KÖNYVMELLÉKLET

Mi van velünk?

minimum tizenegyes!

  • Kőrizs Imre
  • 2020.01.05 13:12

Könyv

a magyar narancs irodalmi sikerlistája – magyar irodalom

 


1. Barnás Ferenc: Életünk végéig (Kalligram)                                         105 pont

2. Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba (Jelenkor)               70 pont

3. Závada Pál: Hajó a ködben (Magvető)                                                 61 pont

4. Láng Zsolt: Bolyai (Jelenkor)                                                             45 pont

5. Nádas Péter: Leni sír (Jelenkor)                                                          36 pont

6. Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi? (Kalligram)                            34 pont

7. Balla Zsófia: A darázs fészke (Kalligram)                                             33 pont

8. Nemes Z. Márió: Barokk femina (Jelenkor)                                          33 pont

9–10. Keresztesi József: Inverz Ophelia (Jelenkor)                                         29 pont

Peer Krisztián: Nem a sajátod (Jelenkor)                                             29 pont

11. Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak (Magvető)                         28 pont

Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt (Magvető)                                28 pont

Schein Gábor: Megleszünk itt (Magvető)                                              28 pont

A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (a legutóbbi szavazás lezárulta, jelen esetben május közepe óta) első kiadásban megjelent szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk a magyar irodalom köréből, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.

A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Bárány Tibor, Bedecs László, Bódi Katalin, Csáki Márton, Csehy Zoltán, Darab Ágnes, Deczki Sarolta, Demény Péter, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Görföl Balázs, Gyárfás Orsolya, Hutvágner Éva, Jánossy Lajos, Kálmán C. György, Kling József, Krupp József, Krusovszky Dénes, László Ferenc, Lapis József, Maruszki Judit, Németh Zoltán, Radics Viktória, Szolláth Dávid, Szűcs Teri, Vásári Melinda.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mostani tizenegyes listánkon a holtversenyek szeszélyéből tizenhárom könyv szerepel: ilyen még nem volt. Az utóbbi hat évben a leg­alacsonyabb pontszám, amellyel fel lehetett kerülni, tizennyolc volt; ha most is ez lenne a határ, akkor még a következő hat könyv is szerepelne a listán: Babarczy Eszter: A mérgezett nő, Szántó T. Gábor: Európa szimfónia, Csabai László: A vidék lelke, Bánki Éva: Összetört idő, Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak, Moesko Péter: Megyünk haza.

Az is szokatlan, hogy egyszerre két esszékötetet is beszavaztak a kritikusok, és verseskönyvből sem gyakran szokott öt felkerülni: az átlag három és négy között van, a rekord a hat, amit eddig kétszer sikerült beállítani.

 

A lista élén Barnás Ferenc új regénye végzett, de e sorok írója nem tud osztozni a könyv­re szavazó kritikusok lelkesedésében. Fikciója szerint az Életünk végéig a gyermek főszereplő hangján, én-elbeszélésként megírt A kilencedik című nagy sikerű Barnás-regényben megjelenő család valóságbeli mintájának körében játszódik, évtizedekkel később: az elbeszélő A kilencedik – a könyvben: Ontogenea – írója. Az ottani apa itt aggastyán, és az új könyvben már a tíz gyerek is jócskán öregszik.

Különös olvasói tapasztalat: a hajdani gyereknek, úgy tűnik, jobban ment az írás, mint idősödő énjének: a számos testvér és számtalan többi szereplő rajza kétdimenziós, az apa kivételével nem elevenednek meg a papíron. A könyv gerincét a zsarnok pátriárka öregsége, majd halála, egy lopás és a főhős betegsége, illetve szerelmi élete képezi, de ezek a mozzanatok nem állnak össze egésszé, és vannak teljesen szervetlen jelenetek is, például egy protokolláris magyar, illetve indonéziai fogadás leírása – egyáltalán, a könyv végén az egész indonéz szál meglehetősen illusztratívnak hat.

