Ki ne hallott volna Cion bölcseinek jegyzőkönyveiről? Közismert, hogy az Ohrana, a cári titkosrendőrség állította elő, amikor már nagyon szorult a hurok, és az anarchisták áldatlan működése nyomán gyakran kellett kiskanállal összeszedni a kormány tagjait a kövezetről. A többségünk beéri annyival, hogy hamisítvány, annak is idejétmúlt, s tán rémlik még, hogy Hitler azt írta róla a Mein Kampfban: ha nem lenne, ki kellene találni. S persze akadnak, akik tudják, amit tudnak, akiknek ez hiteles okirat és színigaz történet: ottan gyűltek a háromszázak az éj leple alatt, a sírkövek között, Cion 12 törzse képviseletében, és tollba mondták, hogyan veszik át a világuralmat. Jegyzőkönyvvezető özv. dr. Löw Gedeonné, határidő folyamatos.
És van egy egészen kicsi kisebbség, név szerint Umberto Eco, aki töviről hegyire utánament ennek a históriának. Ami ezerszer érdekesebb, mint maga a Jegyzőkönyv, amelynek azzal bizonyítják a hitelességét, hogy a zsidók tagadják. Követve ezt a vaslogikát, én jobbat ajánlok: azért kell hitelesnek lennie, mert a zsidók végtelen ravaszságát bizonyítva olyan ásítóan unalmas, hogy mindenkit visszariaszt az elolvasásától. Szerencsére a zsidók, ahogy már annyiszor a világuralomhoz vezető útjukon, öndugájukba dőltek: a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit nem kell olvasni; elég hinni benne.
Ecónak eszében sincs elkövetni a Jegyzőkönyv szerzőinek hibáját. Regénye izgalmas korkép a 19. század második, mozgalmasabb feléről, és nem kevésbé érdekes kórkép ennek az időnek a betegeiről. A „fikció erdejében” igencsak járatos szerző minden elképzelhető eszközt (köztünk szólva kicsit többet is az elégnél) bevet, hogy pörögjön a dolog. Először is van az Elbeszélő, aki mit sem tudónak mondja magát, de ez nem túl nagy áldozat a részéről, mert kisvártatva lebukik mint mindenható. És van a főszereplő, Simone Simonini kapitány, alias Dalla Piccola abbé, aki épp annyira katona, mint amennyire pap. Semennyire. Polgári foglalkozása zugjegyző (olyan okiratokat állít elő, amelyek a megrendelő szerint csak valami tragikus véletlen folytán nem léteznek), hamisító, agent provocateur, kém, ügynök és besúgó. Soknak tűnik, de lássuk be, hogy ezek végül is rokon szakmák. Hősünk olasz apától és francia anyától született Piemontban; anyját korán elvesztette, apját alig látja, mert odavan forradalmazni, a nagyapja neveli, aki a régi rend, a trón és az oltár feltétlen híve, a „nemzet” szitokszó a fülében, s ínyence, virtuóza a gyűlölködésnek – a zsidóval a tápláléklánc csúcsán (aki „nemcsak hiú, mint a spanyolok, buta, mint a horvátok, kapzsi, mint a levanteiek, hálátlan, mint a máltaiak, szemtelen, mint a cigányok, mocskos, mint az angolok, mézesmázos, mint a kalmükök, gőgös, mint a poroszok és rossz nyelvű, mint az astiak, hanem buja is a végtelenségig”). Az idős Simonini amúgy létező személy, mint szinte mindenki a könyv szereplői közül, bár csak a neve maradt fenn egy levélből, amelyet az összeesküvés-elméletek egy korai művelőjének, Barruel abbénak írt. E derék jezsuita a templomosoktól a jakobinusokig ívelő konteóval hívta fel magára a művelt közönség figyelmét, s lelkes olvasója, Simonini arra próbálta rávezetni, hogy hibádzik a kovász a tésztájából, mert ki más állt ott már a templomosokat megelőzően minden rossz mögött, ki más lett volna felbujtója már a keresztes háborúknak is, mint a zsidók?
