Ha a világháborút közvetlenül követő években megjelent holokausztmemoárokról van szó, manapság irodalomtörténeti összefoglalásokban is jobbára két címet szokás csupán megemlíteni (az Emberszagot Szép Ernőtől és a Kilenc koffert Zsolt Bélától), majd esetleg tétován megjegyezni, hogy ezen túl még könyvek tucatjai várják a felfedezést és értékelést. Sásdi Sándor Fehér kenyér című, először 1946-ban megjelent művének nyomtalan kihullása az irodalmi emlékezetből nehezen igazolható fejlemény, már pusztán amiatt is, hogy ez a szöveg a Kádár-korszakban jóval hamarabb és jóval szélesebb körben vált hozzáférhetővé, mint említett társai: 1967-es második kiadását a következő bő évtizedben két újabb kiadás követte. A Fehér kenyérnek ráadásul egy másik irodalomtörténeti hagyományban, a Puszták népével és az Egy polgár vallomásaival kezdődő nagy szociografikus önéletírások sorában is fontos helye lenne. És azt sem mondhatjuk, hogy szerzője azok közé tartozna, akik csupán alkalmilag, emlékeik megőrzése végett ragadtak tollat: Sásdi haláláig rendszeresen publikált, a húszas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig minden évtizedre jutott legalább három-négy (de néha jóval több) új regénye - összesen mintegy negyven kötet.
Tiszta magyar
E ritka hosszú és igen termékeny pályafutás első állomása az az 1925-ös Nyugat-novellapályázat. Sásdi "nyers, de ellenállhatatlan erejű realizmussal írt", "legtöbb részletében hibátlannak mondható" elbeszélését, a Nyolc hold földet a hatodik helyre rangsorolták - igaz, a szerző visszaemlékezése szerint Babits később bevallotta neki, csupán azért nem lett pénzdíjas, mert az egyértelmű favorit Németh László után nem következhetett még egy "paraszti témájú" elbeszélés. A szöveg a következő év elején meg is jelent a Nyugatban, kis idő múlva pedig regénnyé bővített változata is elkészült. Ekkoriban a baranyai Varga községben Tintner családnévvel született Sásdi - miután a középiskola után eltöltött néhány évet Budapesten, színházi lapoknak szállítva riportokat, interjúkat - már évek óta a Pécsi Napló munkatársa. A baloldali szimpátiájú újságíró, aki alkalomadtán a kommunista 100%-ot szemelvényezi, időnként sajtóperekbe keveredik, de - ha úgy hozza a kényszer - Horthyról is dicsőítő cikket ír, a helyi kulturális élet egyik szervezője. 1928-ban megjelent első két regénye a Dante kiadónál. A Hanna nagy útja a falusi zsidó kántor apa által kijelölt férj elől egy világháborús orosz hadifogollyal megszökő lány története, míg a Vadludak a falusi társadalmi berendezkedést egy különös idegen felléptetésével vonja analízis alá. A következő évben pedig elérkezett a valódi siker.
A Nyolc hold föld regényváltozatának "újságpapírra nyomott, huszonnégy filléres" Athenaeum-kiadása az emlékezések szerint kiemelkedő bestseller lett, állítólag hatvannégyezer példányban jelent meg, és az utolsó darabig el is fogyott. A regényt valóban biztos hely illeti meg a gazdag magyar parasztirodalom kánonában, hiszen formai bravúrok nélkül, de biztos kézzel, magas érzelmi hatásfokkal bogoz össze érzelmi, szexuális és gazdasági jellegű vágyakat és kényszereket, melyek hol egymást erősítik, hol egymás ellen hatnak. A tüdőbeteg férje helyett annak öccsét megkívánó fiatalasszony vágyai egybeesnek a szülők kívánalmaival, akik a megélhetést biztosító címbeli hozományt akarják a családban tartani. Az öcs csábításának engedő nincstelen menyasszony azonban előbb az angyalcsináló asszony kezére jut, majd családjával a faluból is távozni kényszerül. Sokat elárul a két világháború közötti Magyarországról, hogy a regény iránt talán a Múlt és Jövő kritikusa lelkesedett a leghevesebben: "Azok, akik hangoztatják, hogy a zsidóság csak városi irodalmat csinál, hogy a föld népe és maga a föld nem keltenek visszhangot a zsidó íróban - olvassák el Sásdi Sándor könyvét. [...] Akármilyen sötét antiszemita szemüvegen keresztül nézik: ez tiszta magyar irodalom. [...] Segít megdönteni azt a tévhitet, hogy a zsidó írók csak a 'romlott' városi miliőt értik meg, nem tudnak odahajolni a föld embereihez és a földhöz, hogy hallgassák szíve dobogását." Ekkor az úgynevezett népi-urbánus vita még el sem kezdődött, a városellenesség azonban már évtizedes hagyományokra tekinthetett vissza, és rég dogmává merevült a zsidóság és a városiság kapcsolata is, jóformán eltüntetve az ország szimbolikus térképéről a vidéki, falusi, sőt éppenséggel földműveléssel is foglalkozó zsidó népességet - már jóval tragikus valódi eltűnésük előtt. Sásdi a Fehér kenyérrel a magyar társadalom ezen csoportjáról alkot majd reprezentatív képet. Addig azonban még sikerekben és megaláztatásokban gazdag évek következtek.
