Illés Endre, a kiadó igazgatója kiismerhetetlen jellem volt. Ha mint író tisztelegtél előtte, szívélyesen fogadott; elolvasta a kéziratodat, tegyük fel, tetszett neki – nem tartalmazott politikai provokációt, és nem érzett rajta a magasabbra törés igénye –, megígérte, hogy kiadja, s a mű egy év múlva meg is jelent, ennyi volt a nyomdai átfutás ideje. Amikor az első példányt a kezében tartotta, újra fogadott, finoman fogva a kötetedet megállt az irodája és a titkárság közötti ajtóban, és kiszólt a szép, barna szemű titkárnőnek: – Ilona, kérem! Kávét, konyakot! – A hetvenes évek elején a valódi Napoleon konyak ritkaságnak számított Magyarországon. És Illés megkérdezte, mikor írod meg a következő könyvedet.
Ha azonban nem mint író jelentél meg előtte, hanem mint belső munkatárs – 1974-ben hívott el a Szépirodalmiba Illés, amikor főnökömet, Nemes Györgyöt, az Élet és Irodalom főszerkesztőjét igaztalanul nyugdíjba küldték –, hűvösebb lett a tárgyalás hangja. Se kávé, se konyak, se titkárnő, csak a soron jövő feladat száraz közlése. Rosszabb esetben korholás valamiért, amit elhibáztál. Mint amikor Karinthy Cini kéziratáról – amelyben egy régi kommunista lelövi a lánya szerelmét – lektori jelentésemben azt írtam: megrendítő és azt: tetteiért mindenki felelős.
Valami feldolgozatlan ambivalencia lappangott a kiadói munkában; a legnagyobb írók kopogtak be az ajtókon Déry Tibortól Pilinszky Jánosig, de itt jelentek meg az úgynevezett pályázatok nyertesei is, egy-két kivétellel jóindulatú dilettánsok. – Miért adjuk ki ezeket a nyilvánvaló fércműveket? – kérdeztem egyszer Illéstől. Illés elmosolyodott. – Más az irodalom – mondta –, és más az irodalompolitika.
A kiadó derékszögben megtört, hosszú folyosóján jobbra-balra nyíltak a szobák; a derékszög rövidebb szárából nyílt az igazgató irodája, előtte a titkárság. Közösségi terem nem lévén az igazgatói iroda, illetve a titkárság előtt tartottuk az értekezleteket, szerencsére ritkán. Az összejövetelek egyik fajtája az évfordulók megünneplése volt – Magyarország 1945-ös felszabadulása április 4-én és az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom napja november 7-én –, a 48-as magyar forradalmat, március 15-ét nem ünnepeltük meg, és a munka ünnepét sem, május 1-jét. Az utóbbi munkaszüneti nap volt, és október 23-án rendőrök járkáltak mindenfelé az utcán. Mindez lassan feledésbe merül, holott még utolérheti a fantázia. A megemlékezéseket a szerkesztők tartották, félévente más; nem volt könnyű. Én az októberi forradalmat választottam, azt, hogy mennyi magyar író lelkesedett a Szovjetért, Ady, Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi, Móricz, Juhász Gyula, Osvát, hiszen előtte vannak mindennek; folyik a háború – még nem tudják: az első világháború –, és Krúdy levelet ír: Jancsi! Maradj Vladivosztokban!, mert az itthoni helyzetet még Szibériánál is nyomorúságosabbnak ítéli. És utána a keserves csalódottság, a büntetés, az állásvesztés, a szellemi rezervátumok.
Illés odalépett hozzám a megemlékezés után. – Látom, Ágnest érdekli a történelemnek ez a szegmentuma. Holnap elküldök a lakására néhány könyvet a gépkocsivezetőmmel. – Másnap megérkeztek a könyvek, Churchill önéletírása, de Gaulle háborús feljegyzései, Roosevelt fiának könyve: Apám így látta, Pausztovszkij háromkötetes önéletrajza és Milovan Gyilasztól a Beszélgetések Sztálinnal, ami, azt hiszem, Belgiumban jelent meg. Hetekig megszállottan olvastam.
A másik fajta összejövetelre akkor került sor, ha valamelyik szerkesztő hibája túllépte a határt, amit Illés még elviselt. Egyik legműveltebb szerkesztőnket például – nevének említése nélkül – azért pellengérezte ki, mert egy címlapon Graham Greene nevének végére –e betűt írt, holott a név utolsó betűje –n! Ámulva láttam, hogy az egész szerkesztőség némán ül, senki sem szól, hogy akiről Illés beszél, az Julien Green; a kötet szerkesztője is csak néz maga elé! Neki volt igaza, másnap Illés behívatta, rábízta egy sorozat szerkesztését, külön honoráriumért.
