Hogy a Jóakaratúakat sok könyv előzte meg, az az első száz oldal elolvasása után nyilván-való: a Jóakaratúak sok tekintetben a (történelem)könyvek könyve. De az is biztos, hogy egyik elődjére sem hasonlít: ilyet még nem írtak a nácizmusról és a holokausztról.
*
A regény főhőse Maximilian Aue, az SS alezredese, aki a II. világháború keleti frontjának szinte minden fontosabb helyszínén megfordul. Az SS belső elhárítása, a Sicherheitsdienst tisztjeként az a feladata, hogy különféle feletteseinek "jelentéseket" írjon a "terepen" tapasztaltakról. Engagement-ja a Szovjetunió elleni invázió után kezdődik, amikor a Wehrmacht nyomában, az Einsatzgruppe tagjaként végigkíséri a "hátország" megtisztítását, azaz az ukrajnai és oroszországi zsidóság - akkor még kisipari módszerekkel történő - kiirtását. Innen a Kaukázusba, majd Sztálingrádba vezet az útja. Végignézi a 6. német hadseregcsoport pusztulását, majd csodával határos módon megmenekül. Végigéli Berlin bombázását, és a kelet-lengyelországi koncentrációs táborokban vizsgálja, milyen lehetőségek adódhatnak a zsidó rabszolgamunka hatékonyabb kihasználására. Eichmann kíséretében Budapesten figyeli a magyarországi zsidók deportálását; Berlin eleste előtt pedig találkozik magával Hitlerrel is.
Saját hangja
Aue fiktív személyiség, nincs semminémű történeti mintája vagy előképe; és ezt a fikcionalitást csak kihangsúlyozzák a vele esett csodás dolgok (az anyagyilkosság, a vérfertőző szerelem ikernővérével, a sztálingrádi fejlövés túlélése; a regény véglapjain még a Führer orrát is megharapja). E képzelt alak viszont vándorlásai során tucatszám találkozik valós, történeti személyiségekkel, s rendre párbeszédbe, a történelem értelméről, a zsidóságról, a Völkisch ideológiáról, a nácizmus küldetéséről folyó filozófiai fejtegetésekbe bonyolódik velük. A Jóakaratúak - bár rendkívül kegyetlen és brutális könyv, amit nagyon nehéz olvasni, ahogy nehéz végignézni az Auschwitz felszabadítása után készített fotográfiákat is - nem nélkülöz valami alig megfogható iróniát, groteszk jelleget sem; mintha egy perverz Tom Jones látogatná végig egy perverz korszak iszonyatos helyszíneit. (A magyar fordítás, Tótfalusi Ágnes munkája hibátlanul és gördülékenyen adja vissza Aue nem túl bonyolult, időnként zaklatott, néha költői, sokszor dilettánsra valló nyelvezetét.) Számos kritikusa egyébként épp ezt hányta Littell szemére: Aue személyiségének teljes képtelenségét.
A regényben megjelenik és saját hangján megszólal Himmler, Eichmann, Speer, Kaltenbrunner, és egy rakás, az utókor által kevésbé számon tartott, de a náci államgépezetben és a holokauszt kitervelésében, illetve végrehajtásában kulcsszerepet játszó hivatalnok is. Littell a Haaretz c. izraeli lapnak kifejtette, hogy "sokkal kevésbé érdekelnek az áldozatok, amint az elkövetők. Hisz az utóbbiak azok, akik tesznek valamit, amitől a valóság megváltozik. Az elkövetőt és a gépezetet, ami aktiválja, sokkal bonyolultabb megérteni. Ha az elkövetőt szóhoz juttatjuk, olyan tanulságokig juthatunk el, amelyek megváltoztatják a világszemléletünket."
De hogy az elkövetők valóban a saját hangjukon szólalnának meg a Jóakaratúakban? Az bizonyosan nem helytálló sugallat, hogy az elkövetők eddig nem beszéltek. Jó páran közülük megszólaltak: a börtöncelláikban, a kihallgatóik előtt vagy a tárgyalótermekben. Beszélt Rudolf Höss Robert Merle könyvében, a Mesterségem a halálban, és számos elkövetőt mutat közelről a II. világháborúról írott emlékezések egyik legnagyszerűbbje, Curzio Malaparte Kaputtja is.
A Jóakaratúakban ugyanakkor lenyűgöző mennyiségű és lenyűgözően pontos történelmi tudás halmozódott fel: Claude Lanzmann például, a Shoah rendezője (e film is Littell elsődleges inspirációi közé tartozott), aki - bár kritikusan foglalt állást a könyvről, egészen pontosan az áldozatok szemszögének hiányát, és ezzel az irántuk való empátia teljes hiányát kifogásolta -, a részletek hitelességét makulátlannak ítélte. Littell nemcsak rémisztő erővel jeleníti meg a kaotikus ukrajnai pogromokat, Kijev bevételét, Babij Jar vagy Sztálingrád infernóját, hanem történészi pontossággal is.
