Interjú

„Elengedtem a kudarcot”

Grecsó Krisztián író

  • Kling József
  • 2019. április 7.

Könyv

Legújabb regénye, a Vera valamiben nagyon különbözik az életmű eddigi darabjaitól. Grecsó Krisztiánnal betegségéről és gyógyulásáról, irodalmi kánonról, sikerről és bukásról, a Marton-ügyről és a kultúrharcról is beszélgettünk. Meg arról, mi a legutolsó emléke Tandoriról.

Magyar Narancs: Mit jelentett neked Tandori?

Grecsó Krisztián: Szerettem őt. Kezdő szerkesztő koromból őrzöm a leveleit meg a rajzai­val termékenyen megtámogatott verseit.

MN: Mi a legutolsó emléked róla?

GK: A Gogol utcában az Eszéki kocsma volt az egyik törzshelye. Talán egy éve történt. Beléptem, és amikor meglátott, ijedség volt az arcán, majd lassan megrázta a fejét. Tudtam, hogy ez azt jelenti, ne buktassam le, ne kezdjek el mesterezni, mit tudom én, micsodázni. Aztán szép halkan elbeszélgettünk.

MN: Nem tudták, hogy kicsoda?

GK: Azért járt oda.

MN: A nagy öregek sorra elmennek. Kik alkotják ma az irodalmi kánont?

GK: Sokkal polarizáltabb ez ma már, mint akár 15–20 éve. Olyan sokféle kör van. Kik és mik képezik a kánont? Díjak, elismerések, kritikusok? Ott van például a legfontosabb, az Aegon Művészeti Díj, amelyet minden évben irodalomtörténészekből, kritikusokból, esztétákból, művészekből álló szakmai zsűri ítél oda. Aki azt megkapja, az kanonizált író?

MN: Te 2012-ben megkaptad. De úgy tűnik, enélkül is az egyik legsikeresebb magyar író vagy.

GK: A sikernek rengeteg arca van. Lehetsz sikeres külföldön, kaphatsz szakmai elismerést, fölkerülhetsz bizonyos listákra, írhatnak rólad kritikákat. Amikor megjelent a Harminc év napsütés, eltelt egy év, és még mindig nem jelent meg róla egyetlen értelmező kritika sem. Azt azért meg kellett tanulnom elengedni.

MN: Mi lehetett a hallgatás mögött?

GK: A kritikusok biztos azt gondolták, ez egy kis limonádé kötet, Grecsó innen-onnan összeszedte a tárcáit. Mit akar? Örüljön, hogy nem bántjuk.

MN: De azért bántásban is volt részed. Radics Viktória 2008-ban a lapunkban megsemmisítő kritikát írt Tánciskola című kötetedről. Gyakorlatilag írói mivoltodat kérdőjelezte meg. Hogyan dolgoztad fel?

GK: Az tényleg pofon volt. Annak hatására rúgott ki a német kiadóm, megtört a nyugati karrierem, kiestem a pikszisből. A Minimum 11-esben, a Narancs szép­irodalmi listája kapcsán még később is szóvá tették, miért nem került be, hivatkozva a kritikára. Rossz volt, hogy újra meg újra megforgatják bennem a kést. De egy idő után már lett valami súlya, hogy ennyit foglalkozik velem a Narancs, hogy a könyvem ilyen jelentőségteljesen rossz. Na jó, legalábbis próbáltam így fölfogni. Ez is a terápia része volt, hogy ne keseredjek bele. Népszerűtlen lett a Tánciskola, megbuktam vele. Pedig a kiadó nyomta, beprotezsálta tévéműsorokba, megpróbálta eljuttatni az olvasókhoz, de ők sem szerették. Nem hívtak sehova, lett időm befelé figyelni. Utána három évig írtam a Mellettem elférsz című regényemet. Azzal végleg el tudtam engedni a kudarcot. Ráadásul a Mellettem tényleg sikeres lett.

MN: Miben látod a kritika szerepét?

GK: Az úgynevezett kánonképzésen és sztároláson túl elképesztően fontos szerepe van az olvasó és az író orientációjában. Hogy rámutasson, mire érdemes figyelnünk, mely jelenségek fontosak, melyek nem. Nagyon szeretem, bár hazabeszélek, az ÉS kritikarovatát és a moly.hu-s olvasói, amatőr véleményeket, néha magas színvonalú dolgozatok születnek ott is. De ezeken kívül alig van tere a kritikának, ahol meg van, ott irgalmatlanul kevés pénzért nagy melót várnak el, 500–600 oldalas könyvekről kell írni egy hasábon. Nehezen termelődik az új generáció, hiszen semmi vonzó nincs az egészben. Nincsenek karcolgatós, értő, szakmai viták.

