Azért így könnyű (Tánc- és Folkfesztivál, Rudolstadt)

  • 1996. július 18.

Könyv

Marton László Távolodó

Rudolstadt harmincezres kisváros Türingiában. Benyomása (hadd mondjam így:) "festői" - a hegyen vár, a völgyben folyó, körötte erdő, az épületek háborítatlanul őrzik a múlt század első felének emlékeit; Rudolstadt azon kevés - nemrég még keletnémet - település közé tartozik, amit még a szocializmusnak sem sikerült hazavágnia úgy szemmel láthatóan. 1955 óta rendeznek itt fesztiválokat, ´90-ig az NDK táncművészetét demonstrálva, azóta Tánc- és Folkfesztivál néven a Világzenei Fesztiválok Európai Fóruma tagjaként. A főnök Bernhard Hanneken jó nevű motoros, az elmúlt öt évben a world music legnagyobb sztárjai forogtak a keze között: a Hedningarna, a Taraf de Haidouks, a Varttina, a Ukrainians, Mari Boine, Ali Hassan Kuban, a Sabri Brothers s így tovább, a mieink közül a Muzsikás, az Ando Drom s a Baba Yaga.

Rudolstadtba menni jó. Ha cseremisz fellépőket kell szállítani, az persze egy keveset módosítani bír ezen a helyzeten: az elmulasztott vízumokra még csak van megoldás (egy másik határ), de amikor a moszkvai illetőségű menedzser hirtelen benyel egy fej hagymát egy liter borral és fennhangon énekelni kezd, arra nincs orvosság. Cseremiszeinknek amúgy Echeykin Family a neve, és azért oszthatják meg a fesztivállal finnugor korabeli dalaikat, merthogy itt millecentenárium van. Tessék őket meghallgatni az Egyszólam együttes előtt/után, kérdés nincs, nem is lehet, el van boronálva a rokonság.

Három szálon fut a fesztivál. Az első a cimbalom körül gabalyog, nyolc cimbalmos érkezik mindenféle égtájról, közöttük egy egészen ismerősen csengő nevű is: Balogh Kálmán. Minden évben reflektorfénybe kerül egy-egy kiválasztott hangszer, ez afféle hagyomány, járt erre korábban tekerőlant, mandolin. Bemutató, továbbképzés, miegymás, végül tizenöt perc dzsem a gálaműsorban: a két (közösen) előadott darab egyikét Balogh Kálmán hozza a soproni Tendl Pál gyűjteményéből.

Magyarország 1100 éves - ez a második szál. Hogy a mi születésnapunkat Rudolstadtban is megünnepeljék, az Hanneken ötlete, míg a magyarországi szervezés (a Világzenei Fesztiválok Európai Fóruma egyetlen hazai tagjaként) Lőkös Csaba érdeme. Ami terítékre kerül, az nem akármi, és nem csak azért, mert a nagyon kevés olyan millecentenáriumi rendezvény egyike, amelyhez nem tapad milliós lenyúlás, hitegetés, gusztustalan mértékű támogatás. A fesztivál nagyjából ötven fellépő zenekarából nyolc magyar, Vasarely-kiállítás nyílik a vármúzeumban (Csepei Tibor magángyűjteménye), a belvárosban Magyar utca fogadja a vendégeket, magyar szakácsokkal, továbbá válogatott kézművesek, iparművészek bemutatóival, portékáival. A fesztivál félidejére elfogy háromszáz kiló kolbász, ötszáz liter bor, és a húsfronton is hasonló a helyzet, mindenféle randa német marhát kell bevetni pótlékul. (Végül valami rajnai vörös folyik kadarkaként, de ez nem nyilvános tény.)

A harmadik szálnak közönségesen koncertek a neve, ennek mentén nyomulhat mindenféle (a Narancsban már bemutatott) világsztár: így például a rai-nagymama Cheikha Remitti, az etno-techno úttörő Dissidenten vagy a Cape Verde-i mezítlábas díva, Cesaria Evora.

