Magyar Narancs: Új regényében egy maszek, valahonnan a vidéki NDK-ból való szabót látunk 89 nyarán a Balatonnál.
Ingo Schulze: Ha azt akarja kérdezni, hogy hogyan jut ilyesmi az ember eszébe, előre kell bocsátanom: ebben vétlen vagyok. Az ötlet Bacsó Péteré. Amikor 2001 őszén magyarul megjelent A boldogság 33 pillanata, a bemutatón odajött hozzám, és azt kérte, hogy írjak neki egy forgatókönyvet. A szabó mellett még egy képről beszélt, amelyet szeretett volna a filmjében látni: a határhoz vezető út mentén hosszú sorokban állnak a magukra hagyott Trabantok és Wartburgok. Mondtam neki, hogy én nem tudok forgatókönyvet írni, ráadásul akkor már beletemetkeztem az Új életek című regényembe, amelyet hét évig írtam. De az ötlet megtetszett.
MN: Mi ragadta meg a fantáziáját?
IS: 1989. augusztus 19-én, a Páneurópai pikniken néhány órára megnyitották a határt, és több százan átjutottak Ausztriába. A könyvben azokról az NDK-sokról esik szó, akik ott dekkoltak Magyarországon, és remélték, hogy ők is kijuthatnak Nyugatra. Olyan helyzet alakult ki, amilyen addig még nem volt: emberek tömegei dönthettek - mennek vagy maradnak?
MN: Személyes élményekből dolgozott?
IS: Nem. 98-ban jártam először a Balatonnál. Az NDK-ból nézve Magyarország nekünk félig már Nyugatnak számított, és az én családomnak drága volt, kivált a Balaton. Az egyik nagybátyám, akinek volt lakókocsija, a családjával minden évben a Balatonon kempingezett, és úgy csinált egy kis pénzt, hogy termelői bort árult a honfitársainak a kempingben. Nem voltak nyugati rokonaink sem, akikkel csak a Balatonnál találkozhattunk volna. Sátorozni a Magas-Tátrába, fürdeni meg a Keleti-tengerre jártunk.
MN: Az új regény címéről az ember könnyen Ádámra és Évára asszociál.
IS: Ez egyszer csak beugrott. Ha végiggondoljuk a Nyugat kultúrtörténetét, hogy mikor került az ember választás elé, akkor ennél a bibliai történetnél lyukadunk ki. És máris sorjáznak a kérdések! Mi a jó, és mi a rossz? Mi a bűn, a bűnbeesés, a csábítás? Mi a paradicsom? Adam jól érzi magát az NDK-ban, mert maszekként független, szereti a munkáját, kiterjedt ügyfélkörrel rendelkezik, saját házában a kertjét gondozva él a nálánál fiatalabb élettársával. Evelyn ugyanezt börtönként éli meg, és menekülni akar - Adam elől is. Nem politikailag gondolkodnak, egyszerűen csak élni szeretnének. S ha egy történet "alá" lehet rakni valamilyen mítoszt, az segít az írásban, és megsokszorozza az értelmezés lehetőségeit. Amikor munkámhoz elővettem a Bibliát, megdöbbentem, hogy nemcsak a jó és a rossz tudás fája áll a paradicsomban, amelyről az emberpárnak tilos gyümölcsöt szakítania, hanem az életé is, amelynek gyümölcse halhatatlanná tesz. Efelett addig valahogy mindig elsiklottam.
MN: Adam úgy dönt, hogy ő nem lép le, csak átviszi Evelynt Nyugat-Németországba. Aztán persze ott ragad, és amikor már kezdenek berendezkedni új életükben, Evelyn "hazautazik", hogy a régi házból elhozzon ezt-azt. A házat kifosztva találja.
IS: Nekem nem volt ilyen tapasztalatom, de sok emberrel beszéltem, akik szülőknek, testvérnek, barátnak adták oda a lakásuk kulcsát. 'k meg - miután hosszú hetekig hiába várták a tulajdonost - elvitték, amiről úgy gondolták, a régi lakónak már úgysem lesz rá szüksége. Volt, hogy rablók törték fel a lakást, és volt, hogy a rendőrség, az állambiztonság, a Stasi dúlt fel otthonokat. A lakók persze, amikor a határok megnyíltak, visszajöttek.
