Igaz ez a kivitelre is - nagyszerű képanyag, áttekinthető tördelés, a főszöveget primer forrásokkal, rövid életrajzokkal kiegészítő keretes írások -, és igaz a tartalomra is. A tizenhat tanulmány mindegyike világos vonalvezetésű, nyelvezetük pedig jó példa arra, hogy a szakszerűség és a közérthetőség nem egymást kizáró formajegyek. A stiláris letisztultság minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy a legtöbb szerző évtizedek óta kutatott témáit összegezte jelen kötet számára. Ennek következtében persze az érdeklődő olvasó nemegyszer találkozhat ismerős bekezdésekkel, ami azonban csak egy esetben zavaró némileg: egy egyébként remek tanulmányába (Hátország: kormánypolitika és társadalom) Pritz Pál a Bárdossy Lászlóról szóló dokumentumregényéből (Bárdossy László, Elektra, 2001) emelt át néhány részletet - ám mivel a két szöveg műfajilag nem illik össze, ezért ezek a (jobb híján nevezzük így: történetírói gonzó) betétek kissé furán hatnak. (Például: "A hosszú führeri győzelmi monológ hatása alól Bárdossy tagadhatatlanul nem tudta kivonni magát. Már a főhadiszállás hangsúlyozott puritanizmusa is kedvezően befolyásolta. Hitler nagy barna szemei pedig meleg fényben fürdették a vendéget, s mindaz, ami elhangzott, egy más világba repítette.")
A könyv hét hadtörténeti tárgyú írást is közöl, ami elsőre aránytévesztésnek tűnik - pedig egyfelől természetes (elvégre ez egy háborúról szóló könyv), másfelől e tanulmányok vagy a laikus közönség előtt kevéssé ismert, vagy pedig ismerni vélt, de rosszul tudott tényeket mutatnak be, illetve tisztáznak. Előbbire jó példa Ungváry Krisztián dolgozata a szovjet területeken megszállói feladatokat ellátó hadseregcsoportokról (A Kárpát-csoport és a megszálló erők harcai), az utóbbira pedig Szakály Sándor összefoglalója a korabeli magyar katonai elitről. Szakály többek között a tisztikar szociológiai szempontú elemzésével igyekszik oszlatni azt a máig élő tévhitet, hogy a katonai vezetésben a sváb (német) származásúak domináltak volna. Vagy például egy másik tanulmányában (Magyarország hadba lépése) Szakály határozottan képviseli azt az álláspontot, hogy a II. világháborúba lépés Horthy Miklós felelőssége, és nem Bárdossy László miniszterelnöké - márpedig utóbbit főleg a hadba lépés miatt vádolják majd 1945-ben háborús bűnnel.
A kötettel szembeni furcsa érzés oka tehát nem a magyar hadsereggel, annak műveleteivel foglalkozó szövegek túlsúlya. Hanem inkább a hiányérzet.
A területi revízió igényének, majd a megnagyobbodott ország megtartásának mindenekfelettisége volt a Horthy-korszak politikai-katonai döntéseinek imperativusa. Ez majdnem mindegyik írásban előkerül: például az Ukrajnában megszállói-rendfenntartói feladatokat ellátó alakulatokat ezért nem szerelték föl jobban, vagy az 1942-ben a szovjet frontra kiküldött 2. magyar hadseregbe ezért nem a legalkalmasabb korosztályokat hívták be - hiszen a katonaság erejét a románokkal szembeni döntő háborúra kellett tartalékolni; a tisztikar háború- és németpártisága nem valamiféle eredendő németimádat, hanem elsősorban a revánsvágy következménye, már csak amiatt is, mert a tiszti állomány fele az elcsatolt területekről származott; és a németektől való távolságtartás igénye, a kiugrási tapogatózások legfőbb mozgatója is a revízió magasabb szempontja volt.
Hogy mindez milyen következményekkel járt az eleve szűk mozgástérrel rendelkező magyar politika számára, arról van szó ugyan bővebben Pritz Pál és Romsics Ignác két-két tanulmányában, de ezzel együtt is helye lett volna az összeállításban egy kizárólag ezzel foglalkozó munkának. Mert bár a kötetbeli írások (vagy éppen a szerzők korábbi munkái) eléggé egyértelműen mutatnak abba az irányba, hogy Magyarország második világháborús tragédiája elsősorban a revíziós politika önsorsrontó, mindenáron való képviseletének a következménye, ezt ebben az ismeretterjesztő, a szélesebb közönség számára készült munkában is hangsúlyosabban kellett volna megjeleníteni.
Kossuth - Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011, 204 oldal, 7500 Ft
(Recenziónkat a Magyarország az első világháborúban c. kötetről lásd itt.)
