Andrzej Wajda Oscar-díjas: "Se megalázni, se rehabilitálni"

szerző
Pályi András
publikálva
2000/16. (04. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kérdhetném, némi rosszmájúsággal persze, ami az efféle hírességekkel szemben illetlenség, de annyi baj legyen: voltaképp ki is ez az Andrzej Wajda? Akit most Steven Spielberggel az élen hetven vezető amerikai filmes javasolt életmű-Oscarra, s akit a Los Angeles-i Filmakadémia elnöke, Robert Rehme "korunk egyik legtiszteletreméltóbb filmeseként" méltatott, hisz "a közönséget az egész világon a történelem, a demokrácia és a szabadság művészi szemléletével ajándékozta meg", ám aki hosszú időn át a letűnt rezsim dédelgetett gyermeke volt, aki annak idején nem röstellt úgy nyilatkozni a Hamu és gyémántról, hogy "se megalázni, se rehabilitálni" nem akarta azokat, akik "a felszabadulást követő idők zűrzavarában jóhiszeműen a rossz oldalra álltak", ám még kevésbé kívánta "kétségbe vonni azok igazát, akik azonnal megtalálták a helyes utat", sőt később, évtizedek múltán is, amikor már jószerivel az egész lengyel szellemi élet a föld alá kényszerült, ő még hosszú ideig megpróbált "semleges" maradni a hatalom és az ellenzék kötélhúzásában. Kérdhetném, mondom, de nem kérdem. Már csak azért sem, mert úgy látszik, megteszi ő magamagától. Az Oscar-díj átvétele után a Gazeta Wyborczának adott első interjújában, kissé talán dadogva, de egyszerre erről kezd el beszélni: "Nekem nem az volt a dolgom, hogy politikával foglalkozzam. Én a filmjeimmel politizáltam, és pontosan tudtam, hogy

Kérdhetném, némi rosszmájúsággal persze, ami az efféle hírességekkel szemben illetlenség, de annyi baj legyen: voltaképp ki is ez az Andrzej Wajda? Akit most Steven Spielberggel az élen hetven vezető amerikai filmes javasolt életmű-Oscarra, s akit a Los Angeles-i Filmakadémia elnöke, Robert Rehme "korunk egyik legtiszteletreméltóbb filmeseként" méltatott, hisz "a közönséget az egész világon a történelem, a demokrácia és a szabadság művészi szemléletével ajándékozta meg", ám aki hosszú időn át a letűnt rezsim dédelgetett gyermeke volt, aki annak idején nem röstellt úgy nyilatkozni a Hamu és gyémántról, hogy "se megalázni, se rehabilitálni" nem akarta azokat, akik "a felszabadulást követő idők zűrzavarában jóhiszeműen a rossz oldalra álltak", ám még kevésbé kívánta "kétségbe vonni azok igazát, akik azonnal megtalálták a helyes utat", sőt később, évtizedek múltán is, amikor már jószerivel az egész lengyel szellemi élet a föld alá kényszerült, ő még hosszú ideig megpróbált "semleges" maradni a hatalom és az ellenzék kötélhúzásában. Kérdhetném, mondom, de nem kérdem. Már csak azért sem, mert úgy látszik, megteszi ő magamagától. Az Oscar-díj átvétele után a Gazeta Wyborczának adott első interjújában, kissé talán dadogva, de egyszerre erről kezd el beszélni: "Nekem nem az volt a dolgom, hogy politikával foglalkozzam. Én a filmjeimmel politizáltam, és pontosan tudtam, hogy

a hatalom

alig várja, mikor teszek egy meggondolatlan lépést az ellenzék felé, s akkor mindjárt más foglalkozás után nézhettem volna. Nagyon jó, gondoltam, hogy vannak olyan ellenzékiek, mint Adam Michnik, akik következetesek, akik tiltakoznak és ellenállásra buzdítanak. De az is jó, hogy van valaki, aki olyan filmeket csinál, mint én. Így a front csak szélesebb lett. Lengyelország abban különbözött Belorussziától, hogy sokan voltunk és sokfélék, akik nem fogadtuk el a valóságot. Nem az foglalkoztatott, mit csinál az ellenzék. A filmjeimmel voltam elfoglalva, de közben ugyanaz a remény dolgozott bennem, ami bennük, amikor aláírtak és börtönben ültek." Akárhogy is, ennek van némi magyarázkodásíze.

