A szájába zoknit tömtek, hogy ne tudjon kiabálni. Mikor K. visszajött a kislányért, megkérdeztem, elviszik-e pszichológushoz. K. csodálkozva nézett rám: lehet, mondta, de az ilyen pici lányok még fel tudják dolgozni a traumákat maguktól.
Bruce D. Perry volt az, aki megváltoztatta az USA-ban a traumatizált gyerekekkel kapcsolatos szemléletet. Amikor elkezdett velük foglalkozni, ma már hihetetlennek tetsző állapotok uralkodtak a gyermekjóléti intézményekben. Az ember szinte nem is hisz a szemének, amikor azt olvassa, hogy a hatvanas években az árvákat még nem adták pár hónapnál több időre nevelőszülőkhöz, mert attól tartottak, hogy a kialakuló kötődés árt nekik. Perry hívta fel a figyelmet arra, hogy az első néhány év milyen fontos a gyermek agyának fejlődése szempontjából. Ő írta le először, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknek nincs része közvetlen testi kontaktusban, akiket nem ölelgetnek eleget, az agykérge jelentősen fejletlenebb lesz. Szociális képességeik elmaradnak a kortársaikéitól, és lemaradásukat csak hosszú és küzdelmes kezelések segítségével tudják behozni.
Perry és szerzőtársa – tulajdonképpen beszélgetőpartnere –, Maia Szalavitz brutális eseteken keresztül világítja meg a gyereknevelés és az agy fejlődése közti összefüggéseket. A szándékuk világos: ezekkel az elviselhetőség határát súroló esetekkel sokkolni akarnak, azt akarják, hogy figyeljünk oda. Nemcsak saját gyerekeinkre, hanem azokra a ma, nálunk, Magyarországon is alapvetően máshogy és másképp értelmezett és értelmezhető jelekre, amelyek a gyerekek bántalmazására utalhatnak.
Az első esettanulmányban egy abúzusnak kitett, ezért étkezési problémákkal küzdő, csontsovány kislány szerepel, a másodikban egy gyermek, aki figyelemhiányos, hiperaktív. A diagnózis szerint opponáló viselkedészavara van. A viselkedészavarok oka, hogy kislányként végignézte, amint anyját megölik, megerőszakolják. Az ő torkát is elvágták, de túlélte: amikor megtalálták, véresen feküdt anyja meztelen holttestén. Perry szerint nagyon sok erőszakot átélt gyermeket mondanak hiperaktívnak, ezzel mintegy el is intézve a kezelését. Holott ezeknek a gyerekeknek – a háborús traumákat átéltekhez hasonlóan – a stresszre adott válaszaik mások.
A ketrecbe zárt gyermek esettanulmányainak többsége, a könyv második kétharmada a csecsemőként magukra hagyott gyerekek neveléséről, gyógyításáról értekezik. A tanulmányok szereplői közt van sorozatgyilkos, akit az anyja három éven keresztül szinte egész nap a kiságyában hagyott. Van olyan fiúcska, akinek az állapotáért a bébiszitter a felelős, aki miután tisztába tette a csecsemőt, suttyomban elment dolgozni. És van olyan is – innen a cím –, akit a kutyatenyésztő nevelőszülő összezárt az állataival, és felé se nézett, csak ha a tálkáját vitte ki neki.
Az agykutatóként is jelentős szerző mindeközben közérthetően mesél az agy felépítéséről, az egyes agyterületek funkcióiról – vagyis könyve nemcsak azért érdekes, mert az olvasása után másként kezelünk traumákon átesett gyerekeket, hanem mert egyben neurobiológiai gyorstalpalóként is szolgál. A gyógymódok közt a legmeglepőbb és leghatékonyabb azonban kevéssé tudományos: egy P. mama nevű nő nem tesz mást, csak magához öleli ezeket a szeretetet alig kapott kicsiket, és ringatja őket, a fülükbe suttog. Igen, Perry néha szentimentális. Igen, eljut oda, hogy az igazi gyógyító erő a szeretet. De ez a konklúzió nem valamiféle ezoterikus, a levegőben lógó kijelentés, hanem nagyon is megalapozott.
Fordította: Dudik Annamária Éva. Park, 2015, 360 oldal, 3500 Ft
