Rudolstadt harmincezres kisváros Türingiában. Benyomása (hadd mondjam így:) "festői" - a hegyen vár, a völgyben folyó, körötte erdő, az épületek háborítatlanul őrzik a múlt század első felének emlékeit; Rudolstadt azon kevés - nemrég még keletnémet - település közé tartozik, amit még a szocializmusnak sem sikerült hazavágnia úgy szemmel láthatóan. 1955 óta rendeznek itt fesztiválokat, ´90-ig az NDK táncművészetét demonstrálva, azóta Tánc- és Folkfesztivál néven a Világzenei Fesztiválok Európai Fóruma tagjaként. A főnök Bernhard Hanneken jó nevű motoros, az elmúlt öt évben a world music legnagyobb sztárjai forogtak a keze között: a Hedningarna, a Taraf de Haidouks, a Varttina, a Ukrainians, Mari Boine, Ali Hassan Kuban, a Sabri Brothers s így tovább, a mieink közül a Muzsikás, az Ando Drom s a Baba Yaga.
Rudolstadtba menni jó. Ha cseremisz fellépőket kell szállítani, az persze egy keveset módosítani bír ezen a helyzeten: az elmulasztott vízumokra még csak van megoldás (egy másik határ), de amikor a moszkvai illetőségű menedzser hirtelen benyel egy fej hagymát egy liter borral és fennhangon énekelni kezd, arra nincs orvosság. Cseremiszeinknek amúgy Echeykin Family a neve, és azért oszthatják meg a fesztivállal finnugor korabeli dalaikat, merthogy itt millecentenárium van. Tessék őket meghallgatni az Egyszólam együttes előtt/után, kérdés nincs, nem is lehet, el van boronálva a rokonság.
Három szálon fut a fesztivál. Az első a cimbalom körül gabalyog, nyolc cimbalmos érkezik mindenféle égtájról, közöttük egy egészen ismerősen csengő nevű is: Balogh Kálmán. Minden évben reflektorfénybe kerül egy-egy kiválasztott hangszer, ez afféle hagyomány, járt erre korábban tekerőlant, mandolin. Bemutató, továbbképzés, miegymás, végül tizenöt perc dzsem a gálaműsorban: a két (közösen) előadott darab egyikét Balogh Kálmán hozza a soproni Tendl Pál gyűjteményéből.
Magyarország 1100 éves - ez a második szál. Hogy a mi születésnapunkat Rudolstadtban is megünnepeljék, az Hanneken ötlete, míg a magyarországi szervezés (a Világzenei Fesztiválok Európai Fóruma egyetlen hazai tagjaként) Lőkös Csaba érdeme. Ami terítékre kerül, az nem akármi, és nem csak azért, mert a nagyon kevés olyan millecentenáriumi rendezvény egyike, amelyhez nem tapad milliós lenyúlás, hitegetés, gusztustalan mértékű támogatás. A fesztivál nagyjából ötven fellépő zenekarából nyolc magyar, Vasarely-kiállítás nyílik a vármúzeumban (Csepei Tibor magángyűjteménye), a belvárosban Magyar utca fogadja a vendégeket, magyar szakácsokkal, továbbá válogatott kézművesek, iparművészek bemutatóival, portékáival. A fesztivál félidejére elfogy háromszáz kiló kolbász, ötszáz liter bor, és a húsfronton is hasonló a helyzet, mindenféle randa német marhát kell bevetni pótlékul. (Végül valami rajnai vörös folyik kadarkaként, de ez nem nyilvános tény.)
A harmadik szálnak közönségesen koncertek a neve, ennek mentén nyomulhat mindenféle (a Narancsban már bemutatott) világsztár: így például a rai-nagymama Cheikha Remitti, az etno-techno úttörő Dissidenten vagy a Cape Verde-i mezítlábas díva, Cesaria Evora.
