Ez aligha lepi meg a szerző hű olvasóit, hiszen Nádasdyé konszenzusosan „par excellence szerelmi költészet” (Margócsy István). A szerző otthonos témájában továbbra is remekelni képes, de a figyelemfelkeltő versek azok, amelyek elütnek a szerelmi tematikától, például, amikor hangsúlyos verstárggyá válik az öregedés és az elmúlás tapasztalata, vagy amikor itt-ott közéleti felhangok is megütik a fülünket.
Nádasdy bevallottan alanyi indíttatású költészetének – látszólag paradox módon – sajátja egyfajta objektivitás is, ebből fakadnak az önreflexív, önironikus, eltávolító, frivol képek és képzettársítások. „A szerelmesség íze nyelvemen: / leginkább marcipán. Sokféle figura, / mind marcipánból: malac, Hófehérke, / gyümölcsök és alpesi templomok. / Egyneműek, mint ez a kapcsolat, / bár színezve, bár formázva, egyféle ízt / hagynak végül a szájban. […] nagyon is számít, mi a tálalás, / igenis malacízű a malac, / és a templomnak templomíze van, / ha megfigyelem, mibe harapok” (Hogy mi a tálalás). Erre aztán finoman rímel harminc oldallal később: „Túrtam gusztustalan, energikus, / sertési ösztönnel, alkalmazott / szimatolással” (Újra itthon). Ám nem a malackodás jellemző erre a költészetre, hanem a rejtjelezett erotika: „Sétálj velem, vigyél és támogass, / francia mustárba mártogass, / ingerelj wasabival, sushival. / Parázslok, mint a szorgalmas szivar” (Én jó leszek).
Az öregedés témája gyakran összeér a szerelmi lírával. Néhol arra következtethetünk a metaforikából, hogy a lírai én és másikja között fennáll (talán az életkorból adódóan) valamifajta hierarchikus távolság, egyenlőtlen egymásrautaltság, függés: „levegőért kapkodok, / vándorló homokdűne a lélegzeted, / ahogy távvezérled a szuszogásom” (Keringek körülötted). A Mint a bolygók című versben pedig azt olvassuk, „égitest volt ő is, égi test”, amely távolról Ganümédesz mítoszát idézi: a szép trójai királyfit Zeusz sas képében elragadta, és az istenek pohárnokává tette az Olümposzon, ám Héra féltékeny haragja elől kénytelen volt ifjú szeretőjét az égboltra menekíteni, azóta ő a Vízöntő csillagképe. Másutt pedig expliciten is egybeér a két téma: „Idős egér vagyok. […] Egy kirándulás, egy sajtízű randi. / Mert az étvágyam a régi maradt” (Étvágy).
Természetesen kérdéssé válik a halál, a túlvilág is (Milyen kertem lesz?). Például, amikor a Géher István emlékére írt, vagy az azóta elhunyt Réz Pált a 85. születésnapján köszöntő verset olvassuk: „Kell az öreg körülöttünk. […] Hetyke vitákat, sértődékeny gyermeki harcot / hányszor helyrerakott! Buta lurkók. / Hadd köszönöm meg. / Mert széllel-röpülő elméjű mindig az ifjú, / míg ha az agg ott van köztünk, lát múltba-jövőbe, / s tudja, miként lesz mindnyájunk számára a legjobb” (Kell az öreg). A Nyírj a hajamba verseinek lírai énje többször is hasonlóan bölcs szerepkörben mutatkozik: az élet egy-egy epizódját összegző versek egyszersmind olvashatók a fiatalabbakhoz, tapasztalatlanabbakhoz szóló intésekként, tanításokként, parabolákként is. Például a Megfizettem című vers zárlatában ez a tanulság áll: „nem leszek én nektek alternatív”, vagyis nem szabad elfogadni a társadalom normatív skatulyáit.
Vannak a vékony, 42 verset tartalmazó kötetnek gyengeségei is, akadnak kevésbé sikerült vagy a versek nagy részétől bizonyos tekintetben elütő darabok. Ilyen a három képzőművészeti alkotásra (Szűcs Attila: Két őr; Giovanni Segantini: Visszatérés az erdőből; El Kazovszkij: Ex Libris) írott, középszerű költemények – ha engedte volna a versanyag bősége, szigorúbb szerkesztéssel talán kimaradhattak volna. Nemcsak zárvány marad a teljes kötetben e három, a képzőművészettel dialógusba lépő alkotás, de A vászon hűvösében zárlata például egyenesen kedélyeskedésbe is fullad („műalkotás a néni, csókolom, / nem kell segíteni? Bírja inakkal?”).
Végül ki kell emelnünk még két verset, amelyek megítélésem szerint szintén kilógnak a kötetből alkalmiságuk és témaválasztásuk okán, ám egyszersmind a kötet leginkább figyelemre méltó szövegei. Az egyik a Nemzeti Színház éléről távozó Alföldi Róbertet búcsúztató gálára íródott, és nem szűkölködik erős mondatokban: „Tán nem is baj, hogy csúnya ez a színház: / maga a nemzet se valami szép. / Így jó, köszönjük: retusálni bűn; / ha sértő is, legyen valós a kép” (Gondolatok a színházban). Annak ellenére, hogy az alkalom, amelyre íródott, négy év távlatában talán már megkopni látszik emlékezetünkben, a szöveg mégsem vesztett aktualitásából: nemcsak azért, mert a Nemzeti Színház a mai napig szimbolikus jelentőséggel bír, hanem azért is, mert a „retusálni bűn” alapállása olyan szimpatikus őszinteségeszmény, amellyel sajnos nem szimpatizálnak elegen. A másik vers A hazafiúi hűségről, amely a gyakran használt anya-fiú allegóriáról hántja le a pátoszt. „Hazánkban, fiúk, nem szabad csalódni, / mert olyan az, mint az édesanyánk. […] »Ugye szép asszony voltam?« – kérdezi. / Sosem volt szép. De ne vegyétek észre. […] a lába közül bújtatok elő, / s a szaga végig ott lesz rajtatok.” Mindkét vers egy egészségesebb és reálisabb nemzetkép kialakítására tesz javaslatot, amelyet sokan megfogadhatnának.
Magvető, 2017, 60 oldal, 2490 Ft
