Valamivel több mint kétezer évvel ezelőtt komoly házi feladatot kapott az emberiség a görögöktől, akik az élet nevű vidámpark bejárata fölé ezt a feliratot vésték: γνῶθι σεαυτόν, avagy ismerd meg önmagad! Aztán a kaput röhögve bezárták, a kulcsot pedig messzire elhajították. Erre valószínűleg egy akkoriban népszerű diszkoszvető olimpikont kértek meg, mert a kulcs egészen Stockholmig repült, egyenesen Astrid Lindgren kezébe. A svéd írónő szerint ugyanis ezt az önmegismerés dolgot a gyerekek felszabadításával kell kezdeni. 1944-ben megteremtette Harisnyás Pippit, a gyerekbőrbe bújt kis Übermenscht, minden hippik prepippijét, aki magasról tojik a nevelésre, önálló személyiség szabad akarattal (γνῶθι σεαυτόν), amit akkor is érvényesít, ha az összes szülő lila fejjel a nadrágjába csinál. Bár ő vált emblematikussá, Pippi valahol mégiscsak utópisztikus figura, míg Lindgren Kalle-krimisorozatának realisztikus hőseivel a mai digitális bennszülöttek is könnyen azonosulnak.
Mindez azért jutott pont most az eszembe, mert a Móra kiadó az idén a Kalle-trilógia harmadik kötetét, a Kalle és Rasmust is újra piacra dobta. A könyvek kívül-belül megújultak. Az eredeti, Eric Palmquist-féle illusztrációkat lecserélték Németh Gyula metszeteire. A Móra mindig újrarajzoltatja a feltámasztott klasszikusokat, a kortárs grafikákon keresztül igyekszik közelebb hozni őket a mai gyerekekhez – több-kevesebb sikerrel. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a mobilon, tableten, számítógépen szocializálódó tizenévesek vizuális igényét Németh Gyula rajzai kielégítik. A figurák stílusa, az arcok túltolt drámaisága kialszik a puszta retró hatásban, ami a célközönség számára valószínűleg értelmezhetetlen.
Ám az illusztrációknál sokkal izgalmasabb a szöveg ráncfelvarrása. Nem is értem, miért nem kommunikálja a Móra, hogy – bevett kiadói gyakorlatként – ezúttal is felfrissítették a klasszikus fordítást. Tótfalusi István szövege amúgy annyira magas színvonalú, hogy még a manapság divatos újrafordító aranylázban sem gondolt arra senki, hogy lecserélje. Viszont tényleg ideje volt leporolni. Papolczy Péter a svéd eredetivel összevetve huzalozta újra Tótfalusi itt-ott valóban elöregedett, ma már életszerűtlennek ható kifejezéseit, szókapcsolatait, ahol kellett, újraszabta a mondatokat, újrakottázta a szöveg ritmusát. Jót tett a vérfrissítés. Lindgren történetmesélése, a gyerekvilágot a felnőttek kontrollja alól felszabadító szemlélete a még mindig hátrafelé nyilazó Magyarországon legalább olyan aktuális és forradalmi, mint 1953-as megjelenése idején Svédországban. Lindgren látványosan felszámolta a tabukat, emancipálta a gyereket. A sztori szerepjátékkal indul, a fehér rózsa lovagjai, Kalle, Anders és Eva-Lotta az elején még csak a vörös rózsa vitézei ellen veszik fel a harcot, majd a következő pillanatban már a véresen komoly valósággal, a felnőttek világával találják szembe