Kriplik és napfény (A tehetséges Mr. Ripley)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2000/10. (03. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az amerikai beteg, ez lett volna ennek az írásnak a címe, ha egyfelől nem viszolyognánk annyira az efféléktől, másfelől pedig már az előzetes híresztelések birtokában ne látszott volna kristálytisztán, hogy annál azért jóval többről van szó, mint Az angol beteg alkotóinak (rendező + producer + opreatőr) számos, kétségtelenül nem kimondottan egészséges amerikairól szóló aktuális nekiveselkedéséről. Ennek dacára kezdjük ott, ahol ők is kezdhették.

Film

Az amerikai beteg, ez lett volna ennek az írásnak a címe, ha egyfelől nem viszolyognánk annyira az efféléktől, másfelől pedig már az előzetes híresztelések birtokában ne látszott volna kristálytisztán, hogy annál azért jóval többről van szó, mint Az angol beteg alkotóinak (rendező + producer + opreatőr) számos, kétségtelenül nem kimondottan egészséges amerikairól szóló aktuális nekiveselkedéséről. Ennek dacára kezdjük ott, ahol ők is kezdhették.

Aligha istentől elrugaszkodott feltételezés, hogy a nagyszerű szerzők, ücsörögve az angolért begyűjtött Oscarok tetejin, arra gondoltak - joggal, ki vitatná -, ők eztán azt csinálnak, amit csak akarnak. Tán egy jó kis remake-et valamelyik harmincas évekbéli magyar vígjátékból, melynek végén a titkos örökös jászol elé vezeti a gépírókisasszonyt? - ezt a lehetőséget viszonylag gyorsan elvetették. Ám mindenképpen valami olyasmit akarhattak, ami bár régi vágyuk, de még nem merték meglépni. Szó, ami szó, egy Highsmith-adaptáció több okból is a világcsúcs fölé rakott léc. Mondjuk például azért, mert az eddigi kísérleteket az írónő a "gyalázat, ocsmányság, szégyen" és más hasonképp elmarasztaló címkékkel illette.

Pedig nem akárkik próbálkoztak dolgainak vászonra applikálásával. Az ő névsoruk a másik oka a léc helyzetéről alkotott megítélésünk határozott kialakításának.

Hitchcock, Wenders,

René Clément, Michel Deville meg a három Claude (a Miller, az Autant-Lara és a Chabrol), hogy csak a legnevesebbeket említsük. Mint a hevenyészett proscriptióból is kitetszik, különösen a franciák buktak a dolgaira, de a nagyszerű írónő kijelentésével kapcsolatban, ugyancsak különösebb kockázat nélkül állíthatjuk: Hitchcock és Wenders esetében alighanem tévedett.

H., ez a nagy testű mizantróp mindjárt az ő első regényét (Strangers in a Train, Idegenek a vonaton) vette kezelésbe. Kétségtelen, hogy az 1950-ben készült Két idegen a vonaton jócskán magán viselte a művet forgatókönyvvé formáló Raymond Chandler keze nyomát éppúgy, mint magáét a közismerten nem túl gátlásos Hitchét.

Ezzel együtt, szögezzük le: oroszlánt szültek a hegyek. A végkifejlet tébolyultan száguldó karüsszeljét ma már minden jobb filmfőiskolán tananyagként mutogatják, az elhagyott és megkerült öngyújtóról pedig kötetnyi irodalom zeng himnuszokat. Teljes joggal, tegyük hozzá sietve, hiszen az egész cucc nyilvánvaló kötelező gyakorlat még kezdő mozizóknak is.

Wenders huszonöt évvel később készítette a maga Highsmith-dolgozatát, amely azon túl, hogy alkotója számára biztosította a világhírt, végső soron anélkül, hogy az irodalmi alapanyag szelleméhez különösebben hűtlen lett volna, noha az sem tagadható, hogy Az amerikai barát története több ponton is jelentősen eltér a trambulinként használt Ripley´s Game (magyarul: Ripley és a maffiózók) sztorijától.