A szerző a fikció szerint is író, de olykor valóságos közhelyfüzérben fejezi ki magát: „Tímea telebeszélte a lányunk fejét, hogy befeketítsen előtte, gondoltam. De aztán elvetettem ezt a feltételezést”, vagy a nővéréről: „tehetsége korán megmutatkozott, tanárai fényes pályát jósoltak neki”. A fényes pálya azonban később – ez egy közhelynek ráadásul képzavaros változata – „kerékbe tört”. Egy másik testvérről ezt tudjuk meg: „Anyagilag sohasem volt megszorulva”, ami olyan, mint azt mondani valakiről, hogy az egészsége szempontjából sosem volt beteg. Ezek után eldönthetetlen, hogy a következő mondat biológiai képtelensége a szereplőt, az elbeszélőt vagy a szerzőt jellemzi: „Én csak arra vagyok jó, hogy a szart tapossam, és vakargassam a kocáim tökét.” Az urnafülke „ötven-hatvan köbcentis”-nek van leírva, holott ennél egy bűvös kocka is kétszer-háromszor nagyobb. Az egyik szereplő titokban születésnapi összejövetelt szervez valakinek, aki azonban, mint néhány oldallal később kiderül, az ő jelenlétét is elvárja – hol itt akkor a titok? Ha valaki a Vámház körúton kilép a Klapka Üzletházból, és elindul a Duna felé, akkor – a főhőssel ellentétben – sosem ér el a Lónyay utcához, mert az a másik irányban van. A hős egyébként nemcsak író, hanem „végzettsége szerint” filozófiatörténész is, akinek olykor egy-egy könyvét is kiadják – ennek ellenére Leibniz nevét tz-vel írja. Az Életünk végéig nem jó könyv, de azt sem lehet mondani, hogy rossz: egyszerűen nincs kész.

 

Térey János Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című posztumusz kötete több műfajú, sőt több műnemű, polifonikus alkotás. Június harmadika óta különös csengése van a Barbaricum című darab második tétele címének: Te mit csináltál Diana hercegnő halálakor? – mert biztos nagyon sokan vagyunk, akik sosem fogjuk elfelejteni, pontosan hol voltunk, amikor a költő haláláról értesültünk. (A vers címében feltett kérdésre a lírai éntől azt a választ kapjuk, hogy akkoriban egy női magazin olvasószerkesztője volt. A jövendő Térey-filológusainak kedvéért: a Cosmopolitanről van szó, amelyre Térey egy korabeli versében is – Az acélt megedzik – rá lehet ismerni: „Teljes létszám az értekezleten: jobbomon a Fesön, balomon a Bjúti.”) Bizonyára sok olvasójának jut majd az eszébe az Édes fiaim! is, amely az Őszi hadjárat címmel 2016-ban megjelent összegyűjtött versek utolsó előtti verse volt: „A mészkőszurdok mentaillatára esküszöm, / Hogy ide akkor is visszajövök, / Amikor már csak a vállatokon. (…) Arra kérem a szurdok szellemét, / Óvjon minket lombon innen és túl! / Meghalni ugyanide hozzatok.” De nem lehet megrendülés nélkül olvasni a posztumusz kötet utolsó versét sem: „»Gyászmunkás, hallasz-e?« »Én már nem.«”

 

Závada Pál Hajó a ködben című regénye Weiss Manfréd örököseinek az 1943 karácsonya és 1944 májusa közötti hónapjait mondja el, némi kitekintéssel előre és főként hátra. A könyv kulcskérdése a család utolsó magyarországi üzletkötésével kapcsolatban merül fel, amelynek során az örökösök a gyár tulajdonjogáért cserébe megvásárolják a németektől az életü­ket. A kérdés azonban – lehet-e a náci gyilkosokkal üzletet kötni – választási lehetőség híján nem valódi dilemma, hiszen ha a családtagok nemet mondanak, azzal a németeknek nem ártanak, rájuk viszont a biztos halál vár. Talán ez az oka annak, hogy a könyvben nem is ez a probléma a legérdekesebb, hanem az olyan mozzanatok, mint a családfő és a befolyásos SS-tiszt elsőrendű színpadi feszültséggel teli párbeszéde vagy az írói fantázia által teremtett Weiss lány férje és annak szeretője közötti szerelmi szál.

