Kultúra a magyar médiában: Ellentétes tendenciák

szerző
Bence Ottó
publikálva
1999/39. (09. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Idén áprilisban Kell-e kultúrát közvetítenie a televíziónak? címmel rendezett a Teleki Alapítvány Budapesten médiakonferenciát. A kérdés provokatív jellege és tartalmi sugallata, azon túl, hogy bármely kulturális területen dolgozó szakembert érzékenyen érint, arra a bizonytalanságra utal, ami nemcsak az utóbbi évtized szűkebb kulturális médiapiacát, hanem a kultúra jelenlegi magyarországi helyzetét is jellemzi. Szükség van-e egyáltalán kulturális műsorokra a televízióban? Ha igen, milyen "szervírozást" igényel a magas és az alternatív kultúra ebben a rapid szellemi, mentális paradigmaváltásban, ami a kilencvenes évek világfalujának magyar dűlőjén zajlik? Levonhatók-e a médiapiac fogyasztói ítéletéből a kulturális műsorokra és a kultúrára vonatkozó messzemenő következtetések?

Idén áprilisban Kell-e kultúrát közvetítenie a televíziónak? címmel rendezett a Teleki Alapítvány Budapesten médiakonferenciát. A kérdés provokatív jellege és tartalmi sugallata, azon túl, hogy bármely kulturális területen dolgozó szakembert érzékenyen érint, arra a bizonytalanságra utal, ami nemcsak az utóbbi évtized szűkebb kulturális médiapiacát, hanem a kultúra jelenlegi magyarországi helyzetét is jellemzi. Szükség van-e egyáltalán kulturális műsorokra a televízióban? Ha igen, milyen "szervírozást" igényel a magas és az alternatív kultúra ebben a rapid szellemi, mentális paradigmaváltásban, ami a kilencvenes évek világfalujának magyar dűlőjén zajlik? Levonhatók-e a médiapiac fogyasztói ítéletéből a kulturális műsorokra és a kultúrára vonatkozó messzemenő következtetések?

A kérdések felvetése a 90-es évek sajátja, és radikálisan különbözik a 60-as, 70-es, 80-as évek kérdőjeleitől, amikor a pártállami televízó, rádió és írott sajtó kulturális "küldetése" még evidenciaként jelentkezett. Sőt a média nagy része nemcsak kulturális értékeket közvetítő, hanem kulturális értékteremtő funkciókat is magától értetődő természetességgel vállalt fel. Már ez a "leépülési" folyamat paradox módon gyakran még a legtisztességesebb gondolkodók szemében is a kultúra "aranykorává" avatja visszamenőleg a Kádár-korszak szelektív kultúrpolitikájának évtizedeit. Azt hiszem, nem kell bizonygatni, mennyire ártalmas ez a nosztalgikus közbeszéd a magyar kortárs kultúra szempontjából, mely ebben az évszázadban civil szemszögből talán a legmozgalmasabb, legsokszínűbb és legszabadabb évtizedét éli.

Az áprilisi médiakonferencián résztvevők meghatározó része ugyanakkor a kultúra fogalma alatt - akárcsak a publicisztika - a klasszikus művészeti ágakat és a művészeti tematikájú műsorokat értette. Ez is jelzi a kultúra fogalmának összezsugorodását, újrazáródását, noha a 90-es évek elejének, közepének hívószavai a nyitottság, a befogadás és a sokszínűség voltak. Mindez arra az új politikai és gazdasági elitek által sugallt közvélekedésre is utal, amely a jelenkor kultúrájában való jártasságot egyfajta szükségtelen plusznak tekinti.

A kultúra ma Magyarországon a jobbindulatúak számára is csak

vacsora utáni desszert,

amely az infotainment korában egyre inkább a "szórakoztató hírgyártás" mögötti másodlagos, marginális igény.

