert nem szórakoztatásról van szó.

A kortársak többségét a valóság látszata tartja fogva; ami e látszat mögött van, az előttük akkor is rejtve marad, ha szakszerűen adják fel nekik. Számukra legfeljebb utólag derül ki, ami nyilvánvaló. Fried Ilona művének is ez lehet talán a sorsa, és csak később, a mai kor visszatekintő szakértője fogja elismerően megállapítani, hogy a szerző mennyire találóan jelenítette meg az olasz fasizmus kulturális politikáján keresztül azt, ami ma egyelőre szinte láthatatlan.

Az áthallás már ott kezdődik, hogy a nácizmussal szemben az olasz fasizmus is fokozatosan vonta uralma alá a társadalmat. A demokratikus folyóiratok, például a firenzei Solaria vagy a La Cultura sokáig, 1936-ig létezhettek. A bedarálási folyamat egyik látványos része éppen a kulturális életben zajlott le a „totalitárius modernitás” formájában (a fogalmat a szerző Gentile nyomán használja). Azaz a társadalomra, így a kultúrára való fokozatos rátelepedés és politikai birtokba vétel már akkor is a legújabb információs technológiát alkalmazva valósult meg. Ehhez társult a Mussolini által alkalmazott szimbolikus beszéd, az aktuálpolitika utcai dinamizálása, „a hagyományos értékek, a rend, a rendezett ország imázsa s ennek részeként a család, az egyház tisztelete”. Ezt egészítette ki vizuálisan az építészet szolgálatba állítása, a kőbe vésett monumentalitás. A futballnak még nem volt akkor „nemzetösszetartó” ereje, de a stadionokra már akkor is nagy szükség volt.

Fried könyvéből kiderül, hogy a fasizmus nagyon is modern, „innovatív” politikai mozgalom és rendszer. Nem véletlen tehát, hogy a fasizmus, mint a demokrácia elleni lázadás egyik alapformája, demokráciává álcázva jól másolható.

A rendszer támogatói között fontos szerepet játszottak azok az értelmiségiek, akik még csak nem is tekintették magukat fasisztának, de akikben egyrészt mélységes bizalmatlanságot keltettek a korábbi, demokratikus pártok, másrészt eleve antiparlamentáris szemléletűek voltak. A „szükséges rosszal” való „bölcs” megbékélés két prototípusa a könyvben Marinetti és Pirandello. Az elkötelezetten baloldali Gáspár Margit, akinek évekig szerelmi viszonya volt a rendszer kegyeltjével, az egykori avantgárd Marinettivel, a visszaemlékezéseiben így idézi fel a szavait: „Az ember két véglet közé szorul: egyik oldalon ezek a ronda újbarbárok, a másikon a szőrszálhasogató, tehetetlen és aggkori végelgyengüléses […] demokraták.” Ez nem akadályozta meg Marinettit, hogy maradéktalanul kiszolgálja a rendszert, és önkéntesként jelentkezzék az Abesszínia elleni háborúba. Pirandello szerint „a Mussolini-típusú vezető és rendszere szükséges rossz, olyan rossz, ami az adott körülmények között még mindig a legcélravezetőbb”. Ez őt se akadályozta meg abban, hogy amikor a rendszer meggyilkoltatta Matteotti ellenzéki képviselőt, táviratban biztosítsa Mussolinit a támogatásáról, s egyben kérje felvételét a fasiszta pártba.

Olvashatunk más, a rendszerben jellegzetes szerepet játszó szereplőkről is: az egy ideig besúgóként is működő Silonéről, a semleges témákat választó Moraviáról, aki befolyásos fasiszta vezető nagybátyjának a védelmét élvezte, a gyorsan akadémikussá vált fasiszta Ungarettiről. Ők műveikben mégsem váltak azonossá akkori politikai megalkuvásaikkal.

A könyv kiemelkedő fejezetei azok, amelyek az „Olasz Királyi Akadémiával”, az 1934-es nemzetközi színházi („Volta”) kongresszussal és a PEN Club 1932-es dubrovniki konferenciá­jával foglalkoznak. A mai Magyar Művészeti Akadémiának megfelelő egykori intézményt a nem rendszerkonform intézmények kiszorítására alapította Mussolini. A nemzetiszocialista birodalmi kultúrkamarákkal szemben „a jelöléskor csak részben élveztek előnyt a hithű fasiszták”. Egy idő múlva már szinte mindenki tagja lett, aki érvényesülni – és a dotációkban részesülni – akart. Ezt az akkor is művészetinek álcázott intézményt bízták meg a két világháború közötti egyik legnagyobb szabású színházi kongresszus megszervezésével, mely szigorúan apolitikus szakmai témájával (a dráma elsődlegessége) volt hivatott magát az olasz politikai rendszert legitimálni. Miközben a rendezvényt a rendszert kiszolgáló szerzők és esszéisták uralták, megszólalhattak tekintélyes külföldi, a fasizmustól távol álló személyiségek is (például Craig, Gropius, Maeterlinck, Yeats, a magyar Németh Andor). Ma olvasva például
Zweig felszólalását, egyértelmű, mennyire semmit sem ért, ahogy az író szőrmentén próbált utalni a demokrácia értékeire. Habár akaratlanul, valamilyen formában végül is tettestársként hozzájárultak a szereplésükkel ahhoz, hogy a diktatúra elrejtse valódi arculatát.

Ugyancsak világosan megmutatkozott ez az 1932-es PEN-kongresszuson. A fasiszta küldöttségek a rendezvény politikamentességéhez ragaszkodtak. Ez ugyanis az a módszer, amelynek segítségével az önkényuralmak megakadályozhatják a lelepleződésüket, és elérhetik, hogy az ilyen rendszerek természetesnek és békésnek látszódjanak. Nem lehet az általuk megszállt államról és a demagóg hazugságaikról szót ejteni, hiszen az „politika”. A rendezvény egyik magyar pedigréje volt, ahogy „Marinetti és Karinthy Frigyes szinte elválaszthatatlanok voltak a kongresszus ideje alatt”. A művészek mégiscsak megértik egymást a művészet nyelvén, ugye. A résztvevők tojástáncai annak érdekében, hogy ne legyen nyílt, botrányos szakítás, végső soron ugyancsak hozzájárultak a demokratikus nemzetközi közvélemény kábításához.

A könyv szerzőjét, Fried Ilonát csak a tények tisztelete és a pontos fogalmazás vezette. Az értelmezés, melyet ez a remek munka tálcán kínál, az olvasóé. Az egyik az, hogy az ember csak az ismétlődő katasztrófákból tanul.

L’Harmattan, 2016, 366 oldal, 3990 Ft

Neked ajánljuk