Ennyi nagy név után kénytelenek vagyunk vizsgálni, hogy ki a bánat ez a Patricia Highsmith. Ám erre, sajnálatos módon, van egy jóval nyomósabb indokunk is. Jelesül a művésznő jelenléte

honi könyvkiadásunk

történetének máskor oly fényes lapjain. Nincsen is ezen mit szépíteni. Highsmith páratlan életművéből a nyolcvanas évek derekán tán, ha megjelent néhány darab, konkrétan a ponyván, gondosan elbújtatva mindenféle tucatkrimik közé. Persze az is (elég szomorú, vagy tudja a fene) tény, hogy az akkori bűnszériák, mint az Albatrosz vagy a feketébe játszó Európa zsebkönyvek számos más olyan regényt is magukban foglaltak, melyek a magas irodalom köreiből keveredtek oda, de a reprezentatív többség mégiscsak ordas szemét volt. A rendszerváltás tájékán ránk szakadó fényes borítós mosléktenger, bár az említett sorozatok logikája mentén szervezte tovább magát, Highsmithre - voltaképpen érthető okokból - már nem bírt reagálni, de nem tette ezt az sem, akinek/aminek kutya kötelessége lett volna, jelesül a mainstream könyvkiadás. Megbocsáthatatlan bűn, vethetnénk ide, csak dőreség lenne, hátha épp egy középfajú sikerfilm kell ahhoz, hogy olyanok is észbe kapjanak, akiknek alaphelyzetben nem feltétlenül a mozikból kéne tájékozódniuk.

Nyilván annak folyományaként, ahogy a kiadók kezelték, a magyarországi irodalomkritika is magasról tett a mindenfelé nagy becsben tartott szerző munkásságára. Sehol egy mégoly felszínes értékelés, de még egy nyamvadt szócikk sem. Mélyen jellemző, hogy - bizonyára az emlegetett moziadaptációk nyomán, így különösebb aktualitás nélkül - az egyetlen, vakuvillanásnyi figyelmet a Filmvilág szentelte neki, őszinte híve, Bikácsy Gergely, ugyanezen okokból méltán felháborodott elővezetésében (Sólymok és csigák, Filmvilág, 1989/8.). Az értő és hiánypótló tanulmány nem rengette meg a kiadók falait, ennyi év után ez már bizonyos, így már tényleg csak a moziban bízhatunk, ha másban nem. Tán Az angol beteg nehézkedési erejétől felhajtott újabb Oscarokban, ami azért röhej, köztünk szólva. Magyarán az, hogy a különben elég kínos beteg most is hoz a készítőinek valamit a konyhára, és ez a Kárpátok közt is kinyit néhány szemet, de ez inkább vicc.

Nem mondom, létezik egy olyan gyakorlat, mely a sikerfilmekhez könyvmegjelenést is párosít, de ez eddig még csak a Csillagok háborúja-féle lidérces rémálmok esetében működött, mondjuk Tarantino esetében soha. (Minghella adott esetében sem, természetesen.) De nem is ez a lényeg. (Dehogynem.)

Tehát

Highsmith,

azaz miből maradtunk ki: "...úgy ír az emberekről, mint ahogy a pók írhatna a legyekről" - kezdi előbb említett, izgalmas karcolatát Bikácsy, noha maga sem emlékszik, kitől szedte e kétségtelenül jól hangzó bonmot-t. Ez persze tetszetős féligazság, állapítja meg lejjebb ő is, de a helyhiány béklyójában komoly segítség, noha evvel együtt sem kerülhető ki a további esetleges hitchcockozás. Ami a kijelentés igazságtartalmát illeti, Patricia H. műveinek valóban legfőbb vonzereje az, hogy még nagyítóval sem lehet egy fikarcnyi, megveszekedett pozitív hőst találni a teljes - immár lezárt - életműben. Szereplői csúfak és gonoszok. Történetei ugyan bűnregények a maguk módján, de abból a szempontból, hogy érdekes lenne, ki a gyilkos, vagy kiderül-e a tettes személye, távolról sem nevezhetők krimiknek.

