Meg ilyeneket: „A korbácsot nemsokára elhagytam, azaz ritkábban vettem elő, és azzal a gondolattal kezdtem foglalkozni: vajon milyen volna, ha Olga pináját borotválva csókolnám. Ez az idea rendkívül felizgatott. Őt is.” Meg ilyeneket: „Münchenben felébredve a Hotel Kronprinz szegényes, és mégis világvárosias, nagy ablakú, faragott mennyezetű szobájában hatalmas erekció üldözött. Emiatt egyszerre megkapott a legrettenetesebb vágy az onánia után. Állva, félig guggolva végeztem, hasonlíthatatlan kéjérzésekkel. Utána lehetetlen volt nem fecskendeni. Azt mondtam, ››va banque‹‹.” De ilyet is: „...éreztem az életnek mint fikciónak a szépségét.” És ilyet is: „Most már szenvedj, kutya, ronda, szemét ember, szenvedj és rágd a falat.” És ilyet is: „Hazajöttem, most könnyű, nem jókedvű, de elég masszív vagyok. Ha a szerencse kedvezne, és most egy hétig semmi baj se történnék, most, most újra kimászok a hínárból. / Meg kell tennem, mert különben az elmebetegség vár rám.”
Kábítószerfüggőként titkos életet élt, s ezt próbálta uralma alá hajtani a naplókban. Színpompás víziókról feljegyzéseiben egyáltalán nem olvasunk. A mámorok leírása a monoton ismételt „hatalmas kéjérzéssel járt” kifejezésre redukálódik. Énjét kizárólag a szerfogyasztás steril számjegyeivel és a bizonyításkényszertől hajtott szexuális hódítások leírásával tartotta, voltaképp nem is megörökíthetőnek, hanem önmaga számára le- és előírandónak. Naplóját nem az irodalmi kísérletezés, nem a filozofálás terepének tekintette. Az önuralom személytelen nyelvén próbálta rögzíteni életét. (A kötet két legnagyobb terjedelmű egybefüggő szövege, a 10 oldalas Morfinizmusom története és a több mint 50 oldalas Nemi életem leírása a magyar analitikus próza kiemelkedő, Vas, Déry, Hajas és Nádas önelemző írásaihoz mérhető darabjai.) Amikor tolla mégis megeredt, s véletlenül metaforákat és hasonlatokat használt – ld. fentebb az őt üldöző „hatalmas erekció” képét –, akkor is inkább írói automatizmusról lehetett szó, semmint tudatos szövegkompozícióról. Mintha ezek a megtörténteket szikáran, olykor pusztán rövidítésekben odavetve rögzítő lapok lettek volna a szilárd, monokróm talapzat, amire novellái szecessziós ködépítményét felhúzta. Jobb periódusaiban elégedett a teljesítményével, s ilyenkor persze nem állja meg az öntetszelgést, de ezeket a passzusokat is rendre az önvád, az általa elvégzett munka mennyiségének és minőségének szakadatlan becsmérlése hatja át. Ami azért döbbenetes, mert a mondott időszakban írta összes életében megjelent novelláskötetét (szám szerint négyet), három színdarabját, elmeorvosi tanulmányait, s hozzá még több száz zenekritikát. Közben praktizált, utalásokból rekonstruálható előmenetele alapján nem is ügyetlenül. Orvosi, irodalmi előmenetele iránt él benne némi érdeklődés, de az ezekkel kapcsolatos örömök és bosszúságok is csak elenyésző helyet foglalnak el. Barátairól, ismerőseiről, kollégáiról egyáltalán nem ír. Kosztolányi neve jó, ha tucatszor íródik le, Osváté féltucatszor, Ady, Babits vagy Füst neve egyszer sem. Nagy olvasmányélményről kétszer számol be, az egyik Thomas Mann A Buddenbrook háza, a másik Anatole France Az istenek szomjaznak című regénye, amelyet remekműnek tart.
A szexualitás többnyire katonai metaforákkal („meglőttem”, „nem kegyelmeztem”, „szépnek és hatalmasnak éreztem magam”) jelenik meg a naplókban. Milligrammra rögzíti, mikor mennyi morfiumot vagy pantopont, alkoholt és egyéb nyugtatókat fogyasztott, s leírja ezek hatását is, akárcsak azt, hogy a tapasztaltak milyen viszonyban állnak korábbi tapasztalataival. A szexualitásnak és a kábítószer-fogyasztásnak szigorúan megszabott napirendje van. Előre megtervezi, hogyan, mikor, hol, kivel. Az adagok bevitelekor éppúgy bujkálnia kell (a kórházban, kávéházakban), mint amikor jegyesével, Olgával szeretkezik a nő családja háta mögött. (Mint Szajbély Mihály utószava rögzíti, Csáth elsősorban azért szerette Olgát, mert vele érezte magát szexuálisan a legfelszabadultabbnak, s viszonylag hűséges is volt hozzá, Olga pedig nagyon is ragaszkodott a férfihoz, maga Csáth ennek ellenére olyan mániásan rögzíti minden egyes szeretkezésüket, mintha minden egyes sikerült együttléttel azt bizonyítaná, hogy igenis övé a nő. Másfél év alatt Olgával több mint ötszázszor coitálnak.)
Csáth Géza a századforduló polgáriasuló világának sajátos szubjektuma volt: összefutottak benne a modern orvoslástan és pszichoanalízis megfigyeléskényszerre alapozott gyakorlatai, a protestáns etika és az íráskészség, s mindehhez hallatlanul komoly ambíciók és igen súlyos alkati problémák társultak. Amikor Csáth nem a mi tekintetünknek szánt önanalíziseit olvassuk, magánbeszédét halljuk; de ebbe beszűrődnek a kórházak, az iskolák, az elmegyógyintézetek parancsszavai is. Látni kellene, milyen volt az a századfordulós világ, amelyben létrejöhetett ez a deviáns etika és írásgyakorlat. Feljegyzései ugyanis az ugyanebben a világban élő emberek – lettek légyen erotománok, kábítószerfüggők, öngyilkosok vagy depressziósok – százezreinek elfeledett magánbeszéde helyett is állnak; önmagukon túlmutató vallomások egy világról, amelyben férfiként is, orvosként is, íróként is sikeres volt, és amelyben mindössze harminckét évet adatott élnie.
Magvető, 2016, 472 oldal, 3990 Ft