Miközben a kilencvenes éveket olyan nemzetközi hírű filozófusok, mint Postman vagy Baudrillard a telekommunikáció eksztatikus évtizedeként, a "mindhalálig szórakoztatás" korszakaként írják le, a magyar gondolkodók egy része ezt a néhány évet a "kultúrsokk" évtizedeként tartja számon. Noha közismertek a kultúra központi támogatásának drasztikus csökkenéséről szóló adatok, és hiányzik az intenzív magánmecenatúra, mégsem írhatók le ezek az évek a kultúrapátia időszakaként. Egymást érik a színvonalas színházi, zenei fesztiválok, a képzőművészeti kiállítások, az irodalmi felolvasóestek, Budapestnek Európában egyedülálló művészmozi-hálózata van - nehézségekkel küzdve, de működnek azok a közalapítványok, alapítványok és civil szervezetek, melyek a kultúra támogatását tűzték ki célul. A művészeti piac egyes területeinek (könyvkiadás, színház) financiális zuhanórepülése 1996-97-re megállt, sőt tavaly a kiadói és színházi bevételek már 20 százalékkal nőttek. Miközben a művészeti terepen néhol már látszik a fény az alagút végén, a média kulturális területein tovább tart a szemléleti válság.

Mintha a kulturális tájékoztatás a kulturális valósággal ellentétes tendenciákat követne Magyarországon: míg a televízióban az 1989-től 1996-ig tartó időszakot a kultúra vizuális közvetítésének sokműfajúsága jellemzi, addig az 1997-től napjainkig tartó időszakot az egyre gyérülő kulturális műsorkínálat. A kulturális nyilvánosságnak ezt a beszűkülését semmiképpen sem indokolja a kulturális események kínálata, sokkal inkább az infotainment hatására kibontakozó szemléleti válság, mely egyszerre bizonytalanította el a média döntéshozóit és a publikumot.

Érdemes talán ebből a szempontból megemlíteni egy egykor rendkívül népszerű televíziós kulturális magazin, a Stúdió sorsát, mely 1980-ban indult, és a nyolcvanas években másfél-kétmillió rendszeres nézője volt. Ez az a nézettségi index, amelyért a kereskedelmi televíziók megjelenésével a 90-es évek végén ádáz piaci harcok dúlnak. Ennek a kulturális magazinformának a sikere a hivatkozási alap a 90-es évek kultúrbarát idealistái számára, akik úgy gondolják, a kultúrát lehet ma is úgy szervírozni, mint akkor, csak vizualitás, pénz és jó adásidő kérdése az egész. Elfelejtik, hogy a Stúdió egy speciális kor furcsa összjátékának terméke volt, ahol a rendkívüli nézettség kulcsa a néző alternatívátlanságán és a tartalmi és formai elemek újdonságértékén túl a magaskultúra politikai "áthallásos" jellege volt. A műsor a viszonylag "szabad szájú" gondolatközlő interjúkon, riportokon keresztül erősítette a társadalom különböző rétegeiben azt a hitet, hogy a kultúrának társadalomformáló "küldetése" van, illetve azt, hogy a kultúra szinte az egyetlen terepe a magyar puha diktatúrának, ahol - ha áttételesen is - szabad és lehet rendszerkritikával élni, és a kollektív elfojtásokat izgalmas formában artikulálni.

A Stúdió kulturális magazin a 90-es évek közepére elveszítette előző nézői bázisának kétharmadát, majd két évvel ezelőtt megszűnt. Ez egyrészt törvényszerű folyamat volt, hiszen a pártállam felszámolásával értelmét vesztette a kultúra politikai "áthallásos" jellege, és a magaskultúra támogatása nem bizonyult többé a váltakozó politikai elitek számára hatásos eszköznek az értelmiség pacifikálására. Cinikusabb vélemények szerint nem volt kit és nem volt miért pacifikálni.