Holott nem kellene magyarázkodnia. Mint ahogy Rehme úrnak sem kellene feltétlenül a demokrácia és szabadság bajnokaként méltatnia Wajdát, csupán azért, mert lengyel rendező, és ugyebár a lengyelekről köztudott, hogy efféle bajnokok. A magam részéről például azért tettem eleve zárójelbe a fenti kérdést, mert jól emlékszem, mit jelentett nekem a hatvanas évek közepén a Hamu és gyémánt. Tény és való, hogy Andrzejewski, aki a harmincas években neokatolikus színekben tűnt föl a lengyel irodalom palettáján, igazi kollaboráns regényt írt a háború után, bár az is igaz, hogy mire könyve magyarul megjelent, ő már épp az ellenzéki írók soraiban vitte a prímet; de azért voltunk egypáran, mondhatnám, egy egész nemzedék, amelyet Wajda filmje elbűvölt, akik rém kiábrándultan lapozgattuk ezt az ugyancsak felejthető regényt. De a filmet nem felejtettük el.

Hogy miért nem?

Biztosan része van ebben Zbigniew Cybulskinak, akiről akkor még szinte semmit sem tudtunk, de egyet bizonnyal megéreztünk: hogy a James Deanek és Soós Imrék fajtájából való, aki abban a pillanatban mitikus figurává lesz, ahogy a kamera rátalál. Később láthattuk őt A mi nemzedékünkben, ami korábbi, mint a Hamu és gyémánt; Wajda is, Cybulski is ezzel a filmmel debütált, amelyben Zbyszeknek csupán egy apró epizód jutott, ám ez az epizód lett a mű legsűrűbb néhány perce, aztán láttuk más Wajda- és nem Wajda-filmekben (Ártatlan varázslók, Éjszakai vonat stb.), míg be nem teljesült rajta is a korai végzet. De Cybulski nélkül a Hamu és gyémánt filmtörténeti jelentőségű képei, amelyek megfejtésébe annyi filmesztétának beletört a tudománya, sosem születtek volna meg: az üvegpoharakban lobogó alkohol mint a mulandóság örökmécse, élet és halál ölelkezése, amikor Maciek karjaiba zuhan az általa lepuffantott párttitkár, Cybulski-Maciek hosszú, hideglelős haldoklása a városi szemétdombon stb. stb., ami az esztétáknak csupa jelkép vagy allegória, Wajdának viszont - utólag - csupán "intenzív kép", olyan elementáris látvány, ami több is, kevesebb is a lengyel tradícióban oly ismerősnek tűnő szimbólumok világánál.

A Hamu és gyémánt "intenzív képeiben" akkoriban természetesen nemcsak az esztéták kerestek rejtett vagy rejtjezett jelentést (sőt ők inkább később, a hetvenes-nyolcvanas években próbálták meg helyre tenni a jelenséget), hanem - mint láttuk - maga a rendező is. De azt hiszem, mi is, mindnyájan, akik a hatása alá kerültünk. Valamiképp meg akartuk fejteni, mit jelent az az expresszivitás, az a különös, lenyűgöző kifejezőerő, aminek legfőbb mondandója volt, hogy ideológiailag megközelíthetetlen; csakhogy akkoriban túlságosan is ideologikus idők jártak, címke nélkül a művek nem is tudtak vihart kavarni, ami tehát hatott, az címke után kiáltott. így lett Mrozekből "szocialista abszurd", Wajdából a

"lengyel filmiskola"

reprezentánsa.