MN: Van azért üdítő kivétel. Legutóbb Krusovszky Dénes regényéről az ÉS-kvartettben színvonalas beszélgetés zajlott. Nem bántak vele kesztyűs kézzel. Te mit gondolsz a könyv­ről? Olvastad?

GK: Hogyne. Nagyon tetszett, a hibáival együtt.

MN: Miket tartasz a hibáinak?

GK: Például az esküvői jelenetet. Megőrjített, hogy ilyen hosszú, és nincs benne meglepetés, mert már az elején tudjuk, mire fut ki. Meg kellett volna rendesen húzni. Vagy hogy jön ide az a borzalmas, elhíresült eset a menekültekkel a kamionban? Az utolsó fejezetben az apával való viszony hosszas részletezése már nem jelentett pluszt. De mindez piti ügy ahhoz képest, hogy Krusovszky micsoda világot teremtett. Ami az ÉS-kvartettet illeti, tényleg az egyik legjobb beszélgetés volt.

MN: Te tisztában vagy a legjellemzőbb írói hibáiddal?

GK: Hajlamos vagyok a sziruposságra, érzelgősségre. A másik meg, hogy, mondjuk, megírok egy jelenetet pontosan, ahogy kell, majd elkezdem megmagyarázni, és ezzel tönkre is vágom. Szerencsére a barátaim a kéziratok olvasása közben figyelmeztetnek ezekre (már megint mit művelsz!), javaslatokat tesznek húzásokra, módosításokra. Esterházy mondta, és teljesen igaza volt, hogy amikor végre megindul, jön a szöveg, akkor nem lehet megállni, tökölni. Utólag viszont ahhoz kell jó szem, hogy észrevegyem, hol kellett volna mégis többet szöszölni. Óhatatlanul beégnek a saját hibáim, megszeretem a saját modorosságaimat.

MN: Szépírói munkáidban nem jelenik meg a politika, a publicisztikáid alapján viszont egyértelműen besorolható vagy. Téged is megtalált a kultúrharc?

GK: Évtizedekig társadalmi munkában vittük a vállunkon a gyulai Erkel Diákünnepeket ottani tanárokkal és írókollégákkal, mindenféle sajtóvisszhang nélkül. Zsűriztünk, olvastuk a pályaműveket, hogy a viharsarki gyerekeknek legyen tehetségkutató versenyük. És akkor nemrég a Magyar Idők hasábjain megkérdezték: hogyan lehetek én ott zsűritag? Ki is rúgtak. Kicsit kikerekedett a szemem kultúrharcügyben. 2006-ban kaptam József Attila-díjat. Az az első és utolsó állami elismerésem. Tíz éve nem tudok olyat csinálni, hogy az állami tévében csak egy mondatra méltó legyek.

MN: Most jelent meg legújabb regényed, a Vera. A 11 éves kislány szemén keresztül látunk mindent, de az volt az érzésem, a mindentudó író folyton kikacsint mögüle.

GK: Próbáltam összemosni a gyerekhangot a narrátoréval. Csak azt látjuk, amit a kislány lát, sok minden reflektálatlanul marad. Mert amit Vera nem ért, arról nem mond semmit. Ugyanakkor mi sok mindent előre tudunk, amit ő csak később ért meg. A narrátor kizárólag dr. Watson fejébe lát bele, Sherlock Holmeséba nem. Különben rögtön tudnánk, ki a gyilkos.

MN: A Vera egyik mottója az Abigélből származik, a másik A Pál utcai fiúkból. Molnár Ferenc regényét te írtad színpadra, Marton László rendezte a Vígben, máig nagy sikerrel megy. Hogyan érintett a Marton-ügy?

GK: Döbbenten, kétségbeesve, még mindig nem tudom összerakni a két figurát. Azt, akivel éjjel-nappal együtt dolgoztam, akitől elképesztően sokat tanultam, akit becsülök és szeretek, és azt, aki a múltban a vádak szerint elfogadhatatlan dolgokat követett el. A megtisztulásnak fontos része lett volna, ha valódi számonkérés történik, ha van bírósági eljárás, mert akkor nem lenne tere ennek az utólagos és végtelennek látszó önbíráskodásnak. Hiszünk az igazságszolgáltatásban, nem?

MN: A Szabó Magda-mottót még értem, de A Pál utcait nem igazán.

GK: Azt remélem, a Vera arról szól, hogy egy kislány extrém nagy terhelést kap az élettől, sokkal nagyobbat, mint amennyit el tud viselni. Aztán nemcsak felnő a feladathoz, de úgy áll helyt, hogy a felnőttek helyett is megoldja a dolgokat. Hős lesz. A Pál utcai fiúk is erről szól. A maga módján az Abigél is. A Vera ebbe a sorba illeszkedve szeretne valamit még elmondani.