MN: Értsük úgy, hogy aki Nyugatra ment, annak nincs visszatérés?
IS: Úgy gondolom, hogy Adam egyszer még visszatér abba a keletnémet kisvárosi házba. De már semmi sem lesz olyan, mint korábban.
MN: A regény egyik utolsó jelenetében Adam új lakásuk kertjében elégeti az egykori kuncsaftjairól készített fotóit. Ez volna a múlttal való leszámolás gesztusa?
IS: Egy másik jelenet ehhez a kulcs. A szereplőim még a Balatonon vannak, amikor egy este a vendéglátó család fejéről, a forradalmár Angyalról a felesége elmeséli, hogy egy házkutatáskor megpróbálta elégetni az 56-os zászlóját. Ezt a társaság úgy értelmezi, hogy az öreg el akarta tüntetni a bizonyítékot. Adam szerint viszont azért akarta elégetni, nehogy az ellenség kezére jusson az, ami számára a legfontosabb.
MN: Adam és az Új életek főszereplője is távolságtartóan szemléli a változásokat. Nem ragadja őket magával az az eufória, amelynek képeit most az évforduló kapcsán olyan sokszor újra láthattuk. Ön is ilyen szkeptikusan figyelte az akkori eseményeket?
IS: Nem. Huszonhét éves fejjel boldog voltam, és persze tele félelemmel. Igyekeztem mindenütt ott lenni. Egy türingiai kisvárosban, Altenburgban lapot alapítottunk az új, demokratikus nyilvánosság szolgálatában, amely azonban hamarosan hirdetési újság lett. Gyerekesen naiv vállalkozóként hihetetlenül élveztem, hogy pénzt csinálok, és személyes sértésnek vettem, amikor veszteségesek lettünk. A 90-es évek elején Szentpétervár első hirdetési újságját vezettem üzletemberként. Az Új életek NDK-s főszereplője egyébként azt tervezi, hogy író lesz, neves ellenzéki, akit majd a művei miatt disszidálásra kényszerítenek. 89-ben aztán élete nagy kérdésével szembesül: mit kezdjen az író a fal nélkül? ' speciel üzletember lett.
MN: A Szimpla történetekhez 2004-ben Esterházy Péter írt rövid bevezetőt. "Fontos, magyar könyvet tart az olvasó a kezében, a rendszerváltozás azon könyvét, melyet Magyarországon egyikünk se írt meg ilyen teljesen, életszerűen, ideológiátlanul..." Az ön könyvei mindig ezt az időszakot járják körül, amelyet németül Wendének, vagyis fordulatnak neveznek. Az erről szóló irodalmi termésre külön fogalmuk is van: Wendeliteratur.
IS: Megfogadtam, hogy soha nem ejtem ki a számon a Wende szót, mert nem akarom ezzel Egon Krenz, az NDK utolsó első titkárának méltatlan dicsőségét növelni. ' mondta ugyanis, hogy "a politikai bizottság volt a fordulat elindítója". De nincs mit tenni, ez a kifejezés vált közkeletűvé. Egyébként azért írok erről az időszakról - és nem szigorúan véve csak a Wendéről -, mert ezt ismerem a legjobban.
MN: Keletnémet írónak tartják?
IS: Talán nem ilyen direkten, de egy volt NDK-s íróval szemben létezik valamiféle elvárás, hogy a művével viszonyuljon a múlthoz. Szerintem a múltról csak a jelennel összefüggésben van értelme beszélni. Leomlott a fal, és ezzel nemcsak a Kelet tűnt el, hanem a Nyugat is, és máris a globalizációnál tartunk. Ha a régi falról kérdeznek, nem bírom megállni, hogy szót ne ejtsek az újonnan épülő falakról - például a gazdagok és a szegények között, miközben egyre inkább eltűnnek a középrétegek. Európa határán ezrek halnak meg, miközben egy jobb élet reményében az életüket kockáztatják. S a fejlett ipari államoknak óriási a felelősségük abban, hogy ezek az emberek a hazájukból menekülnek. Képtelenség a szabadságról beszélni, ha közben az egyenlőség - a szociális igazságosság - hiányáról hallgatunk. Pedig ebben a mi kultúránkban egyébként lelkesen magunkénak valljuk a felvilágosodás eszméit.
