A jólértesültség fikciója, melyet egyként bálványoznak a hírek gyártói és fogyasztói, gyakran csak komoly áldozatok árán tartható fenn. Ilyen áldozatnak tekinthetjük a mind újabb és újabb idegen hangzású, rendszerint akár nyelv-törőnek is beillő személy- és helynevek szorgos bemagolását. Az elmúlt hetekben - a fáradságosan elsajátított nominációjú kínai pártfőtitkárok, orosz gordonkaművészek és csecsen falvak után - az ókori Egyiptom egyik hajdanvolt nagyvárosának nevét tanulhatta lelkesen kibetűzni megannyi újságíró és -olvasó. Oxyrhynchos (vagy Oxyrhynchus - a latinos átiratban az utolsó magánhangzó konvencionálisan u-ra változik) és az innen bő egy évszázada előkerült hatalmas papiruszlelet a brit The Independent április 17-i cikke nyomán került váratlanul az érdeklődés középpontjába. A cikkben megejtett szenzációs bejelentés nem kevesebbet állít, mint hogy rövid időn belül - hála a XXI. századi űrtechnikának - új Szophoklész-, Euripidész- és Hésziodosz-szövegek válnak majd megismerhetővé, s még ki tudja, miféle eleddig elveszettnek sejdített irodalmi és kultúrtörténeti kincsek kerülnek a szemünk elé. A mostanáig olvashatatlannak hitt tengernyi rissz-rossz papiruszdarab sebtében "Szent Grállá" dicsőült, amelytől immár bízvást egy "második reneszánsz" parúziáját remélheti az antikvitás felé olthatatlan kíváncsisággal forduló közvélemény. A világsajtón végighullámzó féktelen derűlátás győzelmi jelentéseit olvasva, első látásra
nem könnyű megítélni
a híradások valóságtartalmát, de legyen bár e hurráoptimizmus mégoly megalapozatlan, az oxyrhynchosi papiruszok kutatásának évszázados története már így is a modern ókortudomány egyik legfontosabb és legszebb fejezete.
A nem túl jelentékeny, bár azért porfészeknek csak a sivatag közelsége miatt tekinthető ősi egyiptomi település, Per-Medjed a hellenisztikus korban, vagyis a Nagy Sándor hódításait követő időszakban alakult át virágzó görög várossá, s ekkortájt nyerte el új, görög nevét is. Oxyrhynchos (az elnevezés a földarabolt Osiris isten péniszét elnyelő halra utal) a Nílus egyik csatornájának partján feküdt, s idővel az ókori Egyiptom harmadik legnagyobb városává vált. Kiemelt jelentőségének köszönhetően nemcsak színházzal és hippodrommal, valamint számtalan templommal büszkélkedhetett, hanem azzal is, hogy hosszú évszázadokon át (egészen az arab hódítás koráig) a térség egyik fontos adminisztratív központjaként fungált. Az irigylésre méltóan hatékony korabeli bürokratikus ügykezelés a hivatali iratképződésnek éppúgy kedvezett, mint az írásbeliség széles körű elterjedésének, s ezekkel összefüggésben a legkülönfélébb jellegű és műfajú szövegek lejegyzésének. Mégis a véletlenek oly sokat emlegetett összjátékára volt szükség ahhoz, hogy a felettébb romlékony papiruszdarabokra, kicsiny fecnikre és hosszú tekercsekre rótt szövegek legalább egy része a hálás utókor kezébe kerülhessen. Az oxyrhynchosi papiruszok fönnmaradásának talán legfontosabb tényezője a térségben uralkodó forró és száraz - szerencsés módon az említett Nílus-csatornát is kiszárító - klíma volt, amely jelentősen gátolta, lelassította a természetes rothadási folyamatot.
Így történhetett, hogy amikor a XIX. század legvégén két ambiciózus brit archeológus, Bernard Grenfell és Arthur Hunt ásatási lehetőséghez jutott az (akkor még létező) Ottomán Birodalom eme távoli szegletében, igen hamar hihetetlen gazdagságú leletanyagra bukkantak. Az 1896-ban megindult, az ókori város
szeméttelepeit megdézsmáló
ásatások során mintegy négyszázezernyi papiruszdarab került napvilágra, melyeknek legnagyobb része azután gondosan ládákba csomagolva az oxfordi Sackler könyvtárba vándorolt. Itt kezdődött meg a hatalmas lelet mindmáig szünet nélkül zajló földolgozása, amelynek aktuális eredményeiről 1898-at követően a The Oxyrhynchus Papyri című becses forráskiadvány-sorozat újabb és újabb kötetei (eleddig szám szerint 67) adtak számot.
A papiruszokon föllelt szövegek jellege igencsak változatos. Egyáltalán nem meglepő módon a legtöbb ez idáig kisilabizált papiruszt a bürokratikus adminisztráció robotosai rótták tele soraikkal. A vámtarifákkal és a pénzváltással kapcsolatos rendelkezések éppúgy reánk maradtak, mint a birtoklevelek nyilvántartását vagy akár az éves bárányszaporulat pótlólagos bejegyeztetését tárgyazó okmányok. Szép számmal olvashatóvá váltak olyan levelek is, amelyeket a kor - betűvetéssel gyakorta küszködő - magánosai írtak, mondjuk születendő leánygyermekük kitételéről.
