MaNcs: Szittya-szótyár című köteted több mint ezersoros címadó darabja eredetileg 1995-ben jelent meg a 2000 című folyóiratban. Történt valami akkor a politika világában, amire úgy érezted, reagálnod kell?
Szilágyi Ákos: Kezdetben volt a szerelem...
MaNcs: A Szittya-szótyár szerelmes vers?
SZÁ: Igen, szerelmes lettem a "szittya" szóba, reménytelenül és végzetesen. És ahogy az már ilyenkor lenni szokott, beindult a kristályosodási folyamat. A szerelem köztudottan szószátyár, úgyhogy a "szittyából" pár hónap alatt egész "szótyár" lett: hősének, röhögőeposz, halálima, végnemzeti dal vagy amit akartok. Maga a szerelem évekkel korábban kezdődött. Talánnem is gerjed fel bennem a "szittya", ha a Dicsőséges Rendszerváltozás első kormányzati érája alatt nem következik be a politikai nyelv végső elkatyvaszosodása, amolyan történelmi utójáték gyanánt. A Kádár-kor nyelvi katyvasza ekkor már hősi múlttá szikkadt, mint a guanó, természetesen - mellesleg egész sor nagyszerű költői teljesítmény sarjadt ebből a katyvaszból, elég, ha most csak Esterházy Péter Termelési kisssregényére vagy Parti Nagy Lajos verseire utalok - az Antall-kori katyvasz pedig kelőben volt, dagadt-dagadt, míg az államteknőből ki nem folyt. Tény, hogy a régi jelentéseiből kifogyott, kapkodó erőszak nyelvi hablatya nélkül nem születhetett volna meg a Szittya-szótyár. Úgyhogy örök dicsőség és hála mindazoknak, akik e hablatynak hangot adtak, és termelik azóta is lankadatlanul.
MaNcs: Akkor hát kezdetben mégis a politika volt, nem a szerelem?
SZÁ: Inkább azt mondanám, hogy a "szittya" szóval való találkozásom körülményei voltak politikaiak. ", az első légyott! A politika hozott össze minket, a hatalom volt a mi kerítőnk, az erőszak a násznagy. De sem én, sem ő, sem viszonyunk soha nem volt politikai. Én csak mentem a szó után, és csináltam, amit mondott. Színhely: kozmoszk, idő: örökkévalóság -ahogy József Attila írta. Politikai értelemben különben is istentelen vagyok, vagy hitetlen, ha így jobban tetszik. Igaz, nem érzem, hogy ezzel a hitetlenséggel nagyon egyedül lennék. A magyar társadalom túlnyomó többsége politikai felekezeten kívüli. Addig térítgették szegényt, míg egyszer csak magához tért politikai álmaiból.
MaNcs: Ezért alszik örökké, ezért esik álomból álomba a versbéli szittya is?
SZÁ:Igen, a "szittya" soha nem ébred fel. Alvó óriás, álomhős ő, aki csak álmaiban létezik. Nem épp előzmény nélküli alak a magyar irodalomban: a múlt század közepe-vége tele volt ezekkel az aluszékony, álmukból felriasztott vagy aludni térő hősökkel, felesleges emberekkel, különcökkel: "öreg Toldikkal", "álmok álmodóival", "délibábok hőseivel"... Szerintem a mi századvégünk is ilyen: csupa felesleges ember, értelmetlen szó, anakronizmus, csupa groteszk figura, csupa "szittya". Sok érték, sok szépség és haszontalanság vész el, mikor e ködalakok majd végleg szertefoszlanak. Ezért tragikus és komikus is pusztulásuk. A mi pusztulásunk. A "szittya" én is vagyok, és mi sem természetesebb, hogy egy lírai költő siratja ennek pusztulását, még ha ironikusan is.
MaNcs: Térjünk vissza egy pillanatra még a politikához, hiszem mint mondod, a hatalom hozott össze a végzetes szóval, a politika tett "szittyává", ha jól mondom.