MN: A regényeid sorából viszont azzal lóg ki, hogy míg a Pletykaanyutól a Mellettem elférszig a saját családod történetei képezték kvázi az alapot, ennek a történetnek tudtommal nincs ilyen vonulata.

GK: De, itt is megvan az alanyiság. A mániáim ugyanazok: családi elhallgatás, titkok. Annyi történt, hogy megfordítottam a nézőpontomat. A feleségemmel szeretnénk gyereket örökbe fogadni. A folyamat egyik állomásaként négynapos tanfolyamon kellett részt vennünk. A többi örökbefogadóval együtt szituációs gyakorlatokban kellett feldolgozni, mi van akkor, ha például a gyereket azzal csúfolják, neked nincs is anyukád. Mit mondasz neki? Ebből az élményből született a Vera, amelyben a gyereknézőpont helyett a szülői lett az alanyi. Miközben sajnos még nem vagyok szülő, sőt a betegségemmel egyre távolabb kerültem tőle. Remélem, a közeljövőben visszakerülünk a listára.

MN: A betegségedről egy ideig hallgattál, de aztán elkezdtél megnyilvánulni. Azt mondtad, Kulka inspirált. Nagyon rosszindulatú nézőpont, ha valakiben felmerül, hogy ezt is felhasználod a karriered, az imázsod építésére?

GK: Biztos van, aki így gondolja. Magam is sokat vacilláltam, de az a helyzet, hogy direktben tulajdonképpen kétszer beszéltem a betegségemről, az ÉS karácsonyi számában, meg most pár hete az RTL-en. Sok interjúkérést elhárítottam. Én is azt gondoltam, hogy ezzel nem házalunk. Petrányi Ágotával, az onkológus doktornőmmel, aki gyakorlatilag megmentette az életemet, sokat beszélgettem erről. Elmondta, mi várható, ha nyilvánosság előtt felvállalom. Hogy szervezetek, sorstársak írnak majd, valamilyen gyógyszer elkötelezett hívei, akik csodaszereket fognak ajánlgatni. A mérleg egyik serpenyője tele volt negatív érvvel. Aztán hozzátette, végtelenül hálás lenne, ha mégis felvállalnám nyilvánosan, mert nem szégyen ez a betegség, és ha beszélünk róla, az sok emberen segíthet. Megmaradhatok abban a hitben, hogy úgy nem vagyok azonos ezzel a betegséggel, ha eltartom magamtól, vagy beláthatom, hogy attól, mert vállalom, csak több leszek, mert hallgatni álszentség. Hiszen ellenkező esetben úgy kellene tennem, mintha nem látnám, hogy akkor is mindenki tudja, ha nem mondom.

MN: Gondolom, elég hamar felmerült a kérdés, miért épp veled történt?

GK: Nem tudsz nem így viszonyulni hozzá. Rögtön magadat kezded hibáztatni. Biztos rosszul éltem, túlhajtottam magam, felelőtlen voltam, itt a büntetés. Az öngyűlölet még oké, de sajnos a környezeted is úgy gondolja, hogy csak te lehetsz a hibás. Az áldozathibáztatáson minden beteg átesett, akivel beszéltem. Ha nem megértő közegben élsz, akkor ennek súlyos lelki terhei vannak. Még így is el kellett jutnom odáig, hogy elhiggyem a pszichológusnak, az onkológusnak, hogy nem én vagyok a hibás. Hetente legalább négyszer sportoltam, nem cigiztem, egészségesen étkeztem. Amikor a diagnózis után azzal jöttek, a jövőben miken kell változtatnom, csak széttártam a karomat, és azt mondtam, de hát én így élek.

MN: Megváltoztatott a betegség?

GK: Persze. Egy másik test maradt utána. Alázatot igényel, hogy ezt elfogadd. Nem érzek ízeket, nincs nyálam, nincs nyirokkeringésem, az egyensúlyérzékemmel problémák vannak. Ez nem nátha, ami nyomtalanul elmúlik. Majd javulgat, egy év, két év, az orvosok ilyeneket mondanak. Türelem kel hozzá, hogy ne keseredj bele.

MN: Van valami pozitív hozadéka is?

GK: Sokkal jobb kedélyű ember vagyok, mint voltam. Tele vagyok szeretettel. Előtte is akartam ezt, csak nem ment. Most megy. Ha ezt olvasnám, azt mondanám, jó ég, mekkora közhely. Amikor még az öngyűlölet fázisában vagy, a jókívánságok is dühítenek. Amikor ott tartasz, hogy mi a kurva életért van ez, és gyűlölöd magadat, akkor az együttérző emberről csak azt gondolod, rohadjál meg, te egészséges vagy! Innen kellett eljutnom odáig, hogy a jókívánság valóban erőt adjon, valóban örülni tudjak neki. Ez azért mégis egy kis előrelépés, nem igaz?

Neked ajánljuk