magukat. Lindgren nem pátyolgatja hőseit, igazi határhelyzeteket teremt számukra. A nyomozás pedig nem más, mint az önmegismerés labirintusa, a gyerek emancipációja. A gyerek nem hülye, hanem önálló személyiség, aki akkor lép az önmegismerés makadámútjára, amikor a felnőttekkel szemben elkezdi érvényesíteni az akaratát. Bár a skandináv krimi időszámításának kezdetét állítólag a Maj Sjöwall–Per Wahlöö svéd írópáros 1960-as években publikált krimisorozata jelölte ki, meggyőződésem, hogy az igazi ősforrás Lindgren Kalle-sorozata, melyben már kidolgozottan ott vannak a műfaj legfontosabb elemei: a bűn mibenlétének pszichológiai-filozófiai boncolgatása és az aktuális társadalmi kérdések feszegetése az idegengyűlölettől a diktatúra természetrajzáig. (Móra Könyvkiadó, 2018, 224 oldal, 2699 Ft)
Ha van valaki, aki tényleg Lindgren köpönyegéből bújt elő, az a norvég Lars Joachim Grimstad. Ha korábban azt mondtam, Lindgren fellázította a gyerekeket, akkor ez a focistából íróvá avanzsált szimpatikus őrült egyenesen felszólítja őket, hogy legyenek anarchisták. Gyorsan tisztázzunk valamit, az anarchizmus nem a káosz szinonimája, ahogy a népnyelv használja. Rend ez is, csak másképp. Állam, politika, rendőrség, jogrendszer, iskola, vagyis mindenféle szervezett hatalom nélküli spontán, az együtt élők szabad akaratán alapuló társadalmi berendezkedés. Realizálhatatlan? Oké. De mégis ez a tudatosan vállalt idealizmus Grimstad Fahr miniszterelnök & fiai trilógiájának üzemanyaga. Már az első kötet, az Eltűnt gyerekek is zseniális teljesítmény, úgyhogy komolyan aggódtam, vajon az idén magyarul megjelent második kötetben, a Napkirályban is képes lesz-e a szerző tartani a színvonalat. Most már kiengedhetem a levegőt. Mert Finn, Sunniva és Kimmelim, amúgy Lindgren Kalle-sorozatának rafinált hasonmásai (lásd: köpönyeg), nem egy, de tíz lapáttal tesznek rá az előzményekre. Grimstad egy humorxilofon, az élc, vicc, poén, móka, ugratás, szellemesség, tréfa, szarkazmus, irónia, paródia, groteszk árnyalatnyi hangközeit olyan finoman képes váltogatni, hogy az már kész zenei élmény. Hatalmas piros pont jár a fordítónak, Petrikovics Editnek, amiért képes volt magyarra lekottázni ezt a sziporkázást. Grimstad humorának egyik forrása a megszámlálhatatlan filmes és irodalmi utalás, amiket első olvasásra nem is tudok szétszálazni. Lenyűgöző, ahogy a gyerekkrimi műfaját önismereti tréninggé és társadalomkritikai tanulmánnyá emeli. Ráadásul a Napkirály a diktatúra mibenlétének, az aktuális társadalmi problémáknak olyan fergeteges vidámparkja, hogy olykor egészen konkrétan segít Orbánisztán valóságának rémségeit feldolgozni. Mert az abszolút főhőssel, Finn-nel azonosulva egy rövid ideig úgy érezhetjük, magát a miniszterelnököt leplezhetjük le. Grimstad alaphangneme az abszurd, de azt olyan arányérzékkel, intelligenciával és ízléssel képes adagolni, hogy közvetlen valóságunk látleleteként olvassuk.