MN: Mi, magyarok mindig a németeket emlegetjük példaként a múlttal való szembenézés kapcsán.
IS: A húszéves ünnepségek idején kevésbé higgadtan folytak a viták a múltról, mint mondjuk tíz éve. Azt tapasztalom, hogy politikai harc zajlik a múlt értelmezésének jogáért. Ebben szerepet játszik a gazdasági válság is.
MN: Mire gondol?
IS: Sokaknak rá kellett döbbenniük, hogy a kapitalizmus, a piacgazdaság nem valamilyen "természetes állapot". Hogy a hiánygazdaság után jött a Deutsche Mark, ez ellen persze nehéz lett volna bármivel is érvelni. A mostani válság azonban mindennél élesebben rávilágított a bajokra. Problematikusnak gondolom, hogy számos baloldali is úgy érvel, mintha nem volna semmilyen alternatíva.
MN: A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung a kapitalizmus jövőjéről közölt cikksorozatot. Ebben részletesen kifejtették, mit kellene tenni.
IS: Azért idáig nem merészkedem. Én csak felhívom bizonyos megközelítési lehetőségekre a figyelmet. Azt mondom, hogy rossz a kiindulópont. Nem szabad, hogy a növekedés legyen a meghatározó, legalábbis az egyedül meghatározó. A német politikusok - lényegében pártállástól függetlenül - minden megoldást csak a növekedéstől remélnek. Újabb adósságokba verik magukat, hogy serkentsék a növekedést, amivel törleszthető az adósság - miközben az egy főre jutó adósságteher csak nő. Arról kellene gondolkozni, hogyan tudjuk a munkát és a nyereséget másként, igazságosan elosztani. A mai alapképlet szerint a nyereséget privatizálják, a veszteséget társadalmasítják. Képtelen vagyok megérteni, hogy a társadalom engedi, hogy mindenből pénzt csináljanak.
MN: Újra és újra elmondja, mennyire elkeserítő látnia, hogy az élet minden területén befektetői szempontok érvényesülnek.
IS: Erre mindig megkapom: ha az államnak nincs pénze, akkor a magánszektornak kell beszállnia. Én meg azt mondom, hogy az államnak szuverénnek kell lennie, és elő kell teremtenie azt a pénzt, amivel eleget tud tenni a feladatainak. Egy energiavállalat a legjobb bank, hiszen elképesztő nyereségeik vannak, mégis emelik az árakat. Ez botrányos! A bankok állami megsegítése szerintem igen kétes ügylet. Ha az egészségügyet privatizáljuk, akkor a működésében a gazdaságosság szempontjai kerülnek előtérbe, és háttérbe szorul az ellátás társadalmi funkciója. Azt természetesen nem állítom, hogy a nemzetgazdaság egésze tekintetében ne volna fontos a gazdaságosság. És miért kell emelni a nyugdíjkorhatárt, ha már az ötvenes korosztály is alig kap munkát? Képtelen vagyok továbbá megérteni, hogy az állami vasútnak miért kell nyereségesnek lennie. Vagy miért csak akkor tud nyereséges lenni, ha privatizálják. Demagógia annak hajtogatása, hogy az állam rossz vállalkozó. És igazságtalannak tartom, hogy egyre inkább a szülők anyagi lehetőségeitől függ, ki milyen színvonalú oktatásban részesül.
MN: Mindez nálunk a jobboldal retorikája. Megkérdezhetem, hogy kire szavazott a legutóbbi német választásokon?
IS: Borzasztó, de odáig fajult a helyzet, hogy a régi ellenségeimre: a Balpártra. Megoldási javaslataik persze aligha volnának a gyakorlatba átültethetők, de legalább számomra fontos témákat - szociális kérdések, privatizáció - voltak képesek bedobni az érdemi politikai vitákba.
(Az író a Goethe Intézet vendége volt.)