Rudolstadtba érkezni jó. A hagyma a múlté, a szállodában nem kell fizetni a nyolcas tévécsatorna bizarr pornójáért, és legalább harminc százalékkal olcsóbb az élet, mint a másik német térfélen. A kellemetlenebb élmények a katalógus megkaparintásával kezdődnek. Ingyen kapja, akinek jegye van, százhatvan oldal, műnyomó papír. Lehet kibukni: amennyibe ez kerül, annyi pénz minálunk nem katalógusra, de fesztiválra sincsen. Kérdezem Hannekent az előzetes adatokról - paff. Elővételben elment tízezer (a három napra szóló) fesztiváljegy; harmincezren élnek itt, hadd ismételjem meg. Ami persze végül is mindegy, a három nap alatt hatvanezren pörögnek a városban, megduplázódik a létszám. A fesztiváljegy hetvenöt, a napijegy negyven márka, lehet érte kapni három nagy- és tizenkét kisebb színpadot. Általában délben startolnak a programok, nincs kit elszalasztani, a fellépők zöme kétszer-háromszor is valamelyik színpadra kerül. Szponzorál a város, a szövetségi állam (Roman Herzog mond megnyitót), a Mercedes Benz s - ahogy Hanneken mondja - a maradék.
Rendőrökkel, verőlegényekkel nem találkozni, a város és a fesztivál egyet jelent a három nap alatt. Nincs kiborulás a lezárt utcáktól, az éjszakába nyúló koncertektől, ez egy háromgenerációs sztori. (Külön utca a kölyköknek, gyerekfesztivállal + temérdek játék, hangszer, korongozás, vályogviskó-építés, mindenféle szinonima.) Meg van véve az egész, az újra és újra próbálkozó eső se nagyon tud bekavarni, lehet ernyők alá bújni és lehet sárdagonyázni, tocsogni, alkat meg sör dolga, de a koncertek végig vannak nézve.
Úgy alakult, Magyarországon leginkább nigger szeretek lenni, meg cigány és persze zsidó (a megszokotton is túl), de amikor ezekkel a zenekarokkal utazom, nagyon jól boldogulok a magyarságommal. Bekattan valami azonosságtudatféle, valami szokatlan büszkeség, s persze sunyi módon magamra kenek egy réteget a sikerükből. (Hm, mi így együtt milyen ellenállhatatlanok vagyunk!) Nagy darab, masszív, kikezdhetetlen siker van. Citerázik a Gereben, azt énekli Rácz Tóni, hogy Mén a szekér, a punkok meg beindulnak, pogóra fordul a helyzet, kész őrület. Az Egyszólam ezeréves dalokkal érkezik, nem, nem is ezek a dalok, mi és most vagyunk ezerévesek, Berecz András hangjával. Aztán a Vujicsics! A szerb és horvát dalok még csak elvannak békében, de az a macedón csocsek, az nem bír magával, most égünk és meghalunk. Az Ando Dromot a Magyar utca alkalmi - technikátlan - színpadán szedik szét, na ja, ezeknek az oláhcigány-daloknak sokkal inkább terepük az ilyen spontaneitás, mint a drága jelmez, a túlspilázott technika vagy a vendégek (Montanaro, Balogh Kálmán) kavarása. A Vents D´Estben három zenekar - a Vujicsics, a Ghymes és Montanaróé - áll össze, zuhog hozzájuk az eső, mégis, csomó ráadás kell; nekem talán esztrádabbak a kelleténél, de arab énekesnőjüket (tessék megjegyezni: Hayet Ayad a neve) egy kicsit még én is elviselném. Hanneken meséli, a Muzsikást már az első évben is meghívta, aztán a szervezkedések közepette szépen elszalasztotta. Hát most tutira ment, a három nap alatt nyolc jelenésük van. A Farkas "Batyu" Zoltán vezette Kodály Táncműhely táncosaival Bartók előtt emelnek kalapot, Hommage a Bartók. A Román népi táncokra épül ez az imaginárius dokumentum: azt látjuk és azt halljuk, amit Bartók láthatott és hallhatott 1907-ben erdélyi gyűjtései során. Tíz évig érlelődött ez a látomás, a Muzsikás és Sebestyén Márta mellett archív felvételek plusz Bartók-Szigeti duó; Magyarországon csak két Merlin-estnyi igény volt rá, itt most nagyon otthon vagyunk.
Hát így. Az a vonzó katyvasz, amit world musicnak nevezünk, mintha felhígulóban lenne mostanság. De egyelőre még minden okunk megvan arra, hogy hálásak legyünk.
Rudolstadt, július 5-7.
