magyarnarancs.hu: Anyai nagymamád már csecsemőkorodban lemondott volna rólad. Azt tanácsolta anyukádnak, adjon intézetbe. Írod a könyvben, hogy nem is volt túl közvetlen a kapcsolatotok: ezt hogyan tudtad rendezni magadban?
Juhász Tamás: Tulajdonképpen megértem, hogy akkor ő ezt gondolta járható útnak, de természetesen rosszulesett, amikor megtudtam. Mindig szerettem volna vele bensőségesebb viszonyban lenni, de általában távolságtartó volt velem. Mindenesetre ha most feltámadna, nem vetném a szemére.
magyarnarancs.hu: Évek óta ismerjük egymást és megfigyeltem, hogy gyakran használod: nézek, látok. Moziba is jársz. Ez biztosan furcsa annak, aki nem ismer. Érzékeled, hogy ezzel zavarba hozol látókat?
JT: Nem csak az okoz zavart, hogy én használom ezt a szót, hanem az is, ha idegen emberek beszélnek így a társaságomban. Nemrég egy riporter úgy köszönt el tőlem, hogy „viszontlátásra”, és aztán teljesen megilletődött azon, hogy ezt nekem mondja. Sokszor meg azt hiszik az emberek, hogy viccelek, ha azt mondom: láttam a városban ezt meg azt. Azt gondolom, inkább az lenne a furcsa, ha a vakoknak erre külön kódokat találnának ki. Most mit mondjak ahelyett, hogy láttam valamit? Érzékeltem? Ez még inkább zavarba ejtő lenne.
| ||
magyarnarancs.hu: Hivatalosan hatéves korod óta számítasz vaknak, előtte gyengén látónak minősültél. Állapotod folyamatosan haladt a vakság felé. Mindenki tudta, hogy sötétedik a világ számodra, de te mindeközben nem kérdeztél és nem beszéltél erről. Miért nem?
JT: Én nem éltem ezt meg ilyen drasztikusan. A változás folyamatában mindig hozzászoktam az új állapothoz. Mivel nem egyik percről a másikra vesztettem el azt a kis látásomat, ami volt, ezért nem volt ez számomra sokk. Egyébként nem sötétült el a világ teljesen, erős fényben még látok színfoltokat.
magyarnarancs.hu: A könyvben írjátok, hogy volt egy korszakod, amikor megharaptad az embereket. Miért?
Olyan kicsi voltam, hogy erre annyira nem emlékszem, de mindig az emberek erőszakos jó akarását díjaztam így. Nagyon fárasztó, amikor már sokadjára fordul elő, hogy nem értik meg, nekem éppen abban a helyzetben nem kell segítség – de ehhez mégis ragaszkodnak. Ezt csak gyerekként nem tudtam tolerálni, de szívem szerint ma is megharapnék embereket.
magyarnarancs.hu: A Vakodából tanári javaslatra integrált oktatásba kerültél. Először a Lauderbe jártál, majd az AKG-ban érettségiztél. Mindkét helyről azt írjátok a könyvben, hogy a diáktársaid először nagy érdeklődéssel fogadtak, majd amikor rájöttek, hogy te is szerves része akarsz lenni az osztálynak és szeretnéd előtérbe helyezni magad, akkor ők sokszor kegyetlen módon igyekeztek visszarugdalni téged a szerencsétlen vak szerepébe. Miért?
JT: Nehéz kérdés. Amikor bekerülök egy új közösségbe mindig nagyon kíváncsiak rám a többiek a vakságom miatt, de az újdonság varázsa hamar megkopik. Az, hogy engem sokszor nem hagytak érvényesülni és jobban szerették volna, ha csendben ülök egy sarokban, azt gondolom, teljesen normális reakció. Azt is mondhatnám, hogy egészen állati, vagy inkább ösztönös dologról van itt szó: az emberek mindig rivalizálnak egymással, az ügyesebb, rámenősebb, erősebb érvényesül, és aki nem bírja a tempót, elvérzik. Szerintem nekik sok volt az, hogy én vak létemre fel akarom velük venni a versenyt, és ezért aztán kialakultak olyan helyzetek, amelyek során éreztették velem, hogy engem nem látnak szívesen ebben a szerepben.
magyarnarancs.hu: A tanárok? Nem kellett volna kezelniük ezt az állandó konfliktust?
JT: Nagyon szívesen vállalt el engem mindkét iskola, hiszen a hátrányos helyzetűek integrálása presztízskérdés. Ha egy iskola felvesz egy vakot, akkor az államtól plusz támogatást kap, illetve annak az oktatási intézménynek, amelyik elmondhatja magáról, hogy integrált oktatás folyik nála, lehetősége van ehhez uniós támogatásokat nyerni. Nekik ennyi elég, arra, hogy mélyebben belemenjenek bizonyos problémákba, már nem fordítanak energiát. Legalábbis én ezt tapasztaltam. Az AKG egyébként még az ottlétem alatt kivette az alapító okiratából azt, hogy integrált oktatással foglalkozna.
magyarnarancs.hu: Történelem–média szakon végeztél az egyetemen, szeptembertől felvételt nyertél a Kőbányai Zenei Stúdióba, emellett irányítod a saját zenekarodat, a Davies Kornert, volt már önálló rádióműsorod, és jelenleg a HVG-nél vagy újságíró-gyakornok.
JT: Nagyon sok mindent köszönhetek a szerencsének, elsősorban azt, hogy hova születtem: jó lehetőséggel rendelkező, pesti értelmiségi családba. A második dolog, amit kiemelnék, az a szüleim hozzáállása a vakságomhoz. Ahogyan engem felneveltek, noha nem beszélték meg előre, nem volt egy kész tervük. Egy megoldandó problémaként fogták fel a helyzetemet, és nem óvtak a széltől – ahogyan ez sokszor másokkal előfordul –, hanem az önálló életre készítettek fel.
magyarnarancs.hu: Anyukád azt mondta a könyvről, hogy a ti történetetek reményt nyújthat más vak gyerekek szüleinek, és némi segítséget is adhat nekik.
JT: Anyám is mondta, hogy ez nem egy nevelési útmutató, csak egy út a sok közül – de mindenképpen hasznos olvasmány a nem látók családjainak. Én azonban azt szeretném, ha inkább olyan emberek olvasnák a könyvünket, akiket nem érint ez a probléma. Jó lenne, ha a látók a vakságot nem valami misztikus dologként fognák fel.
(A könyv trailere itt látható.)
