Magyar Narancs: Hallotta, mit nyilatkozott nemrég a magyar külügyminiszter a BBC-nek?
Nathan Filer: Nem.
MN: Azt állította, hogy Londonban no-go zónák vannak…
NF: No-go zóna? Mármint hogy valaki nem mehet oda?
MN: Szijjártó Péter szerint ezeket a veszélyes kerületeket a bevándorlók kontrollálják, a rendőrök nem tudnak rendet tartani.
NF: Én semmiféle no-go zónát nem találtam Londonban, pedig jóval több időt töltök ott, mint Szijjártó úr, ebben biztos vagyok.
MN: Az első könyvével berobbant a brit irodalom élvonalába, ennél sikeresebb debütáló regényt nehéz elképzelni.
NF: Nagyon szerencsésnek érzem magam, ugyanakkor próbálok nem gondolni erre a sikerre, mert az én lényegi munkám ott befejeződött, hogy megírtam a skizofréniával és bátyja elvesztésével küzdő Matthew Holmes és családja történetét. Egy író eladhat félmillió, sőt tízmillió példányt is, akkor is csak egy olvasóhoz beszél egyszerre.
MN: Nyilvánvalóan nagyon magasak az elvárások egy esetleges második könyv iránt. Ez nem bénító? Ráadásul az első könyvét igen hosszú ideig, nyolc évig írta.
NF: Megbántam, hogy korábbi interjúkban így fogalmaztam. Valójában nem nyolc évig írtam, csak ennyi idő telt el az ötlet és a könyv megjelenése között. Évekig úgy dolgoztam a könyvön, hogy egy sort sem vetettem papírra, inkább csak gondolkodtam rajta. Rájöttem, hogy ha nem lépek valami radikálist, akkor soha nem lesz ebből könyv, úgyhogy beiratkoztam egy kreatívírás-tanfolyamra. Az elvárások pedig nem zavarnak, mert nem is írok éppen semmit. Talán egy napon majd eljön az is, de per pillanat egyáltalán nincs kedvem belekezdeni egy regénybe, nem gondolkozom ezen. A két gyerekem tölti ki a napjaimat, közben forgatókönyvet írok, és emellett még mindig ott ülök a pszichiátriai ellátórendszerrel kapcsolatos bizottságokban és mentális egészséggel foglalkozó kutatói testületekben. Tizenöt évet töltöttem el ebben a rendszerben, hármat a frontvonalon, tehát konkrétan kórházi betegápolóként. Ez a két karrier egymás mellett haladt az életemben: amíg performance-költőként jártam az országot évekkel ezelőtt, napközben egy bristoli pszichiátriai intézetben dolgoztam ápolóként. Úgy érzem, a közeljövőben inkább a pszichiátriai ellátórendszerben szeretnék tevékenykedni, nem az irodalomban.
MN: Visszamenne ápolónak?
NF: Tulajdonképpen igen… Át szeretném képezni magam pszichoterapeutává.
MN: Van személyes tapasztalata a terápiáról?
NF: Vettem részt terápiában, igen.
MN: Mit tapasztalt, a terápia jobbá teszi az írásait?
NF: A terápia általában jobbá teszi az egész életét annak, aki részt vesz benne.
MN: Mi volt a legnehezebb a betegápolói munkában?
NF: Ezek a helyek egyáltalán nem olyanok, ahogy a filmekben láthatjuk. Sokkal, de sokkal több a szomorúság egy pszichiátriai intézet falai között: ezek olyan csöndbe burkolózott terek, amiket az emberek fájdalma tölt ki. Sok esetben a betegek egyáltalán nem is akarnak ott lenni, nem akarnak gyógyszert bevenni, az ápolóknak meg az a dolga, hogy ott tartsák őket és beadják az orvosságot. Ez lelkileg megterhelő, de számomra mégis az volt a legszomorúbb, amikor végignéztem, hogyan vonják ki az állami forrásokat a brit egészségügyből, különösen a pszichiátriai ellátórendszerből. Frusztráló volt szembesülni vele, hogy nincs elég szakember és nincs elég eszköz a betegek szakszerű ellátására.
MN: Volt valamilyen módszere arra, hogy mindezt feldolgozza?
NF: Munka után nagyokat sétáltam. De az írás is segített levezetni egy csomó feszültséget.
MN: Milyen lenne egy ideális pszichiátriai intézet?
NF: Nyilván legyen felszerelt, ne szenvedjen hiányt semmiben. De egy ideális intézetben nem a gyógyszereken és azok beadásán lenne a fókusz, hanem ezzel egyenrangú lenne például a beszélgetésterápia vagy a művészetterápia, illetve az olyan foglalkozások, ahol a betegek visszanyerhetik az önbizalmukat, például a főzés meg az ilyen egyszerű, mindennapi elfoglaltságok segítségével. Fontos lenne, hogy legyen valaki, aki képes odafigyelni ezeknek az embereknek a mondanivalójára, mert mindig ott van a saját, belső történetük, ami folyamatosan íródik, és nagyon nehéz meghallani, pedig épp ez lenne a feladatunk.