Aztán egyszer miattam is összehívták az értekezletet: „valaki”, mondta Illés, egy szerzőnek kifecsegte a könyve megjelenésének dátumát, s ezzel hivatali titkot szivárogtatott ki. Azonnal föltettem a kezemet, de Illés rám mordult: – Ágnes, nem adom meg a szót! – Az értekezlet után már az ajtóban voltam, amikor Illés odajött, vele az egyik főszerkesztő, Varga Katalin. Illés azt mondta: – Tessék, most beszélhet! –, Varga Kati közbevágott: – Én szóltam neki, hogy közölje a szerzővel a megjelenés dátumát! –, és én: – Utólag beszélhetek, és a kollégák előtt megszégyenít?! – és bevágtam az ajtót.
Egy hét múlva Illés engem is behívott, és közölte, hogy munkámért jutalmat kapok, ötvenezer forintot. Ötvenezer forint! A fizetésemnek több mint tízszerese! Fojtott hangon köszöntem meg, és bejelentettem, hogy elmegyek innét, a kiadóból, Kéry László lapjához, a Nagyvilághoz. Illés elsápadt, kérlelni kezdett, ad szép munkákat, ad fizetésemelést – de én már megegyeztem Kéryvel. Mire hazaértem, harminckilenc fokos lázam volt.
Mint mindig, ha bajban voltam, felhívtam Balogh János főorvost. – Micsoda? – Balogh főorvos úgy kiabált, hogy belerezgett a telefon. – A tanárnő felmond, rögtön az után, hogy jutalmat kap? Belerúg az ajándékot adó kézbe? A tanárnő bosszúálló? És hálátlan? Nem ért volna rá később megmondani, hogy elmegy? – Záporoztak Balogh főorvos szidalmai, aztán megcsendesedve így folytatta: – Hajlandó a tanárnő ötvenezer forintból tízezret feláldozni? – Igen, főorvos úr. – Akkor most menjen el egy elegáns virágüzletbe. – Lázas vagyok, főorvos úr. – Nem érdekel. Rendeljen ötven szál szegfűt. Húsz fehéret és harminc pirosat. Megjegyezte az arányt? – Igen, főorvos úr. – A csokorba tegyen egy üres kártyalapot, a jobb alsó sarokba csak annyit írjon: Ágnes. Indulás.
Másnap délelőtt Illés Endre telefonált, és átlelkesedett, meleg hangon köszönte meg a virágokat. – Csupa illat a lakásom – mondta –, csupa illat!
1977 novembere volt.
A művei sem nagyon adtak kulcsot a jelleméhez. Színdarabjait udvariasság fogadta, novelláit összemérték Kosztolányi, Móricz novelláival, egyedül esszéit ismerték el, pasztellszínű, mégis éles vonalú jellemrajzait, emlékezéseit, a Krétarajzokat. Néhány rajza belém vésődött, néhány mondata is. Ilyen az Egy színésznő emléke, amelyet Domján Editről írt, aki A nehézkedési erőt legyőzve, a valóság felett szállva játszotta el Az üvegcipő Irmáját. És aki, amikor megkapta az Illés házaspár képeslapját, hogy vettek egy kisoroszlánt Velencében, beállított hozzájuk egy óriási labdával, mert azt hitte, élő oroszlánt fog látni. Vagy ilyen élesre metszett az Egy plágiumvád története című esszénovella Bérczy Károlyról, benne ez a bekezdés:
Mi hát a plágium?
Kétségtelenül tragikus, pillanatnyi kishitűség. Az író különleges agorafóbiája: megretten a beépítetlen tértől – az üres papírlaptól. Meg kell fogódznia valamiben, bele kell kapaszkodnia egy ismerősbe. Pontosabban körülírva: a kisagyvelő zavara. Mert lehetetlen, hogy a nagyagy (szürke rétegében a milliónyi sejtbe zsúfolt roppant asszociáció-anyaggal, emlékképpel, kombinatív tehetséggel) ne tudna megoldani egyetlenegy feladatot. Amikor előtte megoldott már tízezer hasonlót, és utána legalább tízezerre futja még erejéből.
Hosszan idéztem Illés mondatait; úgy hiszem, fontosak. Az esszénovella azzal fejeződik be, hogy Illés emlékezetében Áprily Lajos hívebb fordítása sem halványította el Bérczyt, az első Anyegin-élményt. (Pedig mennyivel szebb Áprily Anyegin-fordítása!)
