"Ápolta önmaga legendáját" - Jacques Dubois Georges Simenonról

Könyv

Maigret felügyelő magyarul eddig még ki nem adott eseteivel kezdte Simenon-sorozatát az Agave Kiadó, de a tervezett megjelenések között szerepelnek a szerző - magyarul ugyancsak kiadatlan - pszichológiai bűnregényei is. Maigret és megalkotójának viselt dolgairól a liége-i egyetem professor emeritusát, Jacques Dubois Simenon-szakértőt kérdeztük.

Magyar Narancs: A novellákkal együtt száznál is több Maigret-történet között akad olyan, ami valamilyen okból kilóg a sorból?

Jacques Dubois: Az első 19 történet, tehát a Fayard-időszakban (Maigret első kiadója - K. G.) megjelent könyvek között találunk ilyeneket. Ilyen például A Saint-Fiacre ügy; Maigret ebben a történetben a gyermekévei helyszínére tér vissza, abba a kis faluba, ahol az apja intézőként szolgált. Ez a személyes érintettség az oka, hogy nagyon rosszul vezeti a nyomozást. Aztán ott van a Maigret című történet is, ebben a már visszavonult nyomozó csak veje, a fiatal felügyelő miatt tér vissza, aki valamilyen "butaságot" követett el a munkája során. Érdemes még kiemelni azokat a regényeket, ahol Maigret nyomozásai során nem jár sikerrel: ilyen például a Maigret kudarcot vall és a Maigret habozik.

MN: A Maigret-történetek alakjaiban - akár magában a felügyelőben, akár a mellékalakokban - felismerhetők Simenon vagy a hozzá közel állók jellegzetes vonásai?

JD: Maigret, akárcsak Simenon, pipázik, szeret egy kicsit iszogatni, nyugodt ember. Simenonhoz hasonlóan orvosi tanulmányokat szeretett volna folytatni. Egy kis vállalkozás élén, hozzá közel álló munkatársakkal dolgozik, mint Simenon is, aki szinte maga a vállalkozás, esetleg egy társsal, egy titkárnővel és egy mindenessel kiegészülve. Ami Maigret asszonyt illeti, ő Simenon életének egyetlen női szereplőjével sem azonos.

MN: Maigret lenne az ideális köztisztviselő?

JD: Jules Maigret a "közszolgálat tisztelője". Összességében egy buzgó és kötelességtudó tisztviselő. Mindeközben úgy vezeti kis csapatát, ahogy azt egy kisvállalkozó tenné. Az atyáskodás sem áll távol tőle.

MN: A Maigret-történetekben nincsenek utalások a felügyelő korának meghatározó politikai eseményeire. Simenon ennyire kerülte volna a politikát?

JD: Simenon mindig is apolitikusnak vallotta magát. Jobboldali, katolikus családból származott, s önmagáról mindig önkéntes anarchistaként beszélt. Nem tudom, miért, de gyűlölte De Gaulle-t. Ami Maigret-t illeti, ő egyáltalán nem foglalkozik politikával, noha a Maigret és a miniszter című történetben a politika korrupt közegként jelenik meg.

MN: A franciaországi német megszállás sokat vitatott korszaka Simenon életének. Mit csinált ez idő alatt Simenon, és mit Maigret?

JD: A német megszállás egyáltalán nem szivárgott be a Maigret-történetekbe. Simenon vidéken élt, Vendée-ben, s maga is csak nagy vonalakban kísérte figyelemmel a háború történéseit. Az 1944-es felszabadulás után az ellenállási mozgalom kollaboránsnak tekintette, ennek azonban nem voltak következményei. Az egyetlen, ami biztos, hogy a német megszállás alatt beleegyezett, hogy regényeinek megfilmesítési jogai a Continentalhoz, a francia mozit uraló német forgalmazóhoz kerüljenek. Belgiumban Simenon testvére bizonyítottan kollaboráns volt, később aztán be is lépett az igazságszolgáltatás elől menekülők mentsvárába, az Idegenlégióba.

MN: Maigret a híresen jó étvágyú felügyelők közé tartozik, és természetesen az italt sem veti meg. Készültek gasztronómiai tárgyú Maigret-elemzések is?

JD: Létezik egy könyv Maigret asszony receptjei címmel. Azt hiszem, Maigret sosem vág úgy bele nyomozásba, hogy egy kicsit is alkoholos állapotban lenne, ami egy sör, konyak vagy calvados elfogyasztása után könnyen előfordul.

MN: Simenon viszont úgy vágott bele a Maigret-történetekbe, hogy korábban számtalan ponyvát írt, humoros, erotikus történeteket, krimiket. Ezekre hogy tekint az irodalomtörténet?

JD: Ön itt a számos kisregényre gondol, amelyeket álneveken írt a 20-as években. Nem, ezeknek nincsen irodalmi értékük.

MN: És a kimondottan szépirodalmi igénnyel megírt társadalmi, lélektani regények? Ugyanolyan jól kiállták az idő próbáját, mint a Maigret-történetek?

JD: Ezeknek az úgynevezett "sorsregényeknek" komoly irodalmi értékük van. Ezt igazolja, hogy Simenon regényei bekerültek a Gallimard kiadó La Bibliothéque de la Pléiade című sorozatába. Simenont, akit André Gide már igen korán elismert, ma egyre gyakrabban sorolják a 20. század nagy regényírói közé. Az pedig, hogy bekerült a Pléiade sorozatba, csak erősíti ezt a képet. Én Mauriachoz vagy Céline-hez hasonlítanám. Megjegyzem, mind több olvasója van értelmiségi körökben. De azért még mindig inkább Marcel Proust, mint Georges Simenon.

MN: A befutott, luxuskörülmények között élő Simenon ugyanolyan hitelesen ábrázolta a francia kispolgárok világát, mint kezdő korában, irodalmi sztársága előtt?

JD: Simenon hű maradt az egzisztenciális útjáról letérő kispolgárhoz. Kései regényei, mint a Les Complices vagy a La Chambre bleue a francia középosztály modernizálódását mutatják be, azt az életmódbeli változást, amely jóval nagyobb komfortot és szabadságot hozott a kispolgárok életébe.

MN: Simenon több önéletrajzi művet is írt. Vannak olyan részletek, amelyek hitelességében a biográfusoknak jó okuk van kételkedni?

JD: Ezeknek a műveknek nem túl jó a megítélése. Nem hiszem, hogy Simenon eltorzította volna a valóságot, de folyamatosan keltette s ápolta önmaga legendáját. Gyakran hangoztatta például, hogy "kórusfiú" volt, és ennek köszönhetően a kerületi kápolnában misézhetett. Ez történetesen igaz is volt, de csak az volt vele Simenon célja, hogy gyermeki naivitással ruházza fel magát.

Neked ajánljuk