„Müller őrnagy alacsony cigány hölgy volt, hatalmas mellekkel”

  • narancs.hu
  • 2016. június 8.

Könyv

Dolce vita az átkosban: Ungvári Tamás mesél a nőkről és a komcsikról.

Holnap megjelenő nyomtatott kiadásunk közli Urfi Péter hosszú interjúját a 20. és 21. század első számú magyar dandyjével, Ungvári Tamással. Íme egy kis ízelítő a 85 éves író remek anekdotáiból, s szertelen történeteinek drámai fordulataiból.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Engem főleg az érdekel, hova lehetett elvinni egy külföldi sztárt a hatvanas évek Budapestjén.

UT: A Nobel-díjas John Steinbecket például a Pipacs mulatóba vittem, ott volt Karinthy Cini, Örkény István, és olyan eszelősen jól éreztük magunkat, hogy az akkor már bottal járó Steinbeck és a felesége táncra perdültek.

MN: Milyen hely volt az a Pipacs?

UT: Micsoda kérdés! Ha nem ismeri a Pipacsot, akkor nem tudom, mit keres az újságírói pályán. Az egy legendás hely volt az Aranykéz utcában, amely éjjel-nappal nyitva volt, és ahol teljesen legális, belügyi bárcával vártak a legszebb lányok. Nekik kettős megbízatásuk volt: egyfelől mindenkiről jelenteniük kellett mindent, másfelől a jó káderekről mélyen hallgatniuk kellett. A ledér lányok vezetője Müller őrnagy volt, egy alacsony cigány hölgy hatalmas mellekkel.

MN: Nehezemre esik elképzelni Müller őrnagy és John Steinbeck találkozását a kártyaasztalon.

UT: Mondok ennél jobb találkozást! Azon az estén ott volt a börtönből frissen szabadult Zelk Zoltán, és erről szól Karinthy Ferenc tőlem lopott sztoriból, de remekül megírt novellája, a Steinbeck és Zelk. A szegény költő, az érmihályfalvi kántor fia nem értette meg, hogy az író nem feltétlenül éhezik, és hogy egyesek két konyakot is kirendelhetnek egymás után…

Folytatás holnap, az újságárusoknál.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.