SZÁ: Igen, csak persze merőben nyelvi értelemben és ironikusan. A politikai hatalom - mint azt tündökletes okfejtésében Paul Ricoeur sok évvel ezelőtt megmutatta - a nyelv és az erőszak zavarba ejtő játékaként jellemezhető. Mármost a 90-es évek elejétől egy olyan nyelvi szituáció állott elő, és szerintem nemcsak Kelet-Európában, hanem Nyugaton is, ami a modernitásban talán még soha: az erőszak nem volt képes új politikai nyelvet konstruálni magának. A posztliberalizmus "államsemleges", formalizáló, "technicizáló" nyelvére nem állt rá a szája, ha viszont a régi nyelveken szólalt meg az új szituációban, mondatai szétestek, szólamai kongtak az ürességtől, hallgatói kiröhögték. A hatalomnak azonban beszélnie kell, hogy ne hasson puszta erőszaknak. A hatalom a csábítás, a meggyőzés, a hízelgés, a harag, a fényesítés nyelvén beszél. Mint Ricoeur mondta, még a legzsarnokibb hatalom is előnyben részesíti a szofista szolgálatait a hóhérával szemben.
MaNcs: Mit gondolsz, ez a "szofista" tendencia nem erősödött az utóbbi években?
SZÁIgen is, nem is. A hóhér szolgáltatásaira hál´ isten a demokráciában nincs szükség. Az európai államok többségében még a halálbüntetést is eltörölték. A politikai padlás viszont ma is tele van szofistákkal, akik az erőszaknak boldogan adnának és adnak is hangot. De ha szóhoz jutnak, mindig egy sokszereplős politikai szappanopera egyik szerepében. Nem a főszerepben persze. Szavaikkal, frázisaikkal ma is azon vannak, hogy felszítsák a gyűlöletet, megteremtsék az ellenség - a bűnbak, a méregkeverő - képét, megverseljék a hatalom birtokosainak hülyeségeit, ámde mindez a nézettségi és tetszési index növelésének szolgálatában áll. A hatalomgyakorlás esztétizálódik, a szofisták helyére az imidzsmékerek lépnek, akik nem igazolni akarják az erőszakot, hanem rendként, szabadságként, békeként, testvériségként eladni.
MaNcs: Első hallásra sokak számára talán cinikusnak fog mindez hallatszani.
SZÁ: Nem tudom. Ami engem illet, ironikus vagyok, nem cinikus, és ez két nagy különbség, mint Odesszában mondják. Az ironikus kiindulópontja az a világállapot, amely fennáll ugyan, de nincs, aki hinne benne. Az ironikus éppen azt módolja ki, hogyan tartható fenn legalább a költészetben a végső dolgok komolysága, az örök értékek érvényessége, a hit.
MaNcs: Hogyan?
SZÁ: Röhögés, keserves röhögés által.
MaNcs: A politika azonban nem mindig viseli jól ezt a röhögést.
SZÁ: Kit érdekel, mit visel jól a politika és mit nem! Az erőszak nyelve köztudottan fallikus. Mármost az ironikus költő éppen a beszédmód "fallicizálása" ellen küzd, méghozzá egészen sajátos módon. Az ironikus költői nyelv mindent befogad, akár az anyaöl. A hatalom fallikus kirohanásait is. Persze minden irónia nélkül is tudni lehet, hogy némely politikus - elnézést, ha itt a MaNcsba tenyerelek - mekkora fasz. Csakhogy ez a dolgokat -a hatalom embere ugyanis dolog! -, szóval ez a dolgokat "nevükön nevező" tudás maga is erőszakos kissé. Ha tetszik, fallikus. Csak a költői irónia tudja erőszakmentesen, vidáman és együttérzően megmutatni a politicus erectust. Az ironikus beszédmód gyakran röhejes, de ez egyáltalán nem jelent feloldást vagy megkönnyebbülést. Közismert, hogy amikor Kafka A per első részét felolvasta barátainak, fetrengtek a röhögéstől, még a könnyük is kicsordult, és Kafka hangja is állandóan elbicsaklott olvasás közben...
MaNcs: A Szittya-szótyárnak annak idején meg is gyűlt a baja a politikával.
SZÁ: Ez így talán túlzás...
MaNcs: Mindenesetre nem sokkal megjelenése után feljelentette az egyik politikai párt vezére. Az időpont: 1996, a feljelentés tárgya: a frissen Kossuth-díjas Petri György néhány verse és a Szittya-szótyár pár sora...
SZÁ: Igen, a Szittya-szótyár pár sora ma is ott áll - nyilván aranybetűkkel - valamelyik 1996-os parlamenti ülés jegyzőkönyvének dicső lapjain. Immáron tehát a magyar történelem részét képezi: anyaggá válva visszatért oda, ahonnan anyaga vétetett. A feljelentés névtelen volt, pontosabban az inkrimált sorok nevem említése nélkül, Petri nevének és viselt dolgainak említésekor hangzottak el a parlamentben Torgyán doktor szájából, amiért mindmáig hálás vagyok neki. Boldogan vettem volna, ha a kötet CD-mellékletén is ő mondja a Szótyárt, de sajnos még azt sem tudtam elérni, hogy a rádióban készült verzió kerüljön fel a CD-re Máté Gábor kitűnő előadásában, torgyáni öblögetések nélkül. Nekem kellett lemezre mondanom.
MaNcs: A Szittya-szótyár, mint alcímében áll: "Posztfeszty-körkép". Tablókép a dinamikusan felbomló ezredvégi és ezeréves Magyarországról. A parodisztikus hangon, az irónián azonban olykor felülkerekedik az elégikus hanghordozás.
SZÁ: Valóban így van. A vers vége felé haladva az elégikus hanghordozás egyre fokozódik. Ha röhögésről beszéltem eddig, hozzá kellett volna tennem: borzalmas és elborzasztó röhögés. Nem olcsó paródiát akartam írni. Ezt a millenáris ünnepségek állami megrendezőire hagyom. Nekem viszont, ha ironikusan is, bele kellett néznem a nyomorúságnak, kiszolgáltatottságnak, kétségbeesésnek abba a szakadékába, amely az elmúlt tíz évben a kapitalizálódó Magyarországon nyílt meg lábaink előtt. Van, aki elnéz fölötte, vagy észre sem veszi. Ez nekem nem megy.
MaNcs: Egy szociológus barátnőm azt mondta a versről, hogy kordokumentum.
SZÁ: Hadd hozzak egy példát. A napokban hozzám is eljutott a Hencidai Általános Iskola Gyermek- és Ifjúságvédelmi Osztályának segélykérő levele, amelyben többek közt az áll, hogy az iskolába járó gyerekek közül 150 mindennap éhesen érkezik az iskolába, a szülők a napközit nem tudják megfizetni, és - most tessék figyelni! - az éhezők a hiányzó húskészletet gyakran "a konténerboltból" szerzik be...
MaNcs: Mi az a konténerbolt?
SZÁ: Olyan konténer, ahová az állati dögöket dobálják azokon a településeken, ahol nincs dögkút. Hát ez is az ezredvégi, a millenáris Magyarország, kérem szépen. Épp ezért ennek is ott kell állnia egy valamirevaló körképen, nemcsak a "hét vezérnek".
MaNcs: A Szittya-szótyár azonban nemcsak Magyarországról, hanem egész régiónkról szó, van itt "oláh-szittya", "tót-szittya", "zsidószitty-sarj", még kazárok is. Ha jól olvastam, csak ők nem szittyák. Kik ezek a kazárok?
SZÁ: A "kazár" motívum Molorad Pavic Kazár szótárából és persze Arthur Koestler történelmi sci-fijéből A tizenharmadik törzsből jön. Pavic híres regényéhez azonban a versnek nem sok köze van. A Szittya-szótyárban a kazár az ármányos "bajkeverő", az "örök ellenség", az "ős-zsidó" mitikus szóképében jelenik meg, aki szerelmetes-gyűlöletes árnyékaként követi-kíséri a "szittyát", hol azonos vele, hol ádáz harcot vív ellene, mármint a szittya álmaiban és képzelményeiben. Pavic Kazár szótára nem történelmi regény, hanem mitologizáló próza. Groteszk pátoszában van valami nagyszabású: érződik rajta, hogy még Nagy-Szerbia vagy Nagy-Jugoszlávia "békebeli békéjében" íródott, ma már nem lehetne így megírni. És az is benne van valamiképpen a regényben, hogy dühös metaforái bármikor életre kelhetnek, és gyilkos erőszakba csaphatnak át. Talán nem véletlen, hogy a nagy összeomlás után a kétségbeesett Pavicból előbújt a dühödt nagyszerb nacionalista. Mi azonban túl vagyunk legalább két nagy és egy sor kisebb összeomláson, minket nemigen fenyeget az a veszély, hogy 1999-ből visszazuhanunk 1920-ba. Ami ott vér és tömeggyilkosság, nálunk már csak politikai hablaty és nyelvi katyvasz: szószátyárság. Ha másként lenne, aligha lett volna kedvem megírni a Szittya-szótyárt.
Pál Melinda