De a könyv kapcsolata a történettudománynyal nem merül ki ennyiben: mintha a szerző a nácizmus történeti irodalmának legfrissebb eredményeit is bele kívánta volna dolgozni művébe. A Jóakaratúak egyik főmotívuma a náci állam működésének aprólékos leírása, a hitleri diktatúra "folyamatábrájának" megrajzolása. Amikor Littell ezt nem mint valami egyetlen, központi, diktátori hatalom közvetítésének közegeként láttatja, hanem számtalan különböző akarat és ambíció, cél és elképzelés, hivatal és politikai erő önmozgásának, egymással való konfrontációjának vagy kooperációjának eredőjeként, mintha azokat a teóriákat idézné meg, amelyeket - Hans Mommsen és Martin Broszat kutatásaira utalva - Ian Kershaw fejt ki monumentális Hitler-életrajzának Dolgozni a Führer szellemében c. fejezetében. Ugyanígy Adolf Eichmann portréjának és személyiségének megrajzolásakor az Eichmann: Élete és kora c. biográfia egyes fontos megállapításai köszönnek vissza (Aue ugyanazokkal az érvekkel cáfolja Hannah Arendt tézisét a gonosz banalitásáról, mint az életrajz szerzője, David Cesarani). Azok a passzusok és jelenetek, amelyek a nemzetiszocializmus (részbeni) francia eredetét, illetve a francia-német szövetségen alapuló és a nemzetiszocializmus jegyében egyesült Európa gondolatának franciaországi fogantatását hivatottak megjeleníteni, szintén szolid történeti kutatásokban erednek, miként a Völkisch világnézet és a könyörtelen antiszemitizmus logikus egymásból következését bemutató fejtegetések is.
Továbbá. A regény a náci rezsimet és működtetőit, ilyen-olyan ideológusait, hivatalnokait, szellemi kiszolgálóit épp elég kifinomultnak, műveltnek, iskolázottnak ábrázolja ahhoz, hogy elhihessük neki: a fasizmus és a nácizmus nem pusztán valamiféle deviancia volt, az európai történelem és kultúra zárójelbe tétele, hanem azok egy mégoly borzalmas, de legitim, okszerű leágazása. Ám erről szintén nem most értesülünk először. Az említett Malaparte-mű fő motívuma éppenséggel az erőszakba és a pusztításba tehetetlenül beleszédülő, dekadens európai kultúra végső lehanyatlása: ha Eichmannt még nem is láttuk hegedülni, a krakkói Wawelban Chopint zongorázó Hans Frankhoz az olasz újságíró jóvoltából már volt szerencsénk. (NB. ugyanez a Frank ugyanennél a zongoránál felbukkan Jóakaratúakban is.)
A laikus, ám szorgalmas olvasónak az az érzése, hogy a példák sokáig sorolhatók lennének: és félreértés ne essék, e tudás hozzáférhetővé tételét a könyv feltétlen erényének kell elismernünk. Ám hogy mindez összeáll-e valamiféle új, eredeti képpé a nácizmusról, a Harmadik Birodalomról, a holokausztról, hogy a mozaikdarabok eddig még nem látott ábrát adnának ki, erősen kérdéses. (A mű német kritikusai közül sokan épp emiatt fanyalogtak: ezeken az elkövetői profilokon már rég túlvagyunk, írták szinte kórusban.) Különösen, hogy ezen ideafoszlányok és állítások hitelességét, egy az egybeni komolyan vehetőségét erősen megkérdőjelezi az, hogy legtöbbször reflektálatlanul bukkannak elő a regényben: valaki egy jót diskurál róluk Auéval, nemritkán egy jó ebéd alkalmával. Littell pedig eme párbeszédek "visszaadásakor" gondosan kerül mindenféle szerzői kommentárt, s az olvasóra bízza, a sok zavaros, egymásnak gyakran ellentmondó magyarázat között hogyan igazodik el. A regényben nincs rezonőr, valaki, aki a képünkbe dörgölné: kedves olvasó, most figyelj, most tudod meg a legfontosabb, végső igazságot arról, hogy a Gonosz miért van és hogyan lett. Maga Aue sem tekinthető ilyennek - ő aztán végképp nem.
Ádáz Erinnisz
Bár Aue már rögtön az elején, a bevezetőben leszögezi: ő és mindenki más (az olvasó) testvérek, ("olyan ember vagyok, mint maguk"), minden, amit később megtudunk róla, ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Aue nem a náci Everyman. Ha nagyon akarjuk, életpályája persze emlékeztethet Németországéra, tekinthetjük az övét a német sors valamiféle summázatának is. Apja első világháborús veterán, aki a háború után pár évet családjával tölt; de csak hogy - belenyugodva a visszailleszkedés lehetetlenségébe - 1921-ben végleg és nyom nélkül elhagyja őket. Az idősebb Aue (amint arról fia később innen-onnan értesül) a Freikorps, a veteránok szabadcsapata tagjaként az északkeleti területeken esett el a reménytelen utóvédharcokban. Az ifjabb Aue apja távozásáért az anyját okolja, annál is inkább, mert az egy francia üzletemberhez ment aztán férjhez; a gyerek kamaszkorát - protestáns létére - egy bentlakásos katolikus iskolában tölti, majd Párizsban folytat jogi tanulmányokat. Aue tehát valamiképpen Franciaország és Németország közt hányódva nő fel, apa és haza nélkül, az "ellenség" gyámkodása alatt. (A regény egyéb helyein viszont arról értesülünk, hogy a "fekete lyuk", ahonnan a nácizmus előbújt, mégsem az elveszített I. világháború, hanem az előző századforduló torz német imperializmusa.)
Mindennek a szimbolikának akár lehet is valamiféle történeti vagy történeti szociológiai relevanciája (az I. világháborús apák árvái tömegesen csatlakoztak a NSDAP-hoz és a náci mozgalomhoz): ám Littell tovább facsarja főszereplőjét. Aue ugyanis nem csak homoszexuális, hanem perverz is, felnőtté válását meghatározó élménye - az apa eltűnése mellett - az ikernővérével folytatott vérfertőző szerelem (igazából ez teszi homoszexuálissá is, via anális fixáció). A konstrukció világos, talán túlságosan is világos ahhoz, hogy ne legyen macher: az anya- és (mostoha)apagyilkossá váló, perverz, szexmániás Auéra (aki összes fiúszeretőjében a nővérét keresi) jól illik a görög tragédiák szereplőinek álarca - de a náci korszak átlagemberének már bajosan bírjuk látni.
S e freudista színezetű, bőségesen részletezett extremitás (mely rendre a leggiccsesebb pornográfiába torkollik) nemcsak közhelyes, hanem logikátlan is. Hiszen eközben Littell minden erőfeszítése arra irányul, hogy elhitesse velünk: a zsidók teljes kiirtásának programja, s e program részbeni megvalósítása (és ami megelőzte, illetve kísérte: az értelmi fogyatékosok, a romák, és a többi "alsóbbrendű faj" elpusztításának programjai) az átlagemberek műve volt. "A háború után, amikor meg akarták magyarázni a történteket, sok szó esett az embertelenségről. De elnézést kérek, az embertelen nem létezik. Csak az emberi létezik, éppenséggel minden emberi..." - jut Aue a kilátástalan végkövetkeztetésre, midőn Döll Untersturmführer történetén mereng, aki nem volt rossz ember: olyan volt, mint a többi. Csak a családját akarta eltartani, amikor rendőrnek állt - mégis szenvtelen tömeggyilkosként végezte. Littell emberfeletti munkát végez el, hogy megmutassa, milyen ideológiai, társadalmi, társadalompszichológiai konstellációk vezetnek a népirtáshoz, s hogy mindez milyen bonyolult logisztikát és szervezést igényel (még ha e munka koherenciája kérdéses is) - de csak hogy Aue az egészet a (történelmi) véletlen művének nyilvánítsa. Aue ebben nyilván a saját felmentését véli megtalálni; vagy legalábbis annak az igazolását, hogy miért nem kellett soha valamely bíróság előtt felelnie tetteiért; és miért nincs abban semmi kivetnivaló, hogy Berlin elestét követően újrakezdhette az életét Franciaországban.
S hogy erről mit állít a regény maga? Littell nem csak kimondatja Auéval, hogy az emberi minőségbe az ember tömeges elpusztításának kitervelése, végrehajtatása és végrehajtása gond nélkül, magától értetődően tartozik bele, de ebben egyet is ért vele. E felismerés eredetinek épp nem nevezhető, de a tisztességét nem vonhatjuk kétségbe. (Még akkor sem, ha az következik belőle, hogy népirtás és népirtás közt nincs különbség.) Ám Littell arról, hogy e legszörnyűbb bűnökért milyen büntetés jár, s azt ki szabja ki, és minek a nevében, már nem nyilatkozik. Aue úgy véli, ha mindenki bűnös, ha az ember bűnös, az ember által kiszabott büntetésnek sincs helye. A büntetést az Erinniszek, a görög mitológia kegyetlen, bosszúálló istennői mérik ki. A következőképpen. "Egyedül maradtam... az idővel és a szomorúsággal és az emlékezés gyötrelmével és a létezésem kegyetlenségével és az eljövendő halálommal. A Jóakaratúak meglelték a nyomomat" - zárja sorait Aue. Littell pedig nem vitatkozik vele, és nem ítél fölötte.
Azt meghagyja az olvasónak.
Fordította: Tótfalusi Ágnes. Magvető, 2009, 1189 oldal, 5990 Ft