 

Láng Zsolt Bolyaija idei listánk legvastagabb, legolvasmányosabb könyve és talán az egész év legjobb regénye. A könyv minden második fejezete Bolyai János életé­vel foglalkozik, a többi fejezet pedig a regény írásával. Az elején természetesen Esterházy is megidéződik, elsősorban a matematikai vonatkozásoknak köszönhetően, illetve mert ő is tervezett egy Bolyai-könyvet, de talán a fiatalkori főmű, a Termelési regény miatt is, amely ugyancsak olyan könyv, „amely írja önmagát”. (Ott, mint emlékezetes, a kötet második felében, végjegyzetek formájában jelennek meg a megírás körülményei.) A Bolyai nagy ívű, távlatos, ugyanakkor finom megfigyelésekben végtelenül gazdag, élvezetes könyv, amely egyszerre fejlődés-, művész-, apa-, szerelmes, utazási és történelmi regény, ráadásul még krimi is. Talán csak távolról kapcsolódik az utóbbi évtized két kitűnő regényéhez: az Omertához az erdélyi helyszín, a Boldog északhoz pedig a gazdag külföldi országban játszódó cselekményszál révén, de valamiért úgy érzem, hogy az a sok olvasó, akinek tetszett Tompa Andrea vagy Kun Árpád könyve, Láng Zsolt új regényében sem fog csalódni.

 

Listánkon Nádas Péter összegyűjtött esszéinek első kötetével van jelen. A kötet szervezőelve nem az időrend, hanem a tematika, a közéleti, politikai tartalom. Az író nem szokott kitérni a köz­életi kérdésekkel való szembenézés elől, de még így is van abban valami meglepő, hogy – napilapban, folyóiratokban vagy akár e hasábokon – megjelent cikkei csaknem ötszáz oldalt tesznek ki. A Leni sír cím kicsit furcsa, mert nem biztos, hogy mindenkinek beugrik, hogy az első szó Leni Riefenstahl keresztneve, és nem valami magyar szóként kell megfejteni. A gyűjtemény két olyan újdonsággal is szolgál, amely eddig nemhogy kötetben, de még csak magyarul sem volt olvasható. Az egyik A személyi poggyász súlya, amely korábban csak angolul jelent meg, bár a Göcsej Intercity apokaliptikus vécéjének érzékletes leírása valahonnan már ismerős, és nem a Wall Street Journalből. A másik ilyen írás a Mindent összevetve című, utószó értékű rövid szöveg, amelynek – és ezzel az egész könyvnek – ez az utolsó mondata: „A sok párhuzamosra kapcsolt önérvényesítési és túlélési vágyból pedig nem lesz demokrácia.” Egy ilyen gazdag esszékötetről ilyen kis terjedelemben nem lehet érdemben beszélni, de mindenképp érdemes kiemelni Nádas nagyszerű mondatait, amelyek néhány más természetű olvasmányélmény mellett valósággal az oxigénsátor tisztaságával hatnak.

 

