Volt idő (a Kádár–Aczél-korszak), amikor elhanyagolható mennyiségű sajtóhibával, megbízható, rendesen szöveggondozott fordításokban, viszonylag naprakész sebességgel jelentek meg művek a kortárs világirodalom köréből. Így járt a ragyogó Muriel Spark is, akinek egyik legtökéletesebb regénye (Memento mori) mindössze három évvel az angol kiadás után jött ki magyarul. Ma sajtóhibák tömegével (már a fülszövegben és Kiss Judit Ágnes utószavában is) kapjuk Muriel Spark remekét, ráadásul majdnem ötven évvel az eredeti megjelenés után.
Maga a könyv éppen olyan, mint Spark többi regénye, kaján, mértéktartó, szellemes, gonosz, bár fékezett habzású vitriollal kezelt, ugyanakkor szép, megrázó, a döntő helyeken befuttatva a magasabb rendű költőiség finom rétegeivel, melyek minden esetben a varázslatosság világába emelik a teljesen banális történéseket. Spark nagyjából úgy ír regényt, ahogy kétszáz évvel korábbi honfitársa, David Hume írt esszét: szikrázó körültekintéssel és az olvasó iránt elkötelezett udvariassággal. Mennyire jellemző, hogy a regény egyik főszereplője ír egy könyvet A közhely színeváltozása címmel (és mi sem természetesebb, hogy Arthur C. Danto innen kölcsönözte a jelenkori művészetfilozófia egyik legbefolyásosabb értekezésének címét)! Spark regénye nagy iskola minden józan eszű prózaírónak, Ottlik imádta volna, ha ismeri (persze az is lehet, hogy ismerte…). A skót származású írónő bámulatos biztonsággal ugrál a helyzetek és az idősíkok között, és végig úgy érezzük, hogy egy tévedhetetlen ízlésű elbeszélő foglyai voltunk pár órán át. Van ennél nagyobb gyönyör?
Fordította: Váradi Péter. L’Harmattan, 2015, 158 oldal, 2490 Ft
