„Eltűntek innen” - Kemény István író

  • Urfi Péter
  • 2017.06.21 17:05

Könyv

A Fidesz morális bukásával végleg megbukott az összes rendszerváltó – állítja a nagy hatású költő, aki nemrég megjelent, Lúdbőr című esszékötetében az irodalom mellett a politikáról is szenvedéllyel ír. És azt reméli, hogy sikerül provokálnia.

Magyar Narancs: 2009-ben beszélgettünk utoljára (lásd: „Nagyon akartam regényt írni”, Magyar Narancs, 2009. június 4.), vagyis az eltelt idő remek alkalmat szolgáltat az elmúltnyolcévezésre. Akkor többször is azt a jelzőt használtad erre az országra, hogy „ciki”. Most milyen jelzők jutnak eszedbe?

Kemény István: Igen, majdnem pontosan nyolc éve volt, még abban az évtizedben, amikor a családok emeszpései, eszdéeszesei és fideszesei végigordítozták egymással az ünnepi ebédeket. Azt éreztem cikinek, hogy egy olyan ország, egy olyan nép, olyan eredményekkel és lehetőségekkel, mint a mienk, évtizedek óta makacsul fűrészeli az ágat saját maga alatt. És abban bíztam akkor, hogy a következő évben lesz egy választás, és utána majd eljön a józan belátás ideje, jön majd valamilyen alku, közös nemzeti minimum, ilyenek – mert egyszerűen muszáj, hogy az jöjjön. Ehelyett még abban az évben lebénult a gazdaság, a következő évben pedig jött a „fülkeforradalom” meg a „NER” – és nem folytatom. Most az a jelző jut eszembe Magyarországról, hogy szegény. A szó minden értelmében.

MN: Szintén 2009-ben írtad a kötetben szereplő, Száz év türelem című szöveget, abból valami hasonló derül ki, mármint hogy komolyan hittél az addigi meddő viták meghaladásában.

KI: Bár ezt ilyen direkten nem írom le, de igen, hittem abban, hogy egy belátó politikai erő fog hatalomra kerülni. Nem azért, mert pont a Fideszt gondoltam ilyennek, hanem mert nem tudtam elképzelni, hogy tovább lehet folytatni, ami addig volt. Azt viszont el tudtam képzelni, hogy tanulunk a rendszerváltás óta eltelt húsz év hibáiból, és nem a könyörtelenség uralkodik majd, amiből csak káosz születik. Visszanézve ez persze naivitásnak tűnik, és tulajdonképpen már annak idején is annak tűnt. De egyrészt naivitásra is szükség van, másrészt nem voltam ezzel egyedül: akkor és azóta is sokat beszélgettem barátaimmal, ismerőseimmel, és sokan voltunk, akik valami hasonló majdnem-csodában bíztunk a 2010-es választások előtt. De aztán körbeért a csalódás: a Fidesz morális bukásával végleg megbukott az összes rendszerváltó.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: A fent említett esszében leírsz egy erős jelenetet. A hozzád legközelebb álló embernek, a feleségednek fejtegeted a nagy elméletet, hogy a ti nemzedéketek „történelmi küldetése” nem más, mint „megszervezni ezt a száz év türelmet”; mire ő visszavág: „Hát te tényleg nem látod, hogy Orbán Viktor csak a hatalmat akarja?” Te pedig azon kapod magad, hogy üvöltve magyarázkodsz, hogy nem vagy fideszes.

KI: Azért írtam meg egy ilyen veszekedést 2009-ben, és azért tettem bele a Lúdbőrbe is 2017-ben, mert általános jelenségnek éreztem. Hogy ebben az országban a legjobb kapcsolatokban is ilyen könnyen siklanak ki beszélgetések, és lesz a főtémából melléktéma, a vitából vádaskodás és védekezés, amitől már megint nem a lényegről beszélünk, még csak nem is valamiféle megoldásról, vagy legalább megértésről. És közben tönkretesszük egymást, barátságok és családok hullanak szét. Sovány vigasz, hogy ezeket a meccseket, azt hiszem, mára a legtöbben lejátszották: ami szétszakadhatott, az szétszakadt. És akik elszakadhattak egymástól, elszakadtak.

false

MN: A Lúdbőr borítófotója 1989. október 23-án készült a Kossuth téren, addigra „a zsarnokságnak jó fél órája vége” volt. Erről a katartikus helyzetről sokat írtál és beszéltél, úgyhogy inkább arról kérdeznélek, volt-e azóta ilyen nagyszabású, történelminek érzett pillanatod.