Szeifert Natália Mi van veletek, semmi? című új regényének két harmincas férfi, egy rajztanár-képzőművész és a homályos informatikai ügyekkel, illetve drogok terítésével is foglalkozó barátja a főszereplője, legfontosabb helyszíne pedig törzshelyük, a Mexikó nevű kocsma. A kissé lassan induló könyv kifejező címe egy másik törzsvendég, a „Leveles Laci” szava járását idézi, ennek igazságára azonban rácáfol a könyv második fele, amikor is a főhősök körül lendületet vesz az élet. A szereplők kisebb léptékű történetébe az író szerencsés kézzel szövi bele a korabeli, 2010–2013 körüli Budapest nagyobb történetét, a Lehel úti bankfióknál végrehajtott, a valóságban – de nem így a regényben! – máig megoldatlan robbantástól a West Balkánban bekövetkezett halálos tömegszerencsétlenségig. (Ha nem tévedek, akkor egy ponton nem stimmel az időrend: a negyvennyolcadik oldalon olvashatunk a Moszkva tér átnevezéséről, a kilencvenkilencedik oldalon pedig a vörösiszap-katasztrófáról, holott az előbbire 2011-ben került sor, az utóbbi pedig 2010 őszén történt. És az 1984-es sláger címe Life is Life, nem pedig Live is life.) A könyv talán nem sikerült jobban a szerzőnek Az altató szerekről című, lelkes kritikai visszhangban részesített legutóbbi regényénél, de egyértelműen bizonyítja, hogy Szeifert Natália nem lesz egykönyves szerző.

 

Listánk második esszékötete Balla Zsófiától A darázs fészke. Nem esszéista minden költő, és nem minden esszéista költő jó esszéista. A szájbarágós tanárosság vagy a homályos, semmitmondó sokat mondás éppoly veszélyes az esszéző lírikusra, mint az újabban terjedő tudományoskodás, de ezek közül Balla Zsófia egyik csapdába sem esik bele. Olyan természetesen ír esszét irodalomról, képzőművészetről, zenéről vagy éppen a vízről (fürdőkről vagy a Dunáról), hogy az ember szinte hallja a hetvenéves – ezt tőle magától tudjuk meg – költő koránál sokkal fiatalabbnak ható, kíváncsiságot és közlésvágyat egyszerre eláruló hangját. Csak egy példa. „Olvasgatom, kóstolgatom finom, érzékletes képeit, leírásait évszakokról, szélről, női lábszárakról, városokról, az estékről és az őszökről, Budapestről és a hitről. Gyönyörű formák, muzsikáló sorok” – írja. De rögtön hozzáteszi: „Hamis, hamis! Vas István nem csak ilyen, nem csak ennyi!” (Az pedig külön érdekes, hogy a Balla Zsófia által többször is említett Robert Walser éppen listánk másik erdélyi szerzőjének, Láng Zsoltnak a könyvében kerül gyakran szóba.)

Nemes Z. Márió 2006 őszét felidéző negyedik verseskötete, a Barokk femina a lista nyolcadik helyét foglalja el. Sűrű, bonyolult, mégis lendületes szöveg. Könnyen lehet, hogy mint versek gyűjteménye sok olvasónak okoz majd fejtörést – hellyel-közzel e sorok írója is közéjük tartozik –, de végül is úgy tűnik, a szöveg nem is mindenhol ajánlja fel az aprólékos fogalmi dekódolás lehetőségét. Akárhogyan is, a szakrálistól a tudományoson át a profánig terjedő hangnemek váltogatása, a különböző műfajemlékek, a nevesített vagy csak monogrammal jelzett, de könnyen azonosítható személyek rajza, a Juhász Gyulától, Szabó Lőrinctől vagy Sinka Istvántól származó vendégszövegek feltűnése, a csoport- és a társadalmi dinamika lüktetésének talán még a leginkább zeneinek nevezhető prezentálása valami furcsa rabelais-i zombikarnevállá szervezi a kötet heterogén, de többnyire elég sötét tónusú anyagát.

 

A kilencedik és tizedik helyen Peer Krisztián és Keresztesi József könyvei osztoznak: az utóbbi volt az előbbi kötetének a szerkesztője. Keresztesi és a nála négy évvel fiatalabb Peer ugyanahhoz a költőgenerációhoz tartoznak: úgy érzem, mindkettőjük költészetére nagy hatással volt Petri György illúziótlan észhasználata. Peer költészetében hangsúlyos az erős költői személyesség ugyancsak Petri-féle, direktnek ható megjelenése – vagyis az öneltárgyiasításig menő alanyiság –, illetve a szövegszerű hatás is tetten érhető: „Szokványos tavaszi ásásnak indult”, „kóstolódó ifjúság” (mindkét idézet a Hogy elérjek a napsütötte sávig című versre utal). Az előző kötet, a 42 a Nem a sajátodnak is hagyott még elvégzendő gyászmunkát, például A Mesterterv című verssel, amely mintha – talán meglepő módon – Kosztolányi poétikáját idézné fel („a jajra csap a legszebb rímmel”) : „A halálod átaludtam, / a köny­vünkkel becsajozom (…) Mennyit főztem a fagyasztónak, / a temetésen lesz kaja”, illetve az utolsó sor fájdalmasan grimaszoló – „Ó, szent bohóc-üresség, / sziven a hetyke festék” – Rilke-parafrázisával: „Aggyal minden iszonyú.”