Rudolstadtba érkezni jó. A hagyma a múlté, a szállodában nem kell fizetni a nyolcas tévécsatorna bizarr pornójáért, és legalább harminc százalékkal olcsóbb az élet, mint a másik német térfélen. A kellemetlenebb élmények a katalógus megkaparintásával kezdődnek. Ingyen kapja, akinek jegye van, százhatvan oldal, műnyomó papír. Lehet kibukni: amennyibe ez kerül, annyi pénz minálunk nem katalógusra, de fesztiválra sincsen. Kérdezem Hannekent az előzetes adatokról - paff. Elővételben elment tízezer (a három napra szóló) fesztiváljegy; harmincezren élnek itt, hadd ismételjem meg. Ami persze végül is mindegy, a három nap alatt hatvanezren pörögnek a városban, megduplázódik a létszám. A fesztiváljegy hetvenöt, a napijegy negyven márka, lehet érte kapni három nagy- és tizenkét kisebb színpadot. Általában délben startolnak a programok, nincs kit elszalasztani, a fellépők zöme kétszer-háromszor is valamelyik színpadra kerül. Szponzorál a város, a szövetségi állam (Roman Herzog mond megnyitót), a Mercedes Benz s - ahogy Hanneken mondja - a maradék.

Rendőrökkel, verőlegényekkel nem találkozni, a város és a fesztivál egyet jelent a három nap alatt. Nincs kiborulás a lezárt utcáktól, az éjszakába nyúló koncertektől, ez egy háromgenerációs sztori. (Külön utca a kölyköknek, gyerekfesztivállal + temérdek játék, hangszer, korongozás, vályogviskó-építés, mindenféle szinonima.) Meg van véve az egész, az újra és újra próbálkozó eső se nagyon tud bekavarni, lehet ernyők alá bújni és lehet sárdagonyázni, tocsogni, alkat meg sör dolga, de a koncertek végig vannak nézve.

Úgy alakult, Magyarországon leginkább nigger szeretek lenni, meg cigány és persze zsidó (a megszokotton is túl), de amikor ezekkel a zenekarokkal utazom, nagyon jól boldogulok a magyarságommal. Bekattan valami azonosságtudatféle, valami szokatlan büszkeség, s persze sunyi módon magamra kenek egy réteget a sikerükből. (Hm, mi így együtt milyen ellenállhatatlanok vagyunk!) Nagy darab, masszív, kikezdhetetlen siker van. Citerázik a Gereben, azt énekli Rácz Tóni, hogy Mén a szekér, a punkok meg beindulnak, pogóra fordul a helyzet, kész őrület. Az Egyszólam ezeréves dalokkal érkezik, nem, nem is ezek a dalok, mi és most vagyunk ezerévesek, Berecz András hangjával. Aztán a Vujicsics! A szerb és horvát dalok még csak elvannak békében, de az a macedón csocsek, az nem bír magával, most égünk és meghalunk. Az Ando Dromot a Magyar utca alkalmi - technikátlan - színpadán szedik szét, na ja, ezeknek az oláhcigány-daloknak sokkal inkább terepük az ilyen spontaneitás, mint a drága jelmez, a túlspilázott technika vagy a vendégek (Montanaro, Balogh Kálmán) kavarása. A Vents D´Estben három zenekar - a Vujicsics, a Ghymes és Montanaróé - áll össze, zuhog hozzájuk az eső, mégis, csomó ráadás kell; nekem talán esztrádabbak a kelleténél, de arab énekesnőjüket (tessék megjegyezni: Hayet Ayad a neve) egy kicsit még én is elviselném. Hanneken meséli, a Muzsikást már az első évben is meghívta, aztán a szervezkedések közepette szépen elszalasztotta. Hát most tutira ment, a három nap alatt nyolc jelenésük van. A Farkas "Batyu" Zoltán vezette Kodály Táncműhely táncosaival Bartók előtt emelnek kalapot, Hommage a Bartók. A Román népi táncokra épül ez az imaginárius dokumentum: azt látjuk és azt halljuk, amit Bartók láthatott és hallhatott 1907-ben erdélyi gyűjtései során. Tíz évig érlelődött ez a látomás, a Muzsikás és Sebestyén Márta mellett archív felvételek plusz Bartók-Szigeti duó; Magyarországon csak két Merlin-estnyi igény volt rá, itt most nagyon otthon vagyunk.

Hát így. Az a vonzó katyvasz, amit world musicnak nevezünk, mintha felhígulóban lenne mostanság. De egyelőre még minden okunk megvan arra, hogy hálásak legyünk.

Rudolstadt, július 5-7.

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.