KI: Talán az EU-ba való belépés napja volt ilyen, 2004. május 1-jén. Vártunk rá 15 évig, megjött, megünnepeltük, és aznap engem még biztosan nem ért csalódás. És más katartikus pillanatok is bőven lehettek volna. Például ilyen lett volna 2004. december 5-én egy pozitív eredményű népszavazás. Vagy 2006 szeptemberében a miniszterelnök lemondása. Vagy legutóbb, 2017 tavaszán a köztársasági elnök lemondása, ahelyett, hogy aláír.

MN: A társadalom sok sebe közül, úgy látom, az el- és kivándorlás foglalkoztat mindenekfelett, ehhez szinte kényszeresen térsz vissza a legkülönfélébb témák tárgyalásakor.

KI: Ma, május 30-án, amikor beszélgetünk, az Indexen van egy cikk arról, hogy a rendszerváltás óta 20 millió ember hagyta el Kelet-Európát, Ukrajnától a Balkánig. Mintha háborút vesztettünk volna háború nélkül. Ebben a 20 millióban benne van az én több száz személyes ismerősöm is, egész családok, orvosok, művészek, tudósok, a barátaim és a barátaim gyerekei, akikkel együtt nyaraltunk még tíz éve. Eltűntek innen. A másik nagy társadalmi tragédia a szegénység. Ez is egyfajta kivándorlás, csak nem földrajzilag: tízmilliók „vándorolnak ki” úgy, hogy belevesznek a hajléktalanságba és a teljes nincstelenségbe.

MN: Magyarországnak nincs jövőképe, írod. Mikor volt neki utoljára?

KI: Egy jövőkép, a 19. századi, ott áll a Duna partján: a Parlament épülete. A százhúsz évvel ezelőtti jövőkép, kőből. Amikor tervezték, Budapest az Osztrák–Magyar Monarchia egyik fővárosa volt a kettő közül, méghozzá a dinamikusabb. Irigyelt központja Kelet-Közép-Európának, ahová bevándorolni akartak az emberek. De aztán az I. világháború végén megszűnt a Monarchia, és ezzel Kelet-Közép-Európa megszűnt önálló tényező lenni. És volt egy másik, majdnem ennyire fényes jövőkép, a legutóbbi, az EU-csatlakozás előtt: a Nyugathoz való felzárkózás reménye. Ez nagyjából elhalt mostanra, a tízes évekre.

MN: A kommunizmus bukása után divat volt a történelem végét emlegetni. Ma, a menekültválság, az orosz agresszió vagy éppen a klímaváltozás időszakában inkább az a kérdés, hogyan lehetett elhinni egyáltalán a 90-es években, hogy nem lesz több világégés, történelmi kataklizma.

KI: Ha az ember meggyógyul az influenzából, nem is érti, hogy érezhette tegnapelőtt olyan szarul magát. Ettől még persze tudja, hogy jövő februárban is lesz influenzajárvány, de az még messze van, meg néha el is marad. Egyébként nem hiszem, hogy bárki komolyan elhitte, hogy vége a történelemnek, de jóval későbbre képzeltük a folytatást.

MN: Ha már véget nem érő történelem: egy esszédben azt vizsgálod, kell-e foglalkozni az ügynökmúlttal. Mit szólsz hozzá, hogy a Momentum, vagyis egy rakás huszonéves a politikai karrierje legelején az ügynöklisták nyilvánosságát teszi meg egyik fő törekvésének?

KI: Az ügynöklistákat nem hozták nyilvánosságra időben, és azóta ez a kérdés a teljes politikai elit élethazugságává vált. Ebbe az élethazugságba szocializálódtak bele azok a politikusok is, akik a Kádár-korban ovisok voltak. Azt hiszem, ha a Momentum tiszta lappal akar indulni, akkor ehhez is hozzá kell nyúlni.

MN: Idáig politikáról beszéltünk, de hát a Lúdbőr szövegeinek jelentős része is ezt teszi. Otthonosnak érzed a közéleti író szerepét?

KI: Legalábbis otthonosabbnak, mint negyvenéves korom előtt. A kilencvenes években fiatalabb voltam a koromnál, csak viszonylag későn jutott eszembe, hogy az én véleményem bárkit érdekelhet. Belenőttem, beleöregedtem ebbe a szerepbe. Miközben nem vagyok forradalmártípus, messiástípus meg pláne nem. Ha őszintén belegondolok, akkor megoldási javaslataim nincsenek, pedig abból nem ártana néhány. De azt azért erősen remélem, hogy sikerült provokálnom a Lúdbőrrel. Rákérdezni jó pár becsontosodott véleményre a közéletben és más témákban is, olyanfajta súlyos problémákra, amiket még észrevenni sem illendő, nemhogy megoldást keresni rájuk.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Meglepett kicsit ennek a könyvnek a megjelenése, mert eddig nem gondoltam rád értekezőként. De persze látom, hogy ez hiba volt, hiszen itt sorakozik 30 esszé az elmúlt másfél évtizedből, plusz 50 új miniesszé.

