Pompásan mutatja az élet dolgaihoz való hozzáállásunkat, hogyan reagálunk, amikor leszakad a redőny. A praktikusak rögvest tárcsázzák a szerelőt, az ezermesterek egyetlen nekifeszülésből maguk oldják meg a problémát, a lúzerek meg inkább élnek sötétben, ki tudja, meddig. E harmadik csoportba tartozik dr. Gömöri Gergő, a harminchárom éves, munkáját ímmel-ámmal végző aktatologató köztisztviselő, akit - többek között a redőnyeset miatt - elhagyott a barátnője, Zsófi, a sztori kezdete előtt éppen három héttel. Hősünk sehogy sem tudja feldolgozni a tragédiát, egyik sivár napja pereg a másik után, csak az tartja életben, hogy erősen reméli: Zsófi magához tér, és ezáltal vissza őhozzá. De hogy addig is kibírja a Zsófi nélküli időket, Gergő egy teljes évre lefagyasztatja magát. Ezután már minden mirelitlétben vagy inkább álomban történik, megannyi variáció a lány utáni vadászatra, aki után hol Berlinben kell ólálkodni, hol romkocsmákban alig-felismerni, hol megpróbálni nem gondolni rá, új nőt keríteni, berúgni a szintén nem túl nyerő haverokkal. Kitölteni a másik síkon is az időt, valamivel jobban, mint ahogyan az a valóságban ment eddig. Mert Gergő nem az élet császára, teli van komplexusokkal, állandóan betegségeket fedez fel magán, ráadásul még az aranyere is Zsófira emlékezteti, hiszen a kevés közös pontból ez volt köztük az egyik. Gergő a regény során folyamatosan reflektál a múltjára és arra, hogy sehogy nem az lett belőle, aki lenni szeretett volna. Ám monológja nem keserű, maximum keserédes, emlékezése nem béna retrózás, hanem izgalmas múltidézés a jelen tükrében. A szerző bevallottan a Parsons és Hornby-féle, könnyedebb vonalat követi, anélkül, hogy utánérzésre gyanakodnánk: Inkei sajátos humora és irreális valóságkezelése izgalmas nemzedéki regénnyé kerekedik. Miután elolvastam, kihívtam én is a redőnyszerelőket.
L'Harmattan, 2012, 170 oldal, 2100 Ft