Voltaképpen fejlődésregényeket olvashatunk tőle, melyek során egy visszataszítóan átlagos féreggel valamikor történik valami, amitől azzá válik, ami a sorstól amúgy is kijárna neki: még undorítóbb nyűvé. Mivé lenne Gregor Samsa, ha úgy kezdené, ahogy végzi?

A reménybeli filmes adaptációk dolgát az író maga könnyíti meg azzal, hogy pondróit a napra hajta. Egy athéni ház, a fényben fehéren, egy római liget, egy vöröslő tuniszi naplemente szolgál alkalmanként hősei helytelenkedéseinek hátterérül, korántsem véletlenül. A déli nap forró sugarai a szemünk láttára költik ki, amit a természet rendje szerint amúgy is a dolguk lenne; hatásukra gyűlnek rög fölébe a nevezettek.

Tagadhatnánk, de inkább hízelgő, önsodródásunk olvasható a sorokban, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a miénket speciel a sötétség hívja elő.

Highsmith engesztelhetetlensége persze lehetne taszító, még akkor is, ha becsalogatós olvasmányossága nem óvná meg meglehetős biztonsággal ettől. S hogy egyébként mennyire nem az, azt épp Minghella jelen munkájának egy látszólag kevéssé perdöntő részlete bizonyítja. Hogy művei milyen fokon önreflexívek vagy mennyire önéletrajzi ihletésűek, arról nyilván lehetne beszélgetni, ám úgy vélem, merőben irreleváns. No de van ez a gyanús mozzanat az aktuális feldolgozásban, mely szerint - nota bene: a valahová a nápolyi öbölbe álmodott, kies Mongibellóban - az egyik kulcsszereplő appendixeként egy amerikai írónő trónol, s ha az események nem ragadják el éppen, jól halad a regényével. Nos, Marge Sherwood szerepében

Minghella,

a derék, kétkezi mesterember Gwyneth Paltrow-t tárja elénk, sejthetően előre megfontolt szándékkal. Hogy miféle majsztró ő, azt azért említjük, mert példás alázata, a hozzá mérhetők legdicsőbb sajátja csak ezen a ponton hagyja el. Nevezett művében Highsmith ugyanis, a tőle elvárható legplasztikusabb eszközökkel, egy rémes tramplit fest meg, a nyomoronc aranyifjat rabságban tartó hínár drabális hercegnőjét. A légies és intelligens benyomást keltő Gwyneth még tudatmódosító szerek hatása alatt sem képzelhető ilyennek.

Anthony mester nyilván képtelen volt kizárni annak lehetőségét, hogy hátha nem Patriciát magát vélné bárki is az idekeveredett amerikai írónőben. Róla pedig csak arany és kék szavakkal merhet szólani, még ha pontosan tudja is, hogy a déli fényben P. H. tolla nyomán csak a légypapírra ragadt háziszárnyasok kékarany hátán csúszik el a napsugár. Taknyol, hogy ne mondjam.

De ez legyen az alkotó legnagyobb baja. Nincs is neki semmi baja. Csakhogy ez kevés. Highsmithhez ugyanis Hitchcock zsenialitása a minimum. Minghella persze megtesz minden tőle telhetőt, s ez - be kell látnunk - nem is csekélység. Híven követi a cselekményt, s noha bizonyíthatóan csak illusztrál, a szöveg oly erős, hogy tisztességes, hovatovább helyenként túlcsorduló képekbe foglalva sokáig ez a kép-regény is átütő. Egy jó kis, hitchcocki allúziókkal átszőtt zsánerfilmhez bőségesen elég, noha a késztermék lehetne leheletnyivel rövidebb is, ám mint ilyen, vitathatatlan klasszist képvisel.

Rohanunk Rómában, fürdőzünk Ischiában, vaporettónk kérlelhetetlenül hasítja a Canale habjait, a harsány Ibusz mögött kellő súllyal gyötrődnek s gyötrik egymást az elveszett hősök, minden klappol, semmi se fáraszt, csak a becses hűségtől nem látni a fároszt.