MN: El tudja képzelni, hogy a második könyvében nem lesz szó mentális betegségekről?
NF: Persze! Ugyanakkor a pszichológia általában minden irodalmi műben fontos szerepet játszik. Nem kell ehhez semmiféle kórház vagy pszichiátria, hiszen a szereplőknek személyiségük és tudatuk van, a regényekben pont ez az, ami igazán érdekes: beköltözhetünk egy másik ember gondolatvilágába, azonosulhatunk az összes külső és belső problémájával, és vele lehetünk a küzdelmei során. Jóformán lehetetlen olyan könyvet találni egy könyvespolcon, aminek így vagy úgy nem témája a pszichológia.
MN: Hogyan került emberjogi aktivistaként a Közel-Keletre?
NF: Az emberjogi aktivista kifejezés elég nagyzoló lenne, nem vagyok az. De valóban vállaltam némi önkéntes munkát Palesztinában a feleségemmel. A jelenlétünkkel támogattuk az illegálisan megszállt területen élő palesztinokat. Kifejeztük a szolidaritásunkat, elmentünk tüntetésekre, felvonulásokra, egy emberjogi szervezet irányításával. Ha az ilyen megmozdulásokon külföldi megfigyelők is jelen vannak, az izraeli hadsereg sokkal ritkábban folyamodik durva módszerekhez. De angolt is tanítottunk iskolákban, és próbáltunk bekapcsolódni a közösségi életbe.
MN: Tervezi, hogy visszatér?
NF: Palesztinába már nem mehetünk vissza, mert az izraeli hatóságok kitoloncoltak az országból, amikor átléptük volna a határt, mert korábban egy tüntetésen felírták az adatainkat. Feltartóztattak a repülőtéren, szétválasztottak, többórás kihallgatás következett, aztán őrizetbe vettek a másnapi reggeli járat indulásáig. Szörnyű nap volt, ugyanakkor jó dolgokat is hozott: ott a reptéren a kihallgatás után jegyeztük el egymást a feleségemmel, aztán aznap éjjel az őrszobán fogant meg a lányunk. Úgyhogy az ő eredettörténete elég izgalmasra sikerült. Mindenesetre, ha nagyon erőltetnénk, valahogy talán visszajuthatnánk Palesztinába, de elég nehéz lenne. És kisgyerekes szülőként talán nem lenne olyan jó ötlet ilyen tüntetéseken részt venni. De az emberjogi aktivizmust továbbra is fontosnak tartjuk és hiszünk benne. A menekültválság miatt döntöttünk úgy, hogy veszünk egy lakást Bristolban, ahova befogadhatunk menekülteket. Tudom, hogy ez most forró téma Magyarországon, láttam a plakátokat az utcán a közelgő népszavazásról.
MN: Mit gondol róluk?
NF: Nem ismerem a magyarok tapasztalatait, és fontosnak tartom, hogy minden oldal elmondhassa a véleményét. Magyarországra nyilvánvalóan nagyobb nyomás nehezedik a menekültválság miatt, mint Nagy-Britanniára, már csak azért is, mert az sziget. Mit tudhatok én az itteni helyzetről? Azt viszont jól tudom, hogy Nagy-Britanniának sokkal aktívabbnak kellene lennie a válság kezelésében, mert megengedhetné magának, hogy forrásokat áldozzon erre. Ehhez képest jóformán semmit sem teszünk, és ez hatalmas szégyen.
MN: A lakásban hány menekültnek tudnak szállást adni?
NF: Egyszerre négyen laknak majd ott. Egy kifejezetten a menekültek integrációjával és képzésével foglalkozó civil szervezettel működünk együtt. Mi is szeretnénk aktív részesei lenni a folyamatnak, szeretnénk megismerni őket, ugyanakkor nem akarunk a szervezet szakembereinek útjában lenni, úgyhogy a pontos munkamegosztást még ki kell dolgozni.
| Névjegy Nathan Filer brit író 1980-ban született Bristolban, jelenleg is ott él. Miután pszichiátriai ápolói végzettséget szerzett, érdeklődése a mentális egészség kutatása felé fordult. Tizenöt éve foglalkozik a pszichiátriai ellátórendszerrel, három évet dolgozott betegápolóként. Mindeközben rendszeresen fellépett performance-költőként, rövidfilmjével pedig megnyerte a BBC egyik díját. Debütáló regényét, A zuhanás sokkját harminc nyelvre fordították le, és elnyert egy sor rangos irodalmi díjat. A Guardian hasábjain több ízben élesen bírálta a brit egészségügyi rendszert. Jelenleg kreatív írást oktat. |
