A rendezett homlokzat mögött mintegy megbúvó, a mindennapjaiban és műveiben is korrekt-lelkiismeretes géniusz képe persze részben épp Babits-önarckép gyanánt készült, s ha idetoldjuk az ugyanitt Petőfire alkalmazott retorikai leleményt („nyárspolgár a zseni álarcában”), még nyilvánvalóbbá válhat a Nyugatban megjelent esszé erős önpozicionáló jellege. Ettől persze Arany Jánossal kapcsolatban még okkal keressük az arcot az álarcok mögött, ami a gyakorlatban újabb és újabb álarcok azonosítását jelenti.
A Petőfi Irodalmi Múzeum bicentenáriumi Arany-kiállítása is ezen az úton jár. A legnemesebb szándéktól vezérelt és egyszersmind példás didaxisú, magas szakmai színvonalon kivitelezett túlspilázással fölmutatni Arany Jánost, a maian sokarcú, poszt-posztmodern fenomént. A tárlat ráadásul nemcsak gazdag és változatos, de túlnyomórészt meggyőző is, így még az sem kizárt, hogy hatására többen és többet olvassuk majd Arany verseit és prózai dolgozatait – akkor pedig minden túlspilázás fényes igazolást nyerhet!
A termek sora többféleképpen is osztott: a zöld és a bordó szín az életmű, illetve az életrajzi közeg, a kor felé terelget, s az életmű tárgyalása is rendre ellentétpárokra oszlik, újabb és újabb Arany-álarcokat jelezve a látogató számára. Bolond Istók és Toldi Miklós, Ágnes asszony és Etele, és mind a többi pár beállítása izgalmas közelítéseket kínál elénk, miközben az élet- és korrajzi teremrészletekben a tárgyi bőség válik roppant imponálóvá. A Petőfi ajándékozta Béranger-kötettől a nagykőrösi tanárkodás és az akadémiai főtitkárság rekvizitumaiig, karosszéktől a Kapcsos könyvig szinte mindent itt találunk, ami Arany életköréből ránk maradt. És láthatjuk a társadalmi elfogadottság egykorú jeleit is: vicclapi karikatúrát meg a Szent István Rend kiskeresztjét (még ha nem is Aranyét), vagy éppen azt a litográfiát az 1870-es évek közepéről, amely már Petőfi és Arany literatúrai ikerpárját a kellős középre helyezve mutatta be a nagyközönségnek a Magyar Írók Arcképcsarnokát.
Az álarcosság, a szerepjátékok sorának felmutatása már a bevezetőben összekapcsolódik az álnevek használatának témájával, ami azért némiképp megtévesztő bizonyíték. Mert habár igaz, hogy Arany a pályafutása során Szende Rafaeltől Akakijevics Akakijen át Hajnal Péterig egy sor írói álnevet alkalmazott, ám ez inkább a kor általános irodalmári-újságírói gyakorlatára bizonyság, és legfeljebb másodsorban a személyes bújócskázó hajlamra. Elvégre Petőfi éppily sokféle nevet használt egykoron, Mikszáth Kálmán pedig, akinek önarcképét nemigen szoktuk álarcok mögött keresni, hozzávetőleg jó kétszer ennyit. És ha már az álarcok mögötti önkifejezés és művészi kielégülés a vezérfonala az Arany-kiállításnak, hát érdemben szó kerülhetett volna akár a költő Arisztophanész-fordításairól is. Hiszen ez az eredetileg a fiók számára elkészített, teljes Arisztophanész-magyarítás nemcsak Aranyt, a filológust, de Aranyt, a frivol, szabados, sőt obszcén témák iránt kitartóan érdeklődő művészt is érzékletesen elénk állíthatja.
Van aztán egy pont, ahol a recenzens számára már enyhén elkedvetlenítőnek tűnik a kortársi jelleg tódítása. Ilyen a multimédiás tárlat Érezni Arany elnevezésű slammer-automatája, amely a slammer-darálás divatos monotóniájának szintjére degradálja Arany szinte találomra kiválogatott sorait. Aztán ilyennek hat a kétségkívül nagyon tehetséges Vecsei Miklós több helyütt is megtekinthető és meghallgatható versmondása is: a fiatalos keresetlenség rokonszenvesen póztalan pózával, a könnyen megunható, modulációt szinte sosem alkalmazó középhang generálszószával, és úgy általában a színészi versmondás mai, kevéssé reménykeltő állapotának fájdalmas érzékeltetésével. Ám könnyen meglehet, hogy a generációs és kulturális szakadék túlpartján még ez is inkább pozitívumnak bizonyulhat: a szavalás mellőzése a versmondói praxisból talán csak egy bizonyos életkor fölött sejlik fából vaskarikának. Ez mindenesetre sokkalta inkább véleményes kérdésnek tekinthető, mint az a borongásra késztető észlelés, miszerint a robusztus jelzőt immár a Petőfi Irodalmi Múzeumban is két o-val és csupáncsak egy u-val írják a falra.
„Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi” – írta éppen száz esztendeje, az Arany-centenáriumon Kosztolányi Dezső, és valóban: „…az új nemzedékek mindig a maguk igéit olvassák ki ugyanabból a könyvből…” Az utolsó teremben vetített videókon megszólaló jelenkori kiválóságok (Scherer Pétertől Nádasdy Ádámig) is Kosztolányi okos-banális megállapítását igazolják. Ha ma nem a szerény-önérzetes „népi sarjadékot” vagy a bárdköltőt keressük Aranyban, hanem mondjuk az életművébe befalazott „teljes Baudelaire” (Pilinszky János) felé fordul az érdeklődésünk, az a lényegen vajmi keveset változtat. Csak olvassuk – Aranyat ér!
Petőfi Irodalmi Múzeum, látogatható 2018. november 30-ig
