Sokak számára meghökkentően hathat a tény, miszerint a pillanatnyilag is legnépszerűbb irodalmi műfaj, a modern regény megszületése korában, vagyis a 18. század vége körül milyen megvetéssel szóltak a szellemi elit köreiben a szenvedélyes regényolvasókról, és persze magáról a műfajról is. Egy megrögzött regényolvasó (aki ekkoriban többnyire hölgy volt) nagyjából olyan megítélés alá esett, mint manapság az, aki kizárólag latin-amerikai szappanoperákkal múlatja drága idejét. Jane Austen 1803-ban írt A klastrom titka című regényében már magának a vadromantikus regénynek a paródiáját adja (hősnője, Catherine akkor lesz valódi ember és hősnő, amikor rájön, hogy az élet nem azonos az általa olvasott regények titkokkal teli világával); és miközben elismeri e zsáner gyengéit, szenvedélyes kifakadásában máig lenyűgöző védőbeszédét írja meg a regénynek mint műfajnak: „amelyben a szellem legnagyobb erőit vonultatják fel. Amelyben a világ legcsiszoltabb nyelvén közvetítik az emberi természet legalaposabb ismeretét, változatainak legszerencsésebb foglalatát, a szellem és a humor leggazdagabb áradását” (Borbás Mária fordítása). És mindezt akkor írta a csodálatos regényírónő, amikor még meg sem született Flaubert, Dickens, Gogol, Tolsztoj – a névsorolvasást bárki folytathatja.
Mindezt a krimi vagy bűnregény műfajának védelmében mondom, noha nem szorul rá annyira, mint Jane Austen korában a regény teljes műfaja. Hiszen amióta a mai regény többnyire lemondott arról, hogy „az emberi természet legalaposabb ismerete” legyen (utoljára talán a nagy latin-amerikai prózának volt ez ambíciója, és milyen megrázóan szimptomatikus, hogy a napokban olvashattunk arról, miszerint Gabriel García Márquez aggkori elbutulásban szenved…), a reális világot, az emberi jellemek küzdelmét-sorsát, mindennapjait megismerni vágyók kénytelenek odafordulni a bűnügyi regény jobb-rosszabb termékeihez. Ugyanis manapság szinte kizárólag csakis ebben a zsánerben lelhetők fel a társadalomábrázolás komoly elemei. A realizmusnak annyi – de biztos ez? Hiszen nemrég például a messze nem realista prózaíró, Németh Gábor vetette fel egy vitában, mely éppenséggel a politikai költészetről szólt, hogy a diszkusszió magában rejti egy realizmusvita lehetőségét; persze a vita tényleges lefolytatása azóta is várat magára. De ha az úgynevezett nagy irodalomban mégis bealkonyult a realizmusnak, akkor a krimi naponta hoz ékes példákat arra, hogy búvópatakszerűen továbbra is él, csak más utat talált arra, hogy bebizonyítsa elpusztíthatatlanságát.
A skandináv krimi immár négy évtizedes története az egyik parádés példája ennek.
Az 1966-ban született svéd Asa Larsson új regénye a nagy skandináv klasszikusok révén már sokszor megismert módszerekkel és elemekkel dolgozik: a múlt ma is ható bűneinek analitikus feltárása (Ibsen), erős társadalomrajz (Sjöwall-Wahlöö), harc istennel, isten csendje (Kierkegaard, Ingmar Bergman), a házasság pokla (Strindberg), a gyerekek magánya és ebből fakadó részleges devianciája, később lázadása (Selma Lagerlöf: Nils Holgersson; Astrid Lindgren: Harisnyás Pippi). És ismét egy istentől elhagyott területen vagyunk, ezúttal a Norrbotten megyei Kiruna városában (ha így folytatjuk, lassan megismerjük egész Skandinávia hegy- és vízrajzát…), ahol az Erő Forrása elnevezésű vallási közösség karizmatikus vezetőjét ért bestiális gyilkosság a kiindulópontja az újabb borzalmaknak. Ám ezek inkább lélektani, ember közti természetűek; Rebecca Martinsson, aki gyerek- és kamaszkori titkai után kutatva válik botcsinálta nyomozóvá, régi ismerősei lelki torzulásaival kénytelen szembesülni a természetesen hótól, jégtől és széltől agyonmacerált házfalak mögött. Színvonalas munka, hiteles és komolyan átgondolt regény, de a valódi szellem, a mélyebb társadalmi érdeklődés nem elég erősen érzékelhető. Kicsit felületes marad így az ábrázolás, olykor elnagyolt, nem igazán plasztikus. De a szerző újabb köteteket ígér – meglátjuk, hova jut velük.
Fordította Erdődy Andrea. Animus, 2012, 269 oldal, 2980 Ft
