Atlanta ´96: Újra itt van

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1996/29. (07. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Rút Ernő

Rút Ernő

tehát a nagy alkalom, hogy éjjel fennmaradhassunk, bámulhassuk a képernyőt anélkül, hogy családunk, magántulajdonunk vagy akár államunk érdekeit el kellene hanyagolnunk, majd másnap, karikás szemekkel, bizonytalan, talán ébren átélt álmok emlékével birkózva kellene megvívnunk a túlélés amúgy is mind reménytelenebb csatáit, mind fanyarabb mosollyal dédelgetve a reményt, hogy ha a győzelem nem is a miénk - sosem a miénk -, talán vigaszágon még megemlékeznek rólunk.

Mivel nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos, bízvást javunkra válik a tudat, hogy még csak részt sem veszünk, a küzdelmek a távoli Atlantában zajlanak, abban a városban, amelynek Carter elnököt, továbbá a Coca-Colát köszönheti a jobbra egyébként nem is érdemes emberiség; továbbá abban a városban, amelybe - egyéb városok mellett - bízvást a büdös életben el nem jutunk soha, hacsak ránk nem mosolyog a kólakupakok képébe öltözött szerencse, vagy valami adminisztrációs hiba révén nem a mi nevünket köpi ki az ösztöndíjmásnakodaítélő bizottság számítógépe. Előbbi esetben átbolyonghatunk egy hetet az idegen és semmit- (illetve néhány banalitást) mondó város közönyös ürességében, hotelablakunk üvegéhez tapaszthatjuk az orrunkat, és megleshetjük az odakint elsuhanó idő kondenzcsíkjait; utóbbiban gyárthatjuk a kesernyés maximákat dosztig a nagy fenekű lányok sortja és a világ felett gyakorolt hatalom közti esetleges összefüggésekről, bár ilyenek nincsenek.

Persze mind előbbi, mind pedig utóbbi eset rendkívüli ritkaságával tüntet, marad tehát a tévéközvetítés éjjelente. Ha fantáziánk vagy a birtokunkba került tiltott tudattágítók közreműködésével rásegítünk, beleképzelhetjük magunkat az eseményekbe, habosra kavarhatjuk magunk körül az uszoda klórszörpjét, visszatalálhatunk az anyaméh tájaira a ránk nehezedő kazah hústorony dupla nelsonjában, reggae-basszust dünnyöghetünk valamely diadalmas távol-keleti nemzet pattogó himnusza alá; bár, ha a rúdugróval azonosítjuk magunkat, számolnunk kell az alattunk lakó indignálódott reakciójával. Ilyenkor nyugodtan gondoljunk rá pallérozatlan haraggal, az indulat nem idegen az olimpia szellemétől: a sportágak túlnyomó többsége nem egyéb az ógörög stratégia helyzeteinek és fogásainak leképzésénél. Már a régi görögöknek is időnként tele lett a koturnusuk az állandó háborúkkal, összegyűltek tehát, hogy jelképesen letudják egymással esedékes ellenérzéseiket, szárnyas szellemmel szigorú szabályokat alkottak meg, amelyek a jobbat, a gyorsabbat, az erősebbet és a kitartóbbat ajándékozták meg a győzelemmel, majd mentek vissza a háborúikba, amelyekben a rosszabb, a gyengébb, a lassabb és a lanyhább végül is rendszerint felülkerekedett. Úgy hírlik, ezt hívják civilizációnak, és ha igaz, ennek járunk most valahol a tetőpontja körül, de lehet, hogy később még jobb lesz.

Egyébként pedig, de hisz tudjuk ezt, kicsiny hazánk nagyhatalomnak számít a sportban, az olimpiák idejére, azt mondják, mindig jó, még a megszokottnál is jobb magyarnak lenni, ilyenkor önként azonosulunk izomagyú honfitársainkkal, csúnyácska honfitársnőinknek szerelmet vallunk, hogy pedig Egerszegi Krisztinával és/vagy Ónodi Henriettával mit csinálnánk, azt fedje az erkölcsrendészet által ránk oktrojált homály. Amúgy jó estét, jó szurkolást!

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1996/29. (07. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...