Könyv

Február 3-8. között a Budapest Kongresszusi Központban rendezik a 31. Magyar Filmszemlét. A nyitó előadáson Mészáros Márta Kisvilma (Az utolsó napló) című filmjét, zárásként Szabó István művét, A napfény ízét vetítik, versenyen kívül, a "nem szakmai" közönség a Puskin és a Toldi moziban mustrálgathatja a termést: a versenyprogramban 24 nagyjátékfilmet, 27 kísérleti és kisjátékfilmet és 31 nem fikciós (dokumentum) filmet mutatnak be, s lesznek információs vetítések is.

Beindult a nagyüzem, az elsősök megkapták a kétkötetes olvasó- és daloskönyvet, a postaládába becsusszant a millenniumi év koronás nyitányát megörökítő színes füzet, az előttünk álló, május 26--28-i hétvégén az ország huszonkilenc települése kap millenniumi zászlót valamelyik fontos embertől, miközben ugyanennyi asszony teszi azt, amit egy zászlóanyának tennie kell; a beszédírók a mondataikat, a szobrászok Szent István arcát pofozgatják, a romok megújulást, az emlékparkok kertészeket, a szerencsés művészek ösztöndíjat várnak.

Ne lőjetek! - sikoltja az osztrák Lena, Gustl nője a hangosbemondóba ékes szovjet nyelven az andaui híd osztrák oldalán valamikor 1956 novemberében, az orosz katonák legnagyobb megdöbbenésére. És persze minden magyar menekült sértetlenül hurcolkodik át a szép és szabad világba. És még nem is ez a legkínosabb jelenet az osztrák rendezőmatuzsálem, Franz Antel trilógiává duzzadt etűdjeinek utolsó darabjában. A 87 éves mester már elkövetett egy s mást az osztrák nemzeti mítosz építésének nemes célzatával.

Köszönjük, Olvasó! Derekasan teljesítettél, a faxunk elromlott, de nem haragszunk. Ennyi buta kérdésre ennyi helyes felelet tavaly ilyenkor érkezett utoljára. Szerkesztőségünk természetesen a legtávolabbról sem ért egyet veled, de ha ez vigasztal: önmagával sem. Ezért aztán pillantsunk az alábbiakra, ha másért nem is, pusztán a tisztánlátás végett.

Miközben ölbe tett kézzel lestük, ahogy lestrapált faxunkról gördülnek az 1999 legjeire vonatkozó olvasói válaszok, kérdéseinkkel közvetlenül is megtámadtunk néhány embert. Hogy szerintük mi volt a 90-es évek kultúrájának, kulturális közéletének legjellemzőbb vonása, hogy moziban, színházban, kiállításon, koncerten, tévéből és könyvekből kitől, mitől kapták a legmaradandóbb vagy leginkább felejteni való élményeket, ilyesmik - volt vagy ötven belőlük. Mármint a kérdésekből. Itt meg olvasható három - a válaszokból.

Kérdhetném, némi rosszmájúsággal persze, ami az efféle hírességekkel szemben illetlenség, de annyi baj legyen: voltaképp ki is ez az Andrzej Wajda? Akit most Steven Spielberggel az élen hetven vezető amerikai filmes javasolt életmű-Oscarra, s akit a Los Angeles-i Filmakadémia elnöke, Robert Rehme "korunk egyik legtiszteletreméltóbb filmeseként" méltatott, hisz "a közönséget az egész világon a történelem, a demokrácia és a szabadság művészi szemléletével ajándékozta meg", ám aki hosszú időn át a letűnt rezsim dédelgetett gyermeke volt, aki annak idején nem röstellt úgy nyilatkozni a Hamu és gyémántról, hogy "se megalázni, se rehabilitálni" nem akarta azokat, akik "a felszabadulást követő idők zűrzavarában jóhiszeműen a rossz oldalra álltak", ám még kevésbé kívánta "kétségbe vonni azok igazát, akik azonnal megtalálták a helyes utat", sőt később, évtizedek múltán is, amikor már jószerivel az egész lengyel szellemi élet a föld alá kényszerült, ő még hosszú ideig megpróbált "semleges" maradni a hatalom és az ellenzék kötélhúzásában. Kérdhetném, mondom, de nem kérdem. Már csak azért sem, mert úgy látszik, megteszi ő magamagától. Az Oscar-díj átvétele után a Gazeta Wyborczának adott első interjújában, kissé talán dadogva, de egyszerre erről kezd el beszélni: "Nekem nem az volt a dolgom, hogy politikával foglalkozzam. Én a filmjeimmel politizáltam, és pontosan tudtam, hogy