 

Krasznahorkai László gyakori szereplője listáinknak, ezúttal a nemzetközi karrierjének éppen csúcsain járó, vastag Wenckheim-regényt követő kötetek sorában ismét egy vékonyabb könyvvel. Az üldözött főszereplő egészen Kirké barlangjáig tartó, ziháló menekülésén végigvezető, Mindig Homérosznak című könyvet Max Neumann képei illusztrálják, olyan portrék, amelyek a maguk maszatos lidércességében vagy inkább démonikusságában csak még kifejezőbbek lesznek azzal, hogy hol a szem, hol az orr, hol a fül hiányzik egy-egy portréról, hol szinte minden emberi vonás a mégis bizonyára embert ábrázoló képről. Miklós Szilveszternek a könyvbeli QR-kódok aktiválásával meghallgatható dobolása a kötetnek nem járulékos része, hanem mintegy zenei vetülete: mindenképp érdemes meghallgatni a hangszert olykor inzultáló, sőt már-már megnyúzó, különleges „érhangokat”.

 

Nádasdy Ádám verseskötete az életmű sajátos továbbírása: sokszor mintha egy bölcs öregúr dalolását hallanánk egy mutáló kamasz bájos parlandójában előadva, ha lehet, még közvetlenebb formában, mint korábban. Sajátos apa- és anyavers, szerelmes, istenes és létértelmező vers is van a kötetben, amelynek lapjain elég komoran rajzolódnak ki az elmúlás sötét kontúrjai, de valamiképpen a Jól láthatóan lógok itt-re is illenek Bán Zoltán András szavai, amelyeket eredetileg Várady Szabolcs De mennyire című kötetével kapcsolatban fogalmazott meg: „Nem apokalipszis, hanem ízléses haláltánc.”

 

A hármas holtverseny befutói közül Nádasdy mellett Schein Gábor is elsősorban költő, de most új kiadójánál, a Magvetőnél regényt jelentetett meg. Ennek egyik főszereplője ugyanúgy tanár, mint Szeifert Natália Grafit nevű figurája, és ez a könyv is két szálon fut, mint Láng Zsolté, bár – azzal ellentétben – időben nem, csak, legalábbis egy darabig, térben. A magányos matematikatanár és a válságban lévő házaspár története hol mándys hangulatú leírások során kibontakozó epizódokon, hol – mint a Ha úgy nézzük című hetedik fejezet esetében – teljes értékű novellákon keresztül vezet a végkifejletig.

A regény nem ufóknak szóló útikalauz, az irodalomnak nem muszáj az életet ábrázolnia, a mostani lista mégis úgy alakult, hogy a könyvekből kiderülhet, hogyan élünk. Nem biztos, hogy sok örömünk lesz a ráismerésben.

 

Keresztesi József könyvének, az Inverz Opheliának Kőrizs Imre volt a szerkesztője, és bár a lista összeállítására semmilyen befolyással nem bír, a fenti cikkben nem kívánta a könyvet méltatni. A kötet azonban említetlenül sem maradhat, ezért az érdeklődő olvasóknak Mohácsi Balázs Káoszkristály című kritikáját ajánljuk lapunk július 25-ei és Csehy Zoltán Ex librisét az Élet és Irodalom október 11-ei számából. (A szerk.)

Neked ajánljuk