A "lengyel filmiskoláról" könyvtárnyi irodalom született, de a kifejezést azért máig idézőjelben illik használni, hisz tudjuk, a "lengyel filmiskola" végül is Wajdát jelenti. Nem mintha nem lett volna ott mögötte vagy mellette egy sor jeles rendező (Kawalerowicz, Has, Passendorfer és mások), de amit a "lengyel filmiskoláról" illendő tudni: a nemzeti romantika kissé ironikusan kezelt, ám épp ettől mégis élő jelenléte, eleven jelképisége, máig érvényes erkölcsi attitűdje, kötődése az irodalmi-drámai-képzőművészeti hagyomány nyelvéhez, ami azonban minden, csak nem anakronizmus, hisz sajátos módon még a háború előtti német expresszionizmussal vagy a húszas évek szovjet "excentrizmusával" is könnyedén közös nevezőt talál, miközben természetes módon szól a mai emberhez, a kortárshoz, a mindennapok világához - mindez tehát maradéktalanul csak Wajdára érvényes, noha az ő filmjeire is változó érvénnyel és hangsúllyal. A "lengyel filmiskola" mítoszát tulajdonképp a Csatorna teremtette meg; ez is korábbi film, mint a Hamu és gyémánt, de mi ezt is később láthattuk csupán, amikor már legenda volt.

A Csatorna az újabb lengyel történelem kivételes, "kegyelmi" pillanatában született. 1956 őszétől ugyanis a lengyel belpolitikát néhány évre a kelet-európai totalitarizmusok történetében ritka szellemi tágasság jellemezte: Gomulka, aki ekkor tért vissza az uralkodó párt élére, hogy hatalmát megszilárdítsa, a legkülönbözőbb értelmiségi rétegek felé nyitott, ismét beszélni lehetett a németellenes nemzeti ellenállásról, a Honi Hadseregről, a varsói felkelésről, arról, hogy a varsói csatornák alvilágából egy európai város vívta élethalálharcát a megszállókkal. Wajda ezt a heroikus csatornaeposzt vitte filmre, teljesen közvetlen és oldott hangnemben, ami mellesleg sokkal emelkedettebbnek bizonyult, mint mondjuk, a Lotna pátosza és festőisége. Olyannyira, hogy a franciák az 1957-es cannes-i filmfesztiválon teljesen zavarba jöttek tőle. Wajda most, közel fél évszázad múltán a Duna Televízióban elmeséli, hogy egyszerűen elképesztette őket a csatornaperspektíva mint koncepció, mint filmes kitaláció. Hiába magyarázta nekik, hogy szó sincs itt holmi művészi leleményről, ez a film maga a szószerintiség; makacsul hajtogatták, hogy "akkor is". A Csatorna új látásmódot hozott az európai filmbe, ezt keresztelte el a szakma ott, Cannes-ban "lengyel filmiskolának", hogy aztán maga a terminus bevonuljon a filmtörténetbe.

Az Oscar-díj átadására megjelent odahaza Wajda önéletrajza. Innen tudjuk, hogy Jakub Wajda kapitányt, a háború előtti lengyel hadsereg tisztjét tizenötezer társával együtt

Katynban

végezték ki a sztálinista pribékek. Egyszerűen tarkón lőtték, bekaparták a tömegsírba. Az idősödő Wajdát - maholnap hetvenöt éves lesz - egyre gyakrabban kísérti a korán elvesztett apa. Úgy véli, filmet kellene készítenie a katyni mészárlásról. Újra meg újra felteszi magának a kérdést: milyen is lehetne egy ilyen Katyn-film? Legalább olyan reménytelen ambíció, mint a külföldiek számára megközelíthetetlen nemzeti klasszikusok (Menyegző, Pan Tadeusz) megelevenítése a film univerzális nyelvén, ami sikerült is neki, meg nem is. Mondjuk, a feladatot, amit maga elé tűzött, elvégezte: kivételes szakmai biztonsággal, kiváló stílusérzékkel életre keltette a vásznon mindkét legendás művet, még a nemzeti mitológia varázsdobozából is sikerült kiszabadítania őket; csak épp maga a film - a Menyegző 1973-ban, a Pan Tadeusz most, a millennium évében - mint új Wajda-opus nem mond semmi újat. Lehet, hogy mindazt, amit a katyni szörnyűségről tud, már belerendezte a Csatornába, a Hamu és gyémántba, a Tájkép csata utánba, a Korczakba, a Nagyhétbe? Wajda pályája során újra meg újra visszakanyarodik a második világháborúhoz, a varsói felkeléshez, a gettólázadáshoz, a koncentrációs táborok világához. Azért is, mert a cenzorok nem mindig voltak hozzá oly kegyesek, mint 1956-57-ben, évekig, évtizedekig kellett várnia egy-egy téma megfilmesítésére. De azért is, mert Wajda egyre inkább nemzeti intézménynek tekinti magát, ami nem volna különösebb baj, főként, ha valaki oly komolysággal és odaadással ápolja magában a küldetéstudatot, mint ő. Csak hát az intézmények és az élet útjai ritkán konvergálnak.