A prágai temető rekonstrukciós kísérlet. És nemcsak a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei megszületését akarja rekonstruálni, hanem
a par excellence antiszemita személyiséget.
Úgy merül fel a kérdés, hogy miféle ember lesz abból, akit egy Giovan Battista Simonini nevel fel. Ez az igazi horror, nem a Frankenstein másod-unokatestvére. A népiskola mételyétől féltve a nagyapa maga oktatta a gyereket válogatott jezsuita házitanítók segedelmével, és azt akár közhelyesnek is tarthatjuk, hogy az egyiktől a bigottság, a paranoia és képmutatás magasiskolája mellé megkapta azt is, „amit csakis egy érett férfi nyújthat”. Simone Simonini ezen alapos felkészítés után, az egyetemen találkozik először kortársaival, s egyáltalán a külvilággal. Amikor az emberi kapcsolatoknak már csak egy formája telik tőle: kihasználni és eladni őket. Sajátos foglalkozásának köszönhetően leginkább az emberfaj férgesével kerül érintkezésbe. Eco egy fél kontinens és egy fél évszázad alja népét vonultatja fel, akik a maguk hitványságától vezettetve tévedhetetlenül klikkeltek rá a rosszra: az emberi hiszékenységre, kapzsiságra, irigységre, s legfőképpen a végtelen butaságra. Politikusok, rendőrök, katonák és titkosszolgák; papok, okkultisták, irodalmárok és revolver-újságírók kart karba, szót szóba öltve látják el munícióval szerzőnket, amíg meg nem születik az opus magnum.
De ki is a mi szerzőnk? Simoninitől (és a muszka megrendelőktől, átigazítóktól) a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei igazi csúcsteljesítmény – Umberto Ecótól A prágai temető nem az. A rózsa nevében minden összejött: vérfagylalóan izgalmas, sorozatgyilkosos thriller és zártkörű (Agatha Christie-s) detektívtörténet hézagmentesen összeillesztve, egy történelmi – eszmetörténeti – nagyregény keretében, hiteles figurákkal, helyszínnel és a sodró cselekménybe szervülő erudícióval. A prágai temető főszereplője roppant viszolyogtató, de nem elég átütő személyiség; egyetlen fiktív alakként túl nagy teher nehezedik rá, ezért is kell megkettőződnie – Simonini néhány hónapra skizofrén lesz, hogy egyik alakja számot adhasson a másik rémtetteiről –, de ez a szétválás lélektanilag nem meggyőző, elbeszéléstechnikailag nem következetes. A gótikus rekvizitumok a fekete misével nem borzongatnak, de nem is nevettetnek; ami igazán emlékezetes, az egy-egy portré (például Léo Taxilé) és az ironikus pillanatképek nagy emberekről, Garibaldiról, Dumas-ról vagy a Charcot-nál hipnózist tanulmányozó ifjú Freudról (Frode).
Na meg a receptek. Simonininek egyetlen öröme a töltekezés, és ennek örvén Eco piemonti, nápolyi és szicíliai népi étkek receptjeit adja, de olyan részletesen, hogy akár el is készíthetjük őket. S ha már az élvezeti értéknél tartunk, a regényt a szerző gyűjteményéből származó nagyszerű metszetek illusztrálják (ez nyilván drágítja a kiadást: ezért vehették akkorára a szövegtükröt, amekkorát még nem szégyelltek; A prágai temető szép könyv lett, de az alig margók miatt nehezen olvasható, gyakorlatilag minden lapozás után szét kell feszíteni). Eco állandó magyar fordítója, Barna Imre ezúttal is kiváló munkát végzett: a mester magyarul szól.
Sajnálhatjuk viszont, hogy a regénynek alig vannak direkt magyar vonatkozásai: a Dreyfus-história kapcsán szó esik Esterházy Móricról – nem lesz egy erkölcsi hérosz, de kiderül, hogy ő is csak báb volt a nagyobb játékosok kezében – és a Garibaldi seregében küzdő mieinkről, úgy mint Turr, Eber, Tuccor, Telochi, Maghiarodi, Czudaffi, Frigyessi. (Közülük Barna Teleki nevét „lefordítja”, a többit nem.) A pesti Manasse rabbi révén képviseltetve vagyunk a prágai temetőben is, de az eszlári ügyről nem esik szó, holott nagy nemzetközi sajtója volt. Leginkább azt sajnáljuk, s hát még mennyire sajnálhatja Eco, hogy nem ismeri a magyar zsidó vicceket. Simonini találkozván élete első zsidajával, akinek a külseje megdöbbentően nem felel meg a nagyapja fiziognómiai leírásának, pünkt ugyanarra a következtetésre jut, mint Kohn, amikor a rövidebbet húzva kikeresztelkedik, és Grün érdeklődni mer az ötven dollár után: „Annak, aki kikeresztelkedik – állapítja meg hősünk –, nemcsak a lelki tulajdonságai, hanem az arcvonásai is megváltoznak.” Ami az indirekt kapcsolatokat illeti, érdemes meghallgatni egy átélten zsidózó mélyfranciát, amikor valaki felteszi az obligát kérdést: És Jézus? „Uraim, azt a legendát, hogy Krisztus zsidó lett volna, maguk a zsidók terjesztették el… Jézus valójában kelta fajú volt, akárcsak mi, franciák… Hallottak már a galatákról? Galilea a gallokról kapta a nevét…”
Simonini kapitány mint szorgos méhecske hordja össze szemcsénként a bolondok aranyát, romantikus regények (Dumas, Sue) motívumait, az aktuális ellenséget (papság, szabadkőművesek, királypártiak, republikánusok,
anarchisták, bankárok, bolsik,
mikor kik) leleplező elméletek használható elemeit gyúrva egybe a mindinkább megszilárduló Egyetemes Összeesküvés Formátumban: „semmi eredetivel nem szabad előhozakodnom, csakis olyasmivel, amiről a megrendelő már hallott”; „az emberek csak olyasmit hisznek el, amit tudnak már”; „a világos és egyszerű gondolatokat szeretik”; „hiteles dokumentumokkal soha, de soha nem szabad dolgozni… azt bárki felkutathatja és bizonyíthatja, hogy ez vagy az nem úgy van benne… meggyőző akkor lesz, ha a semmiből hozzák létre.”
Simonini még tiszteli a szakmát, törődik olyasmivel, hogy héberül vagy jiddisül beszéltek-e a temetőben, az oroszok már nem filóznak azon, hogy a nyelvújítás előtti héber alkalmas volt-e a modern kor világi témáinak kifejtésére, ők csak annyit kérnek, hogy a rabbi legyen szíves belemondani, mintegy a kamerába nézve, a befogadó arcába: „Határtalan becsvágy, égő kapzsiság, könyörtelen bosszúszomj és mélységes gyűlölet hajt bennünket.”
Itt véget is érhetne a történet, kit érdekel már ez az óhéber mese, amikor nyilvánvalóan nem jött be a számítás: világuralom helyett holokauszt lett, majd egy törpeállam (kábé akkora, mint az Alföld negyede), amely azóta is a létéért küzd, a zsidók lélekszáma, diaszpórákkal együtt, nem éri el a 15 milliót. De ezek tudhatnak valamit. (Mármint a jegyzőkönyvesek.) Simone Simonini, aki beteljesítette a nagypapa végakaratát, a regényben csak megkettőződik, a valóságban megsokszorozódik, és mind a mai napig frissíti élete fő művét. A neten elérhető Cion bölcseinek jegyzőkönyvei nemhogy középkorinak nem tűnik, de 19. század véginek sem. Az 1922-es változat előszava például szemrebbenés nélkül hivatkozik Monica Lewinskyre, aki természetesen Cion parancsára szopott. A szövegen ez sem segít: kábé olyan olvasni, mintha üvegszilánkkal kevert fűrészport forgatna az ember a szájában. S talán a regényt is ez húzza le: lehet akármilyen eszes, szellemes, nagy tudású a szerző, ha mindent eláraszt a söpredék, ha sem ember, sem eszme nem marad bemocskolatlan.
Fordította: Barna Imre. Európa, 2012, 558 oldal, 3600 Ft