Miközben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra készülődők szeme előtt holnapi és holnaputáni kiadványok és üzletek lebegnek, a tegnap és tegnapelőtt papírra vetett betűk piacát soha nem látott konjunktúra élteti.

Múlt heti rendkívüli ülésén a fővárosi közgyűlés április 15-ig adott időt a Budapesti Fesztiválzenekar Alapítványnak, hogy közös megegyezéssel bontsák fel 1992-es szerződésüket, s április 21-ig, hogy igazolja, megvan a következő szezon fedezete. Ha az alapítvány makacskodik, a főváros május 31-i hatállyal egyoldalúan szerződést bont. Megkezdődött a visszaszámlálás.

A fővárost irányító koalíción belüli hasadásnak köszönhetően Budapest a múlt héten nem bontotta fel szerződését a nevét viselő, világhírű zenekarral: a szocialista képviselők a tartózkodásgombra bökve beintettek a szabaddemokratáknak. E pillanatban még nem tudni, hogy csak elodázták-e a szerződésbontást, ami akár a zenekar végét is jelentheti, vagy végképp el is vetették, azt üzenvén a bekeményített feleknek: tessék megoldást találni, de tényleg. Folytatás e héten.

Új fejezetéhez érkezett Kovács István profi ökölvívó pályafutása: 16. mérkőzésén kiütötte a mexikói Chavezt, aki 37 éves, és húsznál több vereségével kifejezetten negatív a mérlege, és kinézetre sem volt egy Chiapas Oroszlánja. A hír természetesen nem ez, hanem hogy az RTL Klub - életében először - olyan véleményt is közölt, ami nem feltétlenül esik egybe az általános, kincstári/rajongói Kokó-felfogással. A MaNcs szakírója a mérkőzés előtt nyilatkozott.

Van abban valami tavasziasan-andalítóan korszellemi, hogy én mint teremnév a Városvédő Egyesület Podmaniczky termében Gerber Pál képzőművész díszítőfestő munkáiból rendezett kiállítást nyitok. Ennek, sok máson túl, az a különlegessége nekem, hogy eleddig pontosan 102 alkalommal tették fel a kérdést, hogy mi közöm az, úgymond, nagy Podmaniczky családhoz. A kérdés persze így történelmietlen. Direkt. Hogy a bizonyítást elhalasztva apám fiának valljam magam, s mint ilyen a névhasználat anyakönyvi szinten rendezendő. Ám ha nem akarom mégse megkerülni a kérdést, akkor is megkerülöm, és arra a kérdésre, hogy melyik ága vagyok a családnak, behúzom a csőbe a fejem, és azt mondom, a vigaszága.

Az amerikai beteg, ez lett volna ennek az írásnak a címe, ha egyfelől nem viszolyognánk annyira az efféléktől, másfelől pedig már az előzetes híresztelések birtokában ne látszott volna kristálytisztán, hogy annál azért jóval többről van szó, mint Az angol beteg alkotóinak (rendező + producer + opreatőr) számos, kétségtelenül nem kimondottan egészséges amerikairól szóló aktuális nekiveselkedéséről. Ennek dacára kezdjük ott, ahol ők is kezdhették.

A félszázados születésnap, no meg a millennium vadiúj helyszínen, a Postdamer Platzon köszöntötte a Berlinalét idén. Új mozit is avattak, amiről azt kell tudni, hogy nemcsak sok vendég, de a nagy Leo is elbotlott a lépcsején egyszer. A jelképes gesztusok itt nagyjából véget is értek, nyilván nem akartak eredetietlenek lenni a még élő Arany Medve-nyertesek meghívásával, miután Cannes-ban nemrég elsütöttek már ilyet.