Ha mégis, az kiszámíthatatlan, véletlen, sorsszerű. Vagy annak tűnik. Wajda művészi pályája csupa paradoxon. Egész életében a Hamu és gyémántot akarta utolérni, miközben a film fölött jórészt már eljárt az idő. Habár bizonyos tekintetben nem, hisz ez a film igazi ifjúkori remekmű, amelyben minden esetlegességnél, tévútnál, túldimenzionáltságnál lényegesebb a művész ráismerése önmagára és a világra. Ráadásul ez esetben nem is egy művészé, hanem mindkettőé: Wajdáé is, Cybulskié is. Ám ez a katartikus pillanat megismételhetetlen. Nincs is meg A márványemberben, amely pedig történelmi, sőt antropológiai alapállását tekintve is sokkal tisztább számvetés azzal a korral - az ötvenes évekkel -, amely bizony eleve messze esett a "helyes úttól". Ha egyáltalán használhat egy filmrendező ilyen kifejezéseket adott történelmi vagy emberi életutak minősítésére, hogy "helyes" vagy "helytelen". Nyilván nem használhat. De úgy tűnik, Wajda nézői - az igazi, "felesküdött" Wajda-nézők (erre mifelénk is van belőlük jó néhány) - előbb értették meg ezt, mint maga a Mester. ´t lefoglalta, hogy küzdött az igazáért: a megálmodott, megírt filmek megvalósításáért. A márványemberért például mintegy másfél évtizeden át, hogy közben - mellesleg! - létrehozzon egy remekművet, Reymont sokadrangú regénye alapján, Az ígéret földjét, amely a hetvenes évek közepén már kis híján Oscart kapott, de aztán mégse. Nem beszélve

A vasemberről,

hisz akkor tényleg úgy tűnt, megfogta az isten lábát: egyszerre adatott meg a történelmi pillanat, a szabadság és a forgatáshoz nélkülözhetetlen pénz, sőt maguk az események statisztáltak a műhöz, a nagy Szolidaritás-éra, csakhogy a film A márványembert se érte utol.

Ami mégsem jelent hanyatlást. Mert a "nemzeti intézmény" Wajda, aki nagyszabású filmes ambíciói mellett filmgyári stúdióvezető (1972-83), a filmszövetség elnöke (1978-83), szenátor (1989-91), tanácsadó a köztársasági elnök mellett (1997-től), aki egy Japánban kapott díjból Krakkóban létrehozza és ma is igazgatja a Japán Kultúra és Technika Házát, aki az Aranypálmát is, az Oscar-szobrocskát is odaajándékozta a krakkói Jagelló Egyetem múzeumának, létezik egy másik Wajda is, aki elvonul, olvas, színházi előadásokat rendez és gondolkozik. És ez az anonim Wajda még egyre új meg új szellemi meglepetésekkel áll elő. Ahogy a múltban is, mondjuk, a Nyírfaligettel, az Érzéstelenítés nélküllel, A wilkói kisasszonyokkal vagy A karmesterrel. Legutóbb 1996-ban a Senki kisasszony című filmjével. Egyszerre félretolva egész korábbi önmagát, az intézményt, a hagyományt, a küldetést, s megfogalmazva legbensőbb felismeréseit. Valamit, ami számunkra, akik nézői minőségünkben végigkísértük őt rögös és szenzációs életútján, összecseng első Wajda-élményeinkkel, az akkor még így vagy úgy, de ideologikusan értelmezett, ma már azonban önmagáért beszélő igazsággal: az "intenzív kép" nem akar több lenni, csak az, ami önmagában: kép, és az, ami az alkotó. Ma már tudom, hogy a Hamu és gyémántnak ez volt annak idején is a legfőbb üzenete. Kellett hozzá néhány évtized, hogy megértsük. Mi is, a nézők - és ő is, Wajda. Ha nem tévedek. Ezt olvasom ki ugyanis a Senki kisasszonyból: hogy az embernek a legfőbb feladata mégis önmagát megérteni.

Pályi András

szerző
Pályi András
publikálva
2000/16. (04. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...