Néha eszembe jut Alvilág című novellája is, amelyben két betörő megtámad egy haldokló öregasszonyt, ki akarják rabolni, de amikor meglátják az éjjeliszekrényen az orvosi diagnózist, dolguk végezetlenül távoznak. Vagy a Tüdőgyulladásom története című, gyöngéden megírt tárca, a macskájáról: a kis állat a szoba legtávolabbi sarkából figyelte a lázas beteget, minden eshetőségre fölkészülve.
A színésznő játékos pillanatai, valamivel az öngyilkossága előtt.
A plágium mint a kisagyvelő zavara.
A latin nyelvű diagnózist olvasó betörők.
A macska és az állatlélektan.
Illés Endrét, az embert nem lehetett kiismerni. Illés Endrét, az írót sem tökéletesen. Az egyetlen jó látószög lett volna Illés Endre, az orvos; Illés, aki Korányi Sándor, a nagy belgyógyász tanítványa volt. Megtanulta Korányi professzortól, hogy Tolsztoj nem tudott a vitaminokról, de félelmetes pontossággal leírta a vitaminhiány tüneteit. Így kell megfigyelni az embereket – idézi Korányit –, és így kell anamnézist írni. A jó anamnézisben a teljesen ismeretlen betegség is benne van.
Nyolcvanadik születésnapján, az Élet és Irodalom 1982. június 4-ei számában én is köszöntöttem Illés Endrét. A görög-érettségim története című novellájáról írtam, egy nagy erővel felidézett fiatalkori emlékről, a kínai ördöggolyóról, amelynek csontrészei átforognak egymáson, és legbelül ott a semmi. Sokáig tűnődtem a semmin – mondja az író. – Évtizedek múlva sejtettem meg: ez a semmi anyám filozófiája volt. A magányosan felnőtt kisfiú édesanyjától hallott először az ördöggolyóról.
A mulatságos és kedves fiatalasszony maga a megtestesült kételkedés. Minden mögött titkot sejt. Az író – akkor hatéves gyerek – nagyszülei meghalnak. Rémület: a semmi felismerése. – Te nem fogsz meghalni! – mondta ekkor anyám. Aztán az anya elrontja fia fényképezőgépét. Nem akarja, hogy a fiú fényképet készítsen róla. – …nem szeretem a rossz fényképeket. – De én jót csinálok rólad. – Te? – A fiú nem fényképez többé.
S az anya?
Kegyetlen lett volna?
Tündöklő szeretet volt.
Soha nem dicséri meg a fiát a sikeres iskolai vizsgák után. Annyit jegyez meg: – Szerencséd volt. – Az érettségi után is ezt mondja. A fiatalember hadállást változtat. Elbeszéli a görögérettségije történetét, hogyan szökött ki a vizsgateremből a sarki antikváriumba, hogyan másolta ki a tételt a magyar Homéroszból, kissé iskolássá rontva a szöveget. Az anya végre gratulál a fiának.
A csalásból egy szó sem igaz. A fiú a képességeivel szerezte meg a jelest. A sarkon nincs antikvárium. De a beteg, a fiziológiailag sérült fiú mellett később sziklaszilárdan áll az anya. Elhalványított minden más nőt.
És amikor a fiatalember már medikus, és medikusként is író, Mikes Lajos felfedezettje, telve a csodával, amelyhez nem vezet el a sebészkés, csak a nyomdafesték, a tizedik novella megjelenése után az anya azt kérdezi: – Áruld el, Korányi telefonál az érdekedben?
Az idősödő asszony végül magára marad, nem költözik fiához; Illés már házasember, ismert író, meg-meglátogatja édesanyját, akinek mindig vannak tündérfényű, felejthetetlen szavai. Néhány héttel a halála előtt a fia narancsot hámoz neki. És ekkor az anya az író feleségéhez fordul: – Nézd, már bicskája is van!
*
Mindig a keze ügyében volt a kés. Hol mások, hol maga ellen fordította. Ott vannak a sebhelyek az írásai mélyén. Ahogy Kosztolányinál olvassuk Biró Lajosról írott esszéjében, Mint Emerson mondja a jó stílusról: vágd meg és vérzik!
Elegáns szürke öltönyben járt, hozzá szürke nyakkendőt viselt. Elegánsak voltak a gesztusai, a mondatai. – Megvágom és vérzik – mondta 1973-ban az egyik regényemre. Nem tudom, mit gondolt róla a macskája. Nem tudom, meddig bírták nézni egymást, melyikük bírta tovább.
1982/2014
