| Gordon Iby: Kegyelmet kérek…! Arany korona… Súlyos arany… A homlokomat húzza, húzza, A porba húzza! A bűnöm.......... átok. …Széttépett szíveket látok...! …Sorsom… megállj...! Kegyelmet kér A bús király.
Nem kell az arany korona! Nem kell a gyémántos kösöntyű! Ó, oly könnyű levetni! ...Édes a szegénység...! S talán még nem késő szeretni...!
Talán.....? Ha lehetnék csak egy pohár víz az úrnak asztalán, Vagy csak egy könnycsepp Összetörve, Belehullva egy gödörbe. Széttépett szív felé hajolva… Bűnök helyett de jó is volna! Átok helyett de jó is volna...! Király helyett de jó is volna...! |
Karinthyt nem éppen trubadúrköltőnek ismerjük. Erató helyett, úgy tűnik, költőként is inkább Logikának, a tizedik múzsának hódolt. A Szép című versben elbeszélt történet is mindössze annyi, hogy egy férfi az eleinte csak szemerkélő esőben a járda szélén, szinte találomra, szép szavakat mond egy nőnek, aki ezeket szemlátomást komolyan veszi, úgyhogy a férfi hirtelen „ijedten elhallgat”, és a végén ketten kétfelé indulnak el.
A vers így kezdődik: „Szemben egy bérkaszárnya volt / Oldalt piros postaszekrény / A járda szélén, ahol megálltunk / Az eső alattomosan szitálni kezdett / Én a toronyóra felé sandítottam / Közben, hogy mégis mondjak valamit / Szórakozottan és félig tréfásan / Udvarolni kezdtem”.
Keresztesi József úgy látja, „a Szép voltaképpen a Karinthy-jelenség kulcsverse: a látszat és a valóság csiki-csuki viszonyát tárja fel. Egy utcai találkozás során a meggyőződés nélkül, puszta passzióból kimondott udvarló szavak, a »mindenféle pongyola hasonlatok« önálló életre kelnek, és egy szadisztikus játék eszközévé válnak. Akihez a szép szavak szólnak, váratlan és megrázó módon teljesen a hatásuk alá kerül, ami a történet elbeszélőjéből »vad«, »mohó« és »kegyetlen« kíváncsiságot vált ki.”
Úgy érzem, ez az „utcai találkozás” pontosításra szorul. Ha jobban megnézzük, egyáltalán nem biztos, hogy egy járda széli, véletlen találkozásról van szó. Csak annyit tudunk, hogy a férfi és a nő ott állt meg, de a versből éppen az nem derül ki, hogy miért ácsorogtak ott, főleg, hogy közben még az eső is „szitálni kezdett”. Miért érzi úgy a férfi – a toronyóra felé sandítva –, hogy egyáltalán mondania kell valamit?
Azt hiszem, a vers – szinte már bravúrosan – csak a felszínt mutatja meg, de a férfi-nő kapcsolat mélyebb rétegeire vonatkozik. Mintha a Keresztesi által említett „szadisztikus játék” egy szakításnak vagy szakítási kísérletnek lenne egy talán kedvesen vigasztalónak induló, de a dolgokon csak rontó lecsengése. Karinthy Nem mondhatom el senkinek című, 1928-ban megjelent kötetében egyébként a roppant ártatlan Pitypang és Almafa címet viselő darabok között olvasható, eredetileg pedig a Pesti Naplóban jelent meg 1926 karácsonyán, Emlék alcímmel.
Sokan megírták, Karinthy második házassága Böhm Arankával minden volt, csak nem boldog és kiegyensúlyozott, bár a diszharmónia képletében a kölcsönös hűtlenség alighanem még a kisebb tételek közé tartozott. A feleség félrelépéseit mindenesetre Kosztolányiné Harmos Ilonától Déry Tiborig bőségesen dokumentálták. Az előbbi egyszer megkérdezte Karinthynét: „Milyen jogon kéred te számon Frici hűtlenségét, amikor te magad nem vagy hű hozzá?” A válasz: „Elég gyalázat, hogy tűri, én nem tűröm.”
A Pitypangban és az Almafában korántsem dúlnak olyan furcsa szenvedélyek, mint a Szépben: ezekben a versekben mintha inkább valami csiklandós, rokokó báj szállongana. Mindenesetre érdekes, hogy a kötetben a Szépet veszik közre, bár erre elgondolkodtató magyarázatul szolgálhat, hogy a Pitypang a Szépnél mindössze két-három héttel később jelent meg a Nyugatban, 1927 elején. (Az Almafa csak három évvel később, Az Est Hármaskönyvének 1930-as kiadásában.)
Harmos Ilona, a családnevet csak a kezdőbetűvel jelezve megírta, hogy ki volt a Pitypang és az Almafa múzsája: „F. Ibolya”. A diszkrét F. a Feldmesser helyett áll, de az illető nő ismertebb volt művésznevén, Gordon Ibyként. Kosztolányiné szerint „Máramarosszigetről került Budapestre; azt állította, hogy megszökött hazulról azért, hogy Karinthyval találkozhassék. Verseket írt, német nyelvű verseket, amelyek nem voltak se rosszak, se jók, olvasmányainak hatását mutatták. Karinthyra a költőnő elsőbben is azért tett igen kedvező benyomást, mert amikor felkereste őt, kiderült, hogy Karinthy minden művét olvasta, legtöbbjét betéve tudja. Határtalan rajongással beszélt Karinthy írásairól.”
A többi már inkább az irodalmi bulvár lapjaira tartozik: Karinthy akkori titkára, Grätzer József (akinek Sicc című rejtvénykönyvén nemzedékek nőttek fel) Gordon Iby révén akarta elválasztani főnökét Böhm Arankától, és a hercehurca során a pár Bécsbe szökött, majd Karinthy hazajött. Gordon aligha búslakodott sokáig, mert azzal írta bele magát a világirodalom történetébe, hogy Elias Canettivel is megismerkedett, sőt, a később Nobel-díjas író az ő invitálására ment 1928-ban Berlinbe. Minderről Canetti részletesen írt
A hallás iskolája című könyvében, és erről a kapcsolatról, illetve a kapcsolatok kapcsolatáról szólt tíz éve Takács Ferenc Egotrip-sorozatának Karinthy/Canetti/Brecht című darabja is.
Gordon Ibynek – egy visszhangtalan magyar antológiaszereplés után – 1938-ban önálló, német nyelvű kötetét is kiadták, a versek németségét Canetti is javítgatta. A Kegyelmet kérek…! még Az Újság 1927. augusztus 7-i számában jelent meg, és egyike azon kevés szerelmes versnek, amelyet nő írt férfi múzsához – ráadásul nem is akárkihez. A vers történeti értéke persze tagadhatatlanul nagyobb, mint az esztétikai becse: Gordon Ibynek vannak jobb versei is (bár a gödörbe összetörve hulló könnycsepp képe ebben a versben is emlékezetes marad), de Karinthynak valószínűleg nem volt még egy ilyen különleges szeretője.