A harmincas években jól olvasható, érdekes, de irodalomtörténeti jelentőséggel nemigen bíró kötetek sorát jelentette meg, izgalmas ötleteit időről időre lektűrös cselekményvezetéssel önti fel. Írt szerelmes limonádét a Gong tízfilléres füzetsorozatába, miközben novelláskötete, Az árnyéknélküli ember a Nyugat könyvkiadójánál jelent meg. Újabb regényei közül is többnek fontos színhelye a falu, a felvetett problémák azonban inkább egyéniek, mint közösségiek - nem is tett kísérletet arra, hogy a zászlót bontó népi mozgalomhoz csatlakozzon. Érdekes kísérlet az Egy nyár regénye és folytatása, az 'sz felé (1934 és 1937), melyek mintha a "falusi" és "városi" irodalom egymással szembeállított karikatúrái lennének: az első a falun üdülő főhős románcát meséli el a magányos tanítónéval, szentimentális regényeket imitáló stílusban, hogy azután a másodikban a városba visszatérve lakbérgondok, hozományspekulációk és mondén lányok vegyék át a főszerepet.
Közös tér
A harmincas évek végén ismét Budapestre költözne, Móricz Zsigmond szerez neki a Magyarországnál állást - ez azonban az első zsidótörvény miatt az utolsó pillanatban meghiúsul, hamarosan pedig munkaszolgálati behívót kap. "A munka nehéz, a Szent Imre útját javítjuk. [...] Javában csákányoztam, amikor a női fodrászüzletből kiszalad a tanulólány, a kezében könyv: 'A főnöknő kéreti, hogy Bartusz Jenőné névre szíveskedjék dedikálni...' Így tudtam meg, hogy Aratástól hóhullásig című regényem megjelent." Pedig ez a regénye éppenséggel afféle népnevelő-figyelmeztető szöveg. Egyik fontos mellékszála két gyerekkori barát, a zsidó kocsmáros fia és egy parasztfiú összeveszéséről és kibéküléséről szól. Jenő az egyetemen rossz társaságba keveredik, és antiszemitává válik, később azonban beleszeret egy zsidó lányba, akit feleségül is vesz; Zoltán viszont eddigre megelégeli, hogy zsidóként hiába keres munkát Magyarországon, és a palesztinai kivándorlás mellett dönt. Jenő zsidóvá válik családja szemében, Zoltán pedig paraszttá lesz a Szentföldön. Tanulságos kísérlet a megmerevedett szimbolikus rend felforgatására - ám gyakorlati segítséget sajnos nem jelenthet. Sásdi könyvei indexre kerülnek, ő maga pedig 1944-ben a Dachau melletti Waldlagerbe.
Amikor a következő év nyarán hazatér, azonnal dolgozni kezd önéletrajzi regényén. A Fehér kenyér azzal zárul, hogy a holokausztot a családjából egyedüliként túlélő elbeszélő visszaérkezik falujába - a regény maga pedig mintha ezt az otthonosságától brutálisan megfosztott helyet igyekezne az emlékezésen keresztül újjáépíteni. A szöveg azonban nem visszatekintő nézőpontból íródik, hanem a kisgyermekkorától végigkövetett én mindenkori látószögéhez igazodik - ez teszi lehetővé, hogy ne absztrakt kategóriákból, hanem olyan konkrét jelekből és gyakorlatokból induljon ki, amilyen például az étkezés. A homogén csoportok, az egymást felülíró-kioltó identitások helyett sokszor ellentmondásos kapcsolatok bonyolult együttállásait mutatja fel. Ezek összessége rendezi el a közös teret, amibe azután betörnek az absztrakt kategóriák szerint homogenizáló diskurzus képviselői, és innen szakítják ki az elbeszélőt, hogy a szöveg utolsó harmadában már a láger egészen másféle tere uralkodjon. A holokausztot megalapozó ideológiát formájával is opponálni igyekvő, a század első évtizedeinek falusi zsidó-magyar életközösségeivel kapcsolatos tárgyi adalékokban is igen gazdag könyv mindenképpen megérdemelné az újrafelfedezést. Sásdi a hatvanas években némileg átírta ugyan művét, s a ma könnyebben hozzáférhető kiadások ezzel a szöveggel jelennek meg, de ezúttal ez nem ideológiai fazonigazítást, csupán néhány epizód beiktatását jelentette.