A vallástörténet kutatói számára ugyancsak páratlan értékkel bír az oxyrhynchosi papirusz-együttes megannyi kisebb-nagyobb darabja. Az 1380-as sorszámú papirusz példának okáért Ízisz majd' háromszáz soros, az istennő tiszteleti helyeit és befolyását taglaló úgynevezett aretalógiáját tartalmazza. De a kereszténység korai története is számos pótolhatatlan forrást köszönhet Oxyrhynchos jól konzerváló homokjának: apokrif szövegeket és a legkorábbi ismert evangéliumváltozatokat egyaránt. (A mostanában feltálalt szenzáció egyik főeleme is ide kapcsolódik, mondván, hogy előkerült a János jelenéseiben emlegetett Fenevad alternatív mezszáma: 616-os az eddig elfogadott 666-os helyett. A szépséghiba mindössze annyi ebben, hogy az ezt kitárgyaló papirusz nem most, s nem a vadiúj technikának köszönhetően vált ismertté, valamint az egyik ódon egyházatya, Szent Ireneus művéből már amúgy is tudhattunk eme számvariánsról.)
Mindazonáltal az oxyrhynchosi papiruszok legnagyobb érdeklődést kiváltó hányadát érthető módon az irodalmi jellegű szövegek alkotják. Noha a leletegyüttes alig tíz százalékát teszik ki ezek a papiruszszövegek, mindazonáltal a mennyiség és a műfaji változatosság még így is bámulatra méltó. A korabeli filológia kívánalmainak teljességgel megfelelő szövegkiadások éppúgy fönnmaradtak, mint iskolai vagy szónoklati gyakorlatok során kusza sorokban elővezetett idézetecskék. Ez idáig nem is alított történeti művek, szentenciagyűjtemények, kommentárok, versek, tragédiák és komédiák váltak megismerhetővé az elmúlt XX. század folyamán. Menandrosz, az újattikai komédia mestere különösen sokat köszönhet az oxyrhynchosi papiruszoknak, hisz több műve is kizárólag ezek révén maradt reánk, mint ahogy Szophoklész Nyomkeresők című szatírjátéka ugyancsak egyes-egyedül innen került elő.
E korpusz, illetve általánosságban a teljes klasszikus irodalmi örökség látványos (mintegy húszszázalékos) földuzzasztását ígérik most a lelkesen beharangozott új technika közeli és távoli ismerői. A világsajtó tudósításai szerint a NASA által kifejlesztett multispektrális képalkotó módszert (MSI) alkalmazva az utahi egyetem (Brigham Young University) kutatói új készülékükkel képessé váltak eleddig olvashatatlannak ítélt szövegek rekonstruálására. A néhány éve megismert UV-technika különösképp jól hasznosítható elszenesedett papirusztöredékek kiolvasásakor. A Vezúv nevezetes i. sz. I. századbeli kitörésekor lávával betemetett herculaneumi könyvtár jócskán karbonizálódott darabjainak helyreállításában tehát komoly sikerekkel kecsegtet az eljárás, ám az még nem tudható teljes bizonyossággal, hogy milyen eredményeket hozhat mindez a jóval terjedelmesebb és egészen másfajta problémáktól sújtott forrásegyüttes, az oxyrhynchosi papiruszok esetében. A kutatási program internetes oldalán (www.papyrology.ox.ac.uk) közzétett eredmények és illusztrációk jóllehet hatásosak, mégis legfeljebb visszafogott optimizmusra adhatnak okot.
Bolonyai Gábor, az ELTE BTK ógörög tanszékének vezetője, a témakör kiváló hazai ismerője ugyancsak némi óvatosságra int, s fenntartásainak ad hangot e kérdésben. Aminthogy higgadt mértéktartást tanácsol azzal az állítólagos új Szophoklész-művel kapcsolatban is, amelyet a The Independent fentebb említett cikke idéz. Valóban a klasszika-filológia szigorú módszertani szabályainak merész áthágását jelenti, és merőben szokatlan lépés rögvest fordításban, valamint a szükséges tudományos apparátus mellékelése nélkül közzétenni egy ilyen nagy horderejű fölfedezést. Ráadásul a lap által citált néhány sorból aligha lehet akár csak félig-meddig is megbizonyosodni arról, hogy vajon
valóban Szophoklész
eleddig csak címében ismert tragédiájának (Epigonoi - szüzséje nagyjából azonos Aiszkhülosz Heten Théba ellen című művével) részletét olvassa az emberfia.
Egyelőre csak remélhetjük, hogy a közeljövőben tényleg megannyi új-régi szöveggel gazdagodhat az általunk ismert és adorált antik irodalom. Példátlan nyereség lenne, akár ha a már eddig is csodált klasszikusok új remekművei, akár ha a korszak agyonolvasott népszerű ponyvái és lektűrjei válnának esmeg hozzáférhetőkké. Hiszen köztudomásul szolgál a vigasztalanul szomorú számadat: az antikvitás mintegy kétezer név szerint ismert szerzője közül csak alig kétszázötvennek birtokoljuk - ha mégoly töredékesen is - a műveit. Bizakodjunk hát továbbra is az ókori közhely változhatatlannak hitt igazságában: Éaz írás megmarad!