KI: Sokáig én sem gondoltam így magamra, ezért is született ezeknek a szövegeknek a nagy része felkérésre. Réz Pál kért meg 2005-ben, hogy írjak a Holmiba Adyról. Utána az ÉS-be írtam havonta egy-egy könyvről egy éven át, ekkor jutott először eszembe, hogy ebből egyszer saját esszékötet lehet. A Litera.hu-ra írtam szintén egy éven át kisesszéket, amelyek közvetlenebbül foglalkoztak politikával. A Pázmány kreatívírás-konferenciáján valami ars poeticára emlékeztetőt kellett elmondanom, és én a lúdbőrről beszéltem mint a költészet céljáról. 2015-ben pedig Bene Sándor irodalomtörténész, régi évfolyamtársam azzal bízott meg, hogy írjak Zrínyiről, ami soha eszembe nem jutott volna. Amikor viszont elkezdtem foglalkozni vele, láttam, mennyi minden megfeleltethető a két korból. Európa, periféria, megszállás – kicsit sarkosan fogalmazva: egy centit nem ment odébb ez az ország Zrínyi óta. A kötet vége, vagyis az 50 miniesszé, már nem felkérés volt, hanem ötlet: Sipos Balázs tanácsolta, hogy egy William H. Gass nevű amerikai író példáját követve írjam meg az 50 „irodalmi pillért”, amin állok. Sokat vacilláltam, és el is voltam késve, de aztán mégiscsak belevágtam, és pár hét alatt megírtam ezeket a miniesszéket. Ámokfutás-szerű munka volt, eufória.

MN: Ez lett a lúdbőr 50 árnyalata. Jó metafora ez a pillér, mert így nem kell kimondani direktben, hogy mik ezek a könyvek. A legfontosabb 50 mű, amit olvastál? Vagy a legjobbak? Vagy az az 50 könyv, amelyekről a legjobban akartál írni?

KI: Talán lehet azt mondani, hogy a legfontosabbak. De legalább 50 másik van, ami ugyanennyire fontos. Vagy több. Egy este alatt 300-at írtunk össze a feleségemmel, és még abból is sokat kifelejtettem. Ráadásul meg is hekkeltem a listát, hiszen nemcsak könyvek szerepelnek rajta, hanem például verssor („Minden Egész eltörött”) meg festmény (Watteau: Indulás Küthéra szigetére) meg a Dosztojevszkij-összes. Ezek a kisesszék összefüggenek, és a Lúdbőr legtöbb témája újra felmerül bennük. Csak személyesebben, vadabbul, szabadabban.

MN: Az Ady-cikkednek is fontos témája volt, és nyolc éve is beszélgettünk a Nagy Szavakról, amiket egy ideje már nem trendi használni. Azóta szerinted hogyan alakult ezeknek az érvényessége? Tabu még a pátosz?

KI: A kétezres évek elején az zavart, hogy az irónia ugyanúgy bemerevedett, kötelező beszédmóddá vált az irodalomban, mint a Kádár-korszak végére totálisan kiüresedett pátosz, amit leváltott. Mostanra ez mintha megváltozott volna, beláthatatlanul sokféle irány létezik. És ezekből csak egy a „magasirodalom”. A blogok és az amatőr írók megtalálják a maguk közönségét, nem lehet őket figyelmen kívül hagyni, és a megjelenésük egyfajta fellazulással jár. Aminek van jó és rossz oldala, a nagy szavaknak például egyszerre kedvez, miközben diszkreditálja is őket megint. Szerintem nem lehet már olyanokat mondani, mint akár tíz éve, hogy az irodalom ilyen meg olyan, vagy hogy a magyar irodalom ketté van szakadva népire meg urbánusra, konzervatívra meg progresszívre és így tovább. Azért nem lehet, mert nem két kánon vagy két nyilvánosság létezik egymás mellett, hanem sok. Ezek viszont egyre kevésbé kíváncsiak egymásra. Egyre jobban elvannak egymás nélkül a saját igazságaikkal meg a nagy szavaikkal. De erről inkább kéne egy külön esszét írni.

Neked ajánljuk