Interjú

„A német tükör”

John Green író

Könyv

A fiatal felnőtteknek szóló irodalom első számú sztárját is elérte a tévéforradalom, sorozat lett első regényéből: az Alaska nyomában az HBO GO-n látható. Híres utolsó szavak, depresszió, iskolai cenzúra – a bestsellerszerzővel telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Az Alaska nyomábanból végül tévésorozat lett, de eredetileg játékfilmet terveztek belőle. Sarah Polley (színész, rendező – a szerk.) is írt egy forgatókönyvet a regényből.

John Green: Igen, ő is írt. Az elmúlt 14 évben rengeteg különböző nekirugaszkodás volt. Az első filmverziót Josh Shwartz írta, aki végül megcsinálta a sorozatot. Remek forgatókönyv volt, de a stúdiónak nem kellett. A regény akkoriban nem volt valami sikeres, így nehéz is lett volna győzködni a stúdiót. Aztán jött Sarah Polley, nagy szeretettel dolgozta át a könyvet, de megint nem történt semmi. Ezt még egy forgatókönyv követte, nekem az is tetszett, abból sem lett film. Végül, 14 évnyi sikertelen próbálkozás után, megkerestek, hogy mit szólnék egy nyolcrészes sorozathoz. Így happy enddel végződött a sztorink, de sok szívfájdalom árán jutottunk el ide.

MN: Az Alaska nyomábant állítólag a saját szörnyű, gimis élményei ihlették. Valóban megszenvedte az iskolás éveket?

JG: Az biztos, hogy nem a legjobb éveim voltak. Emlékszem, akkoriban állandóan azt szajkózták a szülők, hogy ezek az életed legjobb napjai. Hát, én erre csak azt tudtam mondani, nagyon remélem, hogy nincs így. A későbbi élményeim csak megerősítettek ebben: sokkal jobban szeretek felnőtt lenni, mint amennyire tinédzser szerettem lenni. Nem voltam valami jó tanuló, de szerencsém volt, a tanáraim hittek bennem. Különösen az irodalomtanáraimnak köszönhetek sokat.

MN: Megvannak még a középiskolás irodalmi próbálkozásai?

JG: Néhányat megőriztem. Jónak azokat éppenséggel nem mondanám. De épp ezért voltam szerencsés, mert a tanárok komolyan vették az írásaimat.

MN: Mondana egy konkrét példát?

JG: Az egyik ilyen középiskolai művem, amelyre jól emlékszem, egy novella volt; egy fiúról, aki a világtól elzártan cseperedik. Az egyetlen könyv, ami elérhető számára, a King James-féle Biblia. Innen meríti a szókincsét, ódivatú kifejezésekkel beszél. Ezt nem is nézik el neki a társai. Amikor kilép a világba és iskolába kerül, kiközösítve érzi magát. Nem volt jó írás, de azért akadt egy-két érdekesebb fordulata.

MN: Pudge, az Alaska nyomában főszereplője a hírességek utolsó mondatainak megszállottja. Önnek is voltak hasonló mániái diák­­író korában?

JG: Magam is nagy érdeklődést tanúsítottam a híres utolsó szavak iránt, de ez később, az egyetemen tört rám. Annyi utolsó mondatot akartam tudni, amennyi emberileg csak lehetséges.

MN: Melyek a kedvenc utolsó szavai?

JG: Például Emily Dickinson utolsói szavai: „I must go in, the fog is rising” (Be kell mennem, a köd felemelkedik). Voltak az életemnek depressziós szakaszai, ilyenkor úgy érzem magam, mintha pont ez történne velem. A depressziót gyakran valamiféle elhatalmasodó sötétségként írják le, holott nekem mindig úgy tűnt, mintha épp felkelne a nap, és a köd felemelkedik. Mindig is sokat jelentettek nekem Emily Dickinson szavai.

MN: A regényeit az ún. YA-irodalomhoz (young adult: fiatal felnőttek – a szerk.) sorolják. Nincs ebben valami le­ereszkedés a magas irodalom irányából?

JG: Nem érdekelnek a címkék. Szeretek tinédzserekről és tinédzsereknek írni. Ettől még nem lesz kevesebb vagy kevésbé fontos egy regény. A kedvenc regényeim jó része kamaszoknak íródott. Ma akár Salinger Zabhegyezőjére is ráillene a young adult címke.

MN: Az Alaska nyomában női főszereplőjét Alaska Youngnak, a Papírvárosokét Margo Roth Spiegelmannak hívják. Rögtön megvannak a nevek, vagy többféle változattal kísérletezik az írás során?

JG: Általában másik névvel kezdem, mint amelyik a végleges lesz. Van egy remek száma a The Velvet Undergroundnak, a Stephanie Says, ebben van az a rész, hogy „the people all call her Alaska”. Ez a szám nagyon sokat járt a fejemben írás közben. Aki csak megfordul a regénybeli Alaska körül, mind úgy érzi, valami nagy távolság választja el őt tőle. És ami távoli, azt hajlamosak vagyunk romantikus színben látni. Ami pedig Margot-t illeti, a Spiegelmanban ott a német tükörszó. Az emberek Margot-ban azt látják, amit látni akarnak, de az nem az igazi Margot, csupán egy visszatükröződő kép.

MN: Több amerikai iskolából is kitiltották az Alaska nyomábant. Miért?

JG: Az Egyesült Államok egy komplikált ország, de ez is része az életnek Amerikában. Hosszú története van minálunk a cenzúrával kapcsolatos küzdelemnek. Rendszerint egyébként az történik, hogy egy szülő panaszt emel az Alaska nyomában ellen, mire az iskola vezetése elolvas néhány oldalt, és eltávolíttatja az iskolai könyvtárból vagy az órákról. Főleg a regény szexuális tartalma ellen emelnek kifogást. Elég frusztráló dolog, különösen, hogy elég sokat tudok az oktatásról, arról, hogyan oktassuk a gyerekeinket. Hiba megvonni tőlük a bizalmat.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.