Kultúra a magyar médiában: Ellentétes tendenciák

  • Bence Ottó
  • 1999. szeptember 29.

Könyv

Idén áprilisban Kell-e kultúrát közvetítenie a televíziónak? címmel rendezett a Teleki Alapítvány Budapesten médiakonferenciát. A kérdés provokatív jellege és tartalmi sugallata, azon túl, hogy bármely kulturális területen dolgozó szakembert érzékenyen érint, arra a bizonytalanságra utal, ami nemcsak az utóbbi évtized szűkebb kulturális médiapiacát, hanem a kultúra jelenlegi magyarországi helyzetét is jellemzi. Szükség van-e egyáltalán kulturális műsorokra a televízióban? Ha igen, milyen "szervírozást" igényel a magas és az alternatív kultúra ebben a rapid szellemi, mentális paradigmaváltásban, ami a kilencvenes évek világfalujának magyar dűlőjén zajlik? Levonhatók-e a médiapiac fogyasztói ítéletéből a kulturális műsorokra és a kultúrára vonatkozó messzemenő következtetések?
Idén áprilisban Kell-e kultúrát közvetítenie a televíziónak? címmel rendezett a Teleki Alapítvány Budapesten médiakonferenciát. A kérdés provokatív jellege és tartalmi sugallata, azon túl, hogy bármely kulturális területen dolgozó szakembert érzékenyen érint, arra a bizonytalanságra utal, ami nemcsak az utóbbi évtized szűkebb kulturális médiapiacát, hanem a kultúra jelenlegi magyarországi helyzetét is jellemzi. Szükség van-e egyáltalán kulturális műsorokra a televízióban? Ha igen, milyen "szervírozást" igényel a magas és az alternatív kultúra ebben a rapid szellemi, mentális paradigmaváltásban, ami a kilencvenes évek világfalujának magyar dűlőjén zajlik? Levonhatók-e a médiapiac fogyasztói ítéletéből a kulturális műsorokra és a kultúrára vonatkozó messzemenő következtetések?

A kérdések felvetése a 90-es évek sajátja, és radikálisan különbözik a 60-as, 70-es, 80-as évek kérdőjeleitől, amikor a pártállami televízó, rádió és írott sajtó kulturális "küldetése" még evidenciaként jelentkezett. Sőt a média nagy része nemcsak kulturális értékeket közvetítő, hanem kulturális értékteremtő funkciókat is magától értetődő természetességgel vállalt fel. Már ez a "leépülési" folyamat paradox módon gyakran még a legtisztességesebb gondolkodók szemében is a kultúra "aranykorává" avatja visszamenőleg a Kádár-korszak szelektív kultúrpolitikájának évtizedeit. Azt hiszem, nem kell bizonygatni, mennyire ártalmas ez a nosztalgikus közbeszéd a magyar kortárs kultúra szempontjából, mely ebben az évszázadban civil szemszögből talán a legmozgalmasabb, legsokszínűbb és legszabadabb évtizedét éli.

Az áprilisi médiakonferencián résztvevők meghatározó része ugyanakkor a kultúra fogalma alatt - akárcsak a publicisztika - a klasszikus művészeti ágakat és a művészeti tematikájú műsorokat értette. Ez is jelzi a kultúra fogalmának összezsugorodását, újrazáródását, noha a 90-es évek elejének, közepének hívószavai a nyitottság, a befogadás és a sokszínűség voltak. Mindez arra az új politikai és gazdasági elitek által sugallt közvélekedésre is utal, amely a jelenkor kultúrájában való jártasságot egyfajta szükségtelen plusznak tekinti.

A kultúra ma Magyarországon a jobbindulatúak számára is csak

vacsora utáni desszert,

amely az infotainment korában egyre inkább a "szórakoztató hírgyártás" mögötti másodlagos, marginális igény.

Miközben a kilencvenes éveket olyan nemzetközi hírű filozófusok, mint Postman vagy Baudrillard a telekommunikáció eksztatikus évtizedeként, a "mindhalálig szórakoztatás" korszakaként írják le, a magyar gondolkodók egy része ezt a néhány évet a "kultúrsokk" évtizedeként tartja számon. Noha közismertek a kultúra központi támogatásának drasztikus csökkenéséről szóló adatok, és hiányzik az intenzív magánmecenatúra, mégsem írhatók le ezek az évek a kultúrapátia időszakaként. Egymást érik a színvonalas színházi, zenei fesztiválok, a képzőművészeti kiállítások, az irodalmi felolvasóestek, Budapestnek Európában egyedülálló művészmozi-hálózata van - nehézségekkel küzdve, de működnek azok a közalapítványok, alapítványok és civil szervezetek, melyek a kultúra támogatását tűzték ki célul. A művészeti piac egyes területeinek (könyvkiadás, színház) financiális zuhanórepülése 1996-97-re megállt, sőt tavaly a kiadói és színházi bevételek már 20 százalékkal nőttek. Miközben a művészeti terepen néhol már látszik a fény az alagút végén, a média kulturális területein tovább tart a szemléleti válság.

Mintha a kulturális tájékoztatás a kulturális valósággal ellentétes tendenciákat követne Magyarországon: míg a televízióban az 1989-től 1996-ig tartó időszakot a kultúra vizuális közvetítésének sokműfajúsága jellemzi, addig az 1997-től napjainkig tartó időszakot az egyre gyérülő kulturális műsorkínálat. A kulturális nyilvánosságnak ezt a beszűkülését semmiképpen sem indokolja a kulturális események kínálata, sokkal inkább az infotainment hatására kibontakozó szemléleti válság, mely egyszerre bizonytalanította el a média döntéshozóit és a publikumot.