Sásdi egyébként nem ápolt haragos viszonyt a kommunista rezsimekkel, sőt. Korábban is meglévő munkásmozgalmi szimpátiái a hatalomátvétel után megerősödtek és prózájában is előtérbe kerültek. Ha valakit érdekel az ötvenes évek irodalma - amit nagyságrendekkel többet emlegetnek, mint olvasnak -, annak jó szívvel ajánlható például Magvetők című regénye. A cselekmény középpontjában egy húszas évekbeli pécsi bányászsztrájk áll, amellyel már újságíró korában is foglalkozott, a szereplők között fel is tűnik egy önéletrajzi alaknak tűnő, tétova újságíró. A szöveg valóban szívszorító képekben képes megjeleníteni a szegénységet, romantikus jelenetekben színre vinni a szolidaritás megnyilvánulásait, közben pedig félreérthetetlenül ráirányítani a figyelmet a Horthy-korszak osztályelnyomására és a peyerista szociáldemokraták árulására. Sásdi még 1960-ban is, amikor a legtöbben már elhagyták ezt a hajót, a mozgalom iránt végül elköteleződő hőse nevelődési története köré rendezte el a századelős falu tablóját (Boldog hajlék). Ezek a didaktikusan osztályharcos könyvek jó eséllyel keveseket érdekelnének ma, ahogy ez idő tájt keletkezett, melodramatikus szimbólumokra felépített nagyregényeit (Bosszú; Árnyék) is igencsak kikezdte az idő.
Nem szabadul
Sásdi lojális szerző volt, viszont nem tartozott azok közé, akik a kommunista rendszerben az amnézia lehetőségét látták. Az Új Életben, melynek rendszeres szerzője volt, 1968-ban így nyilatkozott: "Nincs igazuk azoknak, akik azt szajkózzák: ha életre ítéltettünk, el kell felejtenünk a múlt borzalmait. [...] huszonkét regényem jelent meg, mindegyikbe [...] 'belesuszteroltam' a szenvedéseket, a megaláztatásokat, amelyeket a zsidók elszenvedtek a fasizmusban, főként pedig a deportálásban. Sokszor vitám volt a lektorokkal, akiknek igazuk is volt, mert 'kilógott a lóláb' [...], de én ragaszkodtam ahhoz, hogy ha mesterségesen beleékelődve is, helyén maradjon az, amit minden alkalommal bele kell kiáltanom a világba. [...] Ahogy a Horthy-világban nem titkoltam baloldali nézeteimet, [...] ugyanúgy vállalom ma - amikor ez egyáltalán nem hősiesség - azt, hogy zsidó vagyok, vallásos zsidó házból származom, és ha akarnék, se tudnék szabadulni bizonyos kötelmektől." És valóban, még a Sólyom utcai fiúk című ifjúsági regényében (1963) is felbukkan egy pótapa, aki auschwitzi hónapjairól mesél fiának.
Sásdi - ahogy egy kritika fogalmazott: "a könyvtárak tanúsága szerint" - a legolvasottabb kortárs szerzők közé tartozott, recepcióját azonban jó szándékú érdektelenség jellemezte, félhomályban alkotó kismesterből lett halála pillanatában elsüllyedt szerző. Pedig a hatvanas évek közepén, az ekkoriban meginduló kisregényhullámtól aligha függetlenül, ismét áthangszerelte prózáját. A Városszélen (1966) egy hithű kommunista munkás házasságát és annak válságát, valamint házuk többi lakójának történetét bemutatva tekint végig a világháború vége óta eltelt két évtizeden. Mentalitástörténeti szempontból igen érdekesek a keresztény családnál hagyott gyermekét visszakérő holokauszt-túlélő anya jelenetei vagy az egykor fasiszta családot exponáló 56-ábrázolás. A középpontba azonban a cselédből háztartásbelivé vált feleség mindennapjai kerülnek, és ez lesz az a szál, amelynek mentén Sásdi kései prózája kibontakozik. Innentől szinte kizárólag mikrotörténeti szemléletű, a társadalmi viszonyokat és változásokat a magánéleti-háztartási gondok-örömök szemszögéből értelmező, a szexualitást, az anyagi