Grimstad legforradalmibb tette, hogy az irodalom mellé biggyesztett gyerek jelző negatív jelentéstartományát felszámolta. Egyrészt azzal, hogy minden mondatával a jelen globális problémáira reflektál, másrészt azzal a meggyőződésével, hogy az ember alapvetően jónak születik, és csak a szülők terrorja, majd a társadalmi struktúra farag belőle potenciális bűnözőt. Az tuti, hogy Grimstad regénye semmivel sem okozott kevesebb élményt (sőt!), mint Jo Nesbø legfelnőttebb-legszofisztikáltabb krimijei. Mellesleg a két író, Grimstad és Nesbø állítólag puszipajtások. (Fordította: Petrikovics Edit. Kolibri Kiadó, 2018, 357 oldal, 2999 Ft)
és fél
Nálunk bezzeg még mindig pejoratív mellékzöngéje van a gyerek jelzőnek az irodalomban. Gyerekirodalmunk minősége, szemlélete (hajrá a kivételnek) legalább olyan messze van a skandináv mintáktól, mint a társadalmi berendezkedésünk. Egyetlen erénye, hogy ezt a lemaradást hűen tükrözi. Bár a mondatok, a sztori felépítése szintjén is óriási a különbség, a legdöntőbb mégis a szemléletbeli differencia. A magyar szövegek gügyögnek a gyerekkel, az olvasóval. Dömping van amúgy a gyerekkrimipiacon, és ha presztízse nincs is a gyerekirodalomnak, sokan legalább üzletet látnak benne. Állítólag az is. A széles hazai merítésből két példát választottam. Paulon Viktóriának A topolai mozi titka a második gyerekkönyve. Hogy tud írni, az már akkor sem volt kérdés, amikor Kisrigók címmel blogolt három örökbe fogadott gyerkőcéről. A blogból aztán remek meseregényt faragott, mert úgy érezte, tartozik a gyerekeinek egy legendával, hogy tudják, nem a semmiből jöttek. A topolai mozi titkának is az elveszített szülők utáni sóvárgás a mozgatója.
A kedves történetet, középpontban a mozival, mintha a Tornatore-filmek szentimentális világa ihlette volna, keresztezve a Szikraváros akciójeleneteivel. Bár a nyelvezete letisztult, korrekt mondatok pörgetik a sztorit, egy ponton Paulon Viktória is lemegy gügyögőbe. Topolán szeretnek mindennek nevet adni. Ez még nem lenne olyan nagy baj, ha azok a nevek viccesek lennének. De nem azok. Inkább kínosak. Állandóan megakasztják a történetet, amelyet ősz fejjel, Lindgren és Grimstad árnyékában is képes vagyok élvezettel olvasni, mert azért csak van benne jó néhány eredeti figura, nyomozás, meg rossz meg egy kis önismereti utazás. Pirulok az Áradhat-patak, Sütkérezhet-rét, Hajladozhat-erdő, Felnőhet Iskola, Habozhat Kávézó, Morzsálhat Pékség, Alkudhat piac ékegyszerűségén, meg lennék lepve, ha a hatévesek könnyesre kacagnák magukat az elnevezésektől. Amúgy a kiadó 7 és 12 év közé kalibrálta a potenciális olvasók életkorát. Ebben a korban minden perc számít, de az biztos, hogy az a 12 éves, aki Kallét és Napkirályt olvas, az A topolai mozi titkát valószínűleg dedósnak fogja tartani. De aki a megfelelő életkorban találkozik vele, annak tud élményt szerezni. (Pagony, 2018, 232 oldal, 2490 Ft)
Az óra rejtélyét írópáros – Berg Judit és Kertész Erzsi – jegyzi. A kiadó ajánlása szerint 8–12 éveseknek szól. Hát, nem tudom. Bár műfaját tekintve ez is krimi, ötlet és megvalósítás szintjén ebben a sorban csak utolsóként említhető. Ez tényleg dedós. Nyelvi leleménye kimerül a jól ismert panelek pufogtatásában: „úgy aludt, mint a bunda”, „fejében vadul kergették egymást a gondolatok”, „lényeg, hogy ne essünk pánikba”, és hogyan máshogy, mint „torkában dobogó szívvel”. Hiába építkezik a könyv mondatokból, nem válik szöveggé. A gyerekek pedig úgy gondolkodnak, mint azok a felnőttek, akik megpróbálják utánozni a tizenévesek észjárását. Amúgy ez is sorozat, a Kiki nyomoz második kötete. Kiki azonban nem Kalle. A regényben, hogy stílusosak legyünk, mákszemnyi reflexió sincs társadalmi valóságunkra, viszont dicséretes a szerzők igyekezete, hogy kis olvasóikat megpróbálják rávenni arra, hogy ne féljenek. (Pagony, 2018, 224 oldal, 2490 Ft)