Highsmith ugyanis nem zsánerkönyveket hagyott ránk. Ezzel együtt mégiscsak hajszálnyi problémáink lehetnek.

A film

a mesterségbeli maximumot meghaladóan jeleníti meg Highsmith homoszexualitás-ábrázolásának elviselhetetlen könnyedségét, mely még manapság sem közelíthető meg, fogható fel, a politikai korrektség egyetlen ismeretes, hovatovább egyáltalán elképzelhető aspektusából sem. Ez a majd minden művében hangsúlyosan jelen lévő, az egyszerűség kedvéért brutális sarkítással itt latensnak nevezett, játszi eshetőség, a Matt Damon által igyekvőn megformált Ripleynél alig is van túldimenzionálva. R. negatív, visszatérő hőse H.-nak. Úgy van vele is, mint a többi alakjával, utálja, csakhogy nem bír szabadulni tőle, megússza minden obskúrus machinációját, pusztán azért, hogy visszatérhessen, sőt követői támadjanak (The Boy Who Followed Ripley, egy műcím, csupán a majd szó szerinti áthallás okán).

Nem is mellesleg az összes adaptátor számára Ripley okozta a legtöbb problémát. Elég csak annyit felhoznunk, hogy René Clément, az ugyancsak a The Talented Mr. Ripleyt feldolgozó 1960-as Plein Soleilben (mondjuk Tűző napfény nem is olyan rég futott valamelyik honi kereskedelmi kanálison, az se kizárható, hogy valami ehhez hasonló címen) a jócskán pályakezdő Alain Delonra, míg Wenders Az amerikai barátban a már akkor is öregecske Dennis Hopperra bízta megformálását, igaz, a Ripley´s Game értelemszerűen kicsit később játszódik.

Chabrol választása bízvást jövőbelátónak bizonyult, még akkor is, ha a mű kiválasztásán túl ez a legtöbb jó, mi opusáról elmondható. Wenders döntését legfeljebb merőben váratlan megközelítési iránya igazolja, ha ugyan. Filmje ugyanis, a Bruno Ganz által a szokott zsenialitással letett balek kétes elemeket látványosan nem mellőző vonzalmairól szól, de Hopper szerepeltetése ott leginkább a rendező ugyancsak felette kényes-kétes, később lendületesen hatványozódó, Amerika (urambocsá´, Hollywood) iránti vonzódásáról. Egyébiránt gyaníthatóan ezt is szerettük benne akkor.

Nos, összegzésképpen erről még annyi mondható, hogy Damon jobb, mint vártuk, minimum, ám még messze nem igazi, bár az matematikailag is levezethető, hogy a dolgok pillanatnyi állása szerint megnyugtatóbb megoldás sajna keresve sem található. (´ ma: A lehetséges Mr. Ripley.)

Egyébként meg tudja az ördög. Az is lehet, hogy valami kelet-európai titán egyszer behozza a talaj menti harcosokat a fényről a sötétbe, és akkor majd nem lesz hiányérzetünk, de ez sem nagyon valószínű.

Voltaképpen csak egy dologban érdemes bízni. Abban tán, hogy az ilyen tisztességesnek mondható mesterművek, mint a többszörösen kitüntetett Minghella korántsem tehetségtelen Tehetséges Mr. Ripleyje arra ösztönzik nézőiket, hogy Highsmith-művek olvasására vetemedjenek. Bár azt is lefogadom, hogy Patricia erre csak annyit mondana: ugyan, minek!

Turcsányi Sándor

The Talented Mr. Ripley, színes, szélesvásznú, feliratos, amerikai, 1999; Patricia Highsmith regénye alapján a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Anthony Minghella; fényképezte: John Seale; zene: Gabriel Yared; szereplők: Matt Damon, Gwyneth Paltrow, Jude Law, Cate Blanchett, Philip Seymour Hoffman; forgalmazza a UIP-Duna Film

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2000/10. (03. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...