A klasszikus értelmiségi szerepek,

melyeket a diktatúra indirekt módon konzervált, feloldódtak a piacgazdság "királyvize" alatt, új karrierpályák nyíltak. A kultúrafogyasztók tábora összezsugorodott: egyik oldalon a tudástőke konvertálása, az egzisztenciális lehetőségek kiaknázása, a másik oldalon a "papucsos" értelmiség - amely a puha diktatúra kultúrájának tömeges fogyasztója volt - elszegényedése olyan folyamat, amely elterelte a figyelmet a kortárs kultúra eseményeiről. Csak az a már-már fanatikus "kultúrafüggő" publikum tartott ki a műsor mellett, amelyet valóban érdekeltek a kilencvenes évek kulturális gondolatai.

Ezen az objektív folyamaton túl azonban a vizuális magazin alaphibája hasonló volt, mint sok jelenkori magyarországi kulturális eseményé, rendezvényé: hiányzott belőle a Zeitgeist-hoz való alkalmazkodás és az új ízlés- és korformálás képessége. Elmulasztotta a kultúraszemléletet demokratizálni, nem figyelt a klasszikus elitkultúra határain túlra, képtelen volt az alternatív vagy a tömegkultúra színvonalas eseményeit a látóterébe emelni. Ráadásul az interjúk nagy része a valóság sokszínűségével szemben állandóan a kultúrát temette: és ki az, aki huzamosabb ideig szeret egy szobában tartózkodni egy halottal, ha az csak "tetszhalott" is?

A kilencvenes évek közepétől Magyarországon folyamatosan szűkült az elektronikus médiában a kulturális nyilvánosság: a közszolgálati televízióban a gyengébben szponzorálható kulturális műsorok vagy megszűntek, vagy éjszakai időpontokra kerültek át. Ezt a folyamatot nem a kereskedelmi televíziók két évvel ezelőtti megjelenése váltotta ki, csupán felgyorsította. A piacban, fogyasztókban és extraprofitban gondolkodó kereskedelmi tévék érdektelensége a kulturális műfajok iránt pedig a szponzoráció és az aktív, folyamatos kultúrafogyasztók hiányával magyarázható.

Mi, akik a kultúracsinálók civil szektorát képviseljük, sajátjaink mellé további ötleteket várunk a szakterületünkkel kapcsolatban. Olyan módszereket, melyekkel izgalmasan közvetíthető a kulturális érték, melyekkel szélesebb nyilvánosság figyelme is befogható ebben az új piaci helyzetben. Veszélyérzetünkön túl kérdéseink is vannak: nem a kultúra lényegét, a szabad, sémákon túli önműködést fojtja-e meg, ha előbb-utóbb alárendelődik a piac követelményeinek, a professzionalitás látszatát keltő marketingfilozófiának? Milyen eszközökkel kerülhető el mindez? Milyen kooperációkat igényel ez az új helyzet?

Persze nap mint nap érezzük, hogy mindehhez nem elég pusztán csak a kreativitás, ehhez a szélesebb értelemben vett környezet változása is szükségeltetik. Az elektronikus médiában bekövetkező szemléleti fordulathoz egyrészt a sokak által emlegetett új középosztály kialakulása - mely rendszeres kultúrafogyasztó, és ezáltal erősíti a művészeti értékek piacképességét -, másrészt a döntéshozói pozícióba emelkedő, kultúrabarát politikai, gazdasági és médiaelit.

Hogy mi valósul meg az ideákból és a reményekből, az az elkövetkező öt-tíz év izgalmas kérdései közé tartozik. Egyelőre azonban hiányzik az elitek gondolkodásából az a bölcsesség, mely a kultúra fontosságát nem aktuálpolitikai és ökonomikus szempontok alapján mérlegeli, hanem a kultúrát a lélek "pacifikálásának" legfontosabb eszközeként éli meg.

Bence Ottó

szerző
Bence Ottó
publikálva
1999/39. (09. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...