Miskolczy Ambrusnak sikerült, olyannyira, hogy a műfajban az egyik etalonnak tartott Rüdiger Safranski teljesítményéhez tudnám csak hasonlítani Miskolczy könyvét. A szerző történeti esszének hívja tanulmányát, amelynek javarésze már 1995-ben elkészült.
Az önmagát egyszerűen csak magángondolkodónak, Jób epigonjának tartó Ciorant az akadémiák légkörétől lehető legtávolabb eső „senki földjén”, az intézményesült filozófia peremvidékén kell elhelyeznünk, olyan lázasan önemésztő remeték társaságában, mint Albert Caraco, Ladislav Klíma vagy Nicolás Gómez Dávila.
Cioran egész életében szenvedett. Szellemi krízise a húszas éveinek elején robbant ki, alapvető oka egyszerre volt súlyos és banális: krónikus inszomnia gyötörte. Ahhoz, hogy némileg plasztikussá tegyük a ciorani életművet és filozófiát, érdemesnek tűnik mindenekelőtt körvonalazni Cioran alapvető kedélyállapotát. Képzeljük el David Lynch 1977-es Radírfej című filmjének főszereplőjét, a „létbe vetett”, szorongó Henryt (aki egyébiránt merő véletlenségből, megdöbbentő módon hasonlít is a fiatal Cioranra), és azt a nyomasztó, apokaliptikus miliőt, amiben sivár életét tengette. Adjuk hozzá azt a néha patologikus mértékben spleenes, máskor mániásan felhangolt, egzaltált lelkiállapotot, ami a Cure frontemberét, Robert Smitht jellemezte a ’80-as évek elején, illetve mindazt a letargikus keserűséget és vigasztalanságot, amely a Sopor Aeternus „egyszemélyes zenekar” dalaiból árad. Így áll össze nagyjából az az egzisztencialista-nihilista életérzés, amelynek vázát belülről az üresség, a „metafizikai hontalanság” állapota, kívülről egy megtapasztalható Isten jelenléte nélküli, nyomorúságos és mulandó világ látványa adja. Emil Cioran létundorát az írás (ön)terápiájával próbálta orvosolni. Emfatikus és expresszív kifakadásai, maró éleslátása és zsigerekbe vájó, zavarba ejtő, blaszfemikus paradoxonjai egy Istent kereső, de haláláig istentelen ember kompenzációi, túlélési stratégiájának részei.
„Alighanem életútja, életformája (egyszóval: életművészete) tette jellegzetessé és talán egyedülállóvá Ciorant” – írja Miskolczy könyve felütésében. A történész szerző hatalmas filológiai munkát elvégezve segíti az olvasót Cioran személyes életének és gondolkodásbeli, szemléleti színeváltozásainak megértésében. Ebben különben maga Cioran a partner: jellemző, hogy inkább maga Cioran „jut szóhoz”, akit Miskolczy többnyire tárgyilagosan és kritikusan kommentál, épp annyi személyességgel és anekdotával gazdagítva, amennyi csak hozzátehet az olvasmányélményhez. A könyvből megismerjük a ’30-as évek vérzivataros Romániájában eszmélő (és abban eltévelyedő) fiatal és lelkes Ciorant, aki politikai ösztönének engedelmeskedve, grandomániájának, fasiszta levegőt árasztó kora tudatfertőzésének áldozatául esve a Vasgárda mellett agitált, antiszemita írásokkal uszított. Mindezt tette a partvonalon kívülről, ugyanis közvetlen politikai szerepet nem vállalt, „csak” ideológus maradt. A börtön vagy a pisztolygolyó helyett az utolsó pillanatban inkább Párizsba szökött, ott élt haláláig. Egész hátralévő életében a lehetetlennel birkózott: az egyre bölcsebb és rezignáltabb Cioran öncenzúráiban megpróbálta meg nem történtté tenni saját személyes múltját.
Kritika egy-egy megbicsakló, magyartalan mondatot, véletlen és szándékos elírást (pl. konzekvensen „gerantokrácia” gerontokrácia helyett) érhet, valamint egy, az olvasót próbára tevő részt, amikor is Miskolczy oldalakon át citálja egyazon mű francia és román szövegmódosításait. Ezekért kár, mert máskülönben a Cioran hosszú kamaszkora nemcsak hiánypótló, hanem magával ragadó könyv is.
Gondolat Kiadó, 2014, 210 oldal, 3350 Ft
