Mr. Cronwell az MI6 irodalmi árulói közé sorolja magát, abba a klubba, ahová Graham Greene is tartozik. Minthogy most nem regényt írt, hanem a saját sztorijait örökítette meg, jeleneteket a kém, az író és az ember életéből, úgy illik, hogy egykori munkahelye, az MI6 szellemében járjon el. A 85 éves szerző nem csinál titkot titoktartási kötelezettségéből, de nem is csinál nagy ügyet belőle, a nagy ügy csinálása nem az ő asztala. Az elliptikus megközelítésért sem az irodalmi ambíció, hanem az MI6 a felelős. Memoárt írni kémigazolvánnyal, még ha az réges-rég lejárt is, ez ám az igazán angol sport, angolabb a krikettnél is.
A kötet lazán összefüggő írásai, amelyekben az egyetlen kiszámítható elem, hogy valahol mindig felbukkan bennük egy David Cronwell nevű pasas, minden memoárigényt kielégítenek. Politikusoktól és kémektől, apafiguráktól és anyaszomorítóktól, hősöktől és gengszterektől, szerencselovagoktól és kisemberektől, árulóktól és örök underdogoktól, illetve Alec Guinnesstől hemzsegnek az oldalak. A celebsztorik éppúgy megtalálhatók, mint a történelmi távlatok. Megtudhatjuk, hogyan fest a hidegháború a Bundestag büféjében, a palesztin–izraeli konfliktus Arafat társaságában, Rupert Murdoch pedig Rupert Murdoch törzsasztalánál. A regényíráshoz elengedhetetlen terepmunka során hősünk abban a kegyben részesül, hogy a Vörös Khmer lövészei zúdítanak rá golyózáport, máskor meg Vientiane egyik ópiumbarlangjában szívja a ház specialitását. Gorbacsov Moszkvájában a KGB jár a nyomában, és ugyanitt, már a kilencvenes években, gengszterekkel randevúzik. Az anyaggyűjtést nem lehet félvállról venni.
A szerző szerint minden kémszervezet a saját mítosza megteremtésén ügyködik – jó kis megállapítás ez is, főleg, hogy ugyanez a kémekből lett íróktól sem idegen. Le Carré ebben is világklasszis, a legkifinomultabb mítoszépítő a mezőnyben. Az író hamisítatlan, angolos understatementtel helyezi el magát a saját történeteiben, mintha ott se lenne. Szemernyi kivagyiság sincs a soraiban, pedig, ha valakire már lőttek életében, az hajlamos erre építeni írói életművét. Ott voltam, én voltam, de nem én vagyok a fontos – sugallja Le Carré kitartóan, mint egy jó kém, aki a háttérbe húzódik, de persze ő főszereplő. A szerző találkozik a KGB volt vezéreivel, a német hírszerzés fejével, Havel kémfőnökével, és bár igyekszik, nem tudja elhárítani Mrs. Thatcher vacsorameghívását. Arafathoz is közel kerül (ismét csak az anyaggyűjtés nyűge), olyan közel, hogy Jasszer szakállának érintéséről is hiteles vagy annak tűnő beszámolót tud adni: végül is, ki tudná cáfolni, hogy a híres szakáll puha volt, nem szúrt, a szaga meg a Johnson’s babahintőpor illatához hasonlított. Hát, igen, csak keveseknek adatott meg, hogy kiérezhették a palesztin vezető arcszőrzetéből a babahintőport – ezek a megfigyelések teszik olyan páratlanul szórakoztatóvá Le Carré történeteit.
Thatcher parfümjéről – a szerző úriember – nem találunk szavakat, találunk viszont hangzatos igazságokat a könyvben, ezektől jutunk el az olyan részletekig, mint például az arafati szakáll. Vagy vegyük a hidegháború fő szabályát: semmi sem az, aminek látszik – írja Le Carré. Semmitmondó mondat, de rögtön jön a szemléltetés: vígjátékba illő közeledés két kém között a hidegháború dúlása közben a Bundestag büféjében és környékén. Szereplők: a szovjet nagykövetség meglett kulturális másodtitkára és a brit nagykövetség fiatal, politikai másodtitkára. A végkifejlet: műkedvelő zenés est Mozarttal, vadpecsenyével és sok-sok poloskával a Cronwell-rezidencián egy szovjet és egy brit kém részvételével. Az eredmény: némi mosogatnivaló, de azon túl semmi.
Igazi hidegháborús farce ez, nem az egyedüli a szerző pályáján. De a kémipar mellett Cronwell a másik nagy farce-iskolát is kijárta: volt dolga a filmiparban is elég. És Hollywood első számú szabálya nagyon hasonlít a hidegháborúéhoz. Röviden: senki nem tud semmit. Le Carré történeteihez a nem tudások széles választéka adja a tragikomikus hátteret.
Fordította: Fazekas László. Agave, 2017, 324 oldal, 3480 Ft
