Könyv

Al Berto: Tűzvészkert

  • Urfi Péter
  • 2017. június 25.

Könyv

Elfogultságot kell bejelentenünk: a fordító, Urbán Bálint is írt már a Narancsba, a kötet – illetve a kiadásban partner nemzetközi líraoldal, a Versum – szerkesztője, Krusovszky Dénes meg egyenesen a munkatársunk. De ez még hagyján! Ennél sokkal elfogultabbá tesz az a tény, hogy a szabad könyvpiac megjelenésével együtt a nemzetközi líra gyakorlatilag eltűnt Magyarországról, évtizedek óta csak mutatóba jelennek meg valóban kortárs, minőségi versfordítások nagy kiadóknál (lásd négy éve írt, apokaliptikus hangvételű cikkünket: Nem kell más, 2013. március 7.). De most pont ez történt: a posztmodern portugál klasszis utolsó, 1997-ben megjelent könyvét olvashatjuk, és ez a két évtizedes dátum a létező magyar lírafordítási választékban szédítő közelségnek tűnik.

false

Urbán alapos, a legújabb portugál költészet egészére ablakot nyitó utószava segít megérteni, mit jelentett Al Berto költői indulása nem sokkal a ’74-es forradalom után. Negyven év salazarizmust követően a három F – Futebol, Fado, Fátima – országában megjelent egy nyíltan meleg csávó, aki drogokról, transzvesztitákról és beatköltőkről írt. El lehet képzelni a hatást. Tíz évvel költői indulása után nagy hatású munkásságát terjedelmes gyűjteményes kötetben jelentette meg, újabb tíz évvel később pedig már HIV-fertőzötten, a halálra készülve állította össze utolsó könyvét.

Maguk a versek erős atmoszférát teremtenek, amelyet Urbán joggal címkéz neodekadensnek és posztromantikusnak. A test örömének és gyászának vérrel, nyállal és ondóval összekent képeitől nehéz szabadulni. Azt viszont inkább próbálnánk észre sem venni, csak sajnos gyakran előfordul, hogy a verseket elhasznált metaforák húzzák le a pátosz mocsarába. A központozás hiánya és a soráthajlások játékos több­értelműséget adnak az éjszaka előkúszó rémeitől hemzsegő szövegeknek. Sötét van itt, és valaki a magányában önmagát szólítgatja.

Fordította: Urbán Bálint. Magvető, 2016, 72 oldal, 1990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.