Érdemes talán ebből a szempontból megemlíteni egy egykor rendkívül népszerű televíziós kulturális magazin, a Stúdió sorsát, mely 1980-ban indult, és a nyolcvanas években másfél-kétmillió rendszeres nézője volt. Ez az a nézettségi index, amelyért a kereskedelmi televíziók megjelenésével a 90-es évek végén ádáz piaci harcok dúlnak. Ennek a kulturális magazinformának a sikere a hivatkozási alap a 90-es évek kultúrbarát idealistái számára, akik úgy gondolják, a kultúrát lehet ma is úgy szervírozni, mint akkor, csak vizualitás, pénz és jó adásidő kérdése az egész. Elfelejtik, hogy a Stúdió egy speciális kor furcsa összjátékának terméke volt, ahol a rendkívüli nézettség kulcsa a néző alternatívátlanságán és a tartalmi és formai elemek újdonságértékén túl a magaskultúra politikai "áthallásos" jellege volt. A műsor a viszonylag "szabad szájú" gondolatközlő interjúkon, riportokon keresztül erősítette a társadalom különböző rétegeiben azt a hitet, hogy a kultúrának társadalomformáló "küldetése" van, illetve azt, hogy a kultúra szinte az egyetlen terepe a magyar puha diktatúrának, ahol - ha áttételesen is - szabad és lehet rendszerkritikával élni, és a kollektív elfojtásokat izgalmas formában artikulálni.

A Stúdió kulturális magazin a 90-es évek közepére elveszítette előző nézői bázisának kétharmadát, majd két évvel ezelőtt megszűnt. Ez egyrészt törvényszerű folyamat volt, hiszen a pártállam felszámolásával értelmét vesztette a kultúra politikai "áthallásos" jellege, és a magaskultúra támogatása nem bizonyult többé a váltakozó politikai elitek számára hatásos eszköznek az értelmiség pacifikálására. Cinikusabb vélemények szerint nem volt kit és nem volt miért pacifikálni.

A klasszikus értelmiségi szerepek,

melyeket a diktatúra indirekt módon konzervált, feloldódtak a piacgazdság "királyvize" alatt, új karrierpályák nyíltak. A kultúrafogyasztók tábora összezsugorodott: egyik oldalon a tudástőke konvertálása, az egzisztenciális lehetőségek kiaknázása, a másik oldalon a "papucsos" értelmiség - amely a puha diktatúra kultúrájának tömeges fogyasztója volt - elszegényedése olyan folyamat, amely elterelte a figyelmet a kortárs kultúra eseményeiről. Csak az a már-már fanatikus "kultúrafüggő" publikum tartott ki a műsor mellett, amelyet valóban érdekeltek a kilencvenes évek kulturális gondolatai.

Ezen az objektív folyamaton túl azonban a vizuális magazin alaphibája hasonló volt, mint sok jelenkori magyarországi kulturális eseményé, rendezvényé: hiányzott belőle a Zeitgeist-hoz való alkalmazkodás és az új ízlés- és korformálás képessége. Elmulasztotta a kultúraszemléletet demokratizálni, nem figyelt a klasszikus elitkultúra határain túlra, képtelen volt az alternatív vagy a tömegkultúra színvonalas eseményeit a látóterébe emelni. Ráadásul az interjúk nagy része a valóság sokszínűségével szemben állandóan a kultúrát temette: és ki az, aki huzamosabb ideig szeret egy szobában tartózkodni egy halottal, ha az csak "tetszhalott" is?

A kilencvenes évek közepétől Magyarországon folyamatosan szűkült az elektronikus médiában a kulturális nyilvánosság: a közszolgálati televízióban a gyengébben szponzorálható kulturális műsorok vagy megszűntek, vagy éjszakai időpontokra kerültek át. Ezt a folyamatot nem a kereskedelmi televíziók két évvel ezelőtti megjelenése váltotta ki, csupán felgyorsította. A piacban, fogyasztókban és extraprofitban gondolkodó kereskedelmi tévék érdektelensége a kulturális műfajok iránt pedig a szponzoráció és az aktív, folyamatos kultúrafogyasztók hiányával magyarázható.

Mi, akik a kultúracsinálók civil szektorát képviseljük, sajátjaink mellé további ötleteket várunk a szakterületünkkel kapcsolatban. Olyan módszereket, melyekkel izgalmasan közvetíthető a kulturális érték, melyekkel szélesebb nyilvánosság figyelme is befogható ebben az új piaci helyzetben. Veszélyérzetünkön túl kérdéseink is vannak: nem a kultúra lényegét, a szabad, sémákon túli önműködést fojtja-e meg, ha előbb-utóbb alárendelődik a piac követelményeinek, a professzionalitás látszatát keltő marketingfilozófiának? Milyen eszközökkel kerülhető el mindez? Milyen kooperációkat igényel ez az új helyzet?

Persze nap mint nap érezzük, hogy mindehhez nem elég pusztán csak a kreativitás, ehhez a szélesebb értelemben vett környezet változása is szükségeltetik. Az elektronikus médiában bekövetkező szemléleti fordulathoz egyrészt a sokak által emlegetett új középosztály kialakulása - mely rendszeres kultúrafogyasztó, és ezáltal erősíti a művészeti értékek piacképességét -, másrészt a döntéshozói pozícióba emelkedő, kultúrabarát politikai, gazdasági és médiaelit.

Hogy mi valósul meg az ideákból és a reményekből, az az elkövetkező öt-tíz év izgalmas kérdései közé tartozik. Egyelőre azonban hiányzik az elitek gondolkodásából az a bölcsesség, mely a kultúra fontosságát nem aktuálpolitikai és ökonomikus szempontok alapján mérlegeli, hanem a kultúrát a lélek "pacifikálásának" legfontosabb eszközeként éli meg.

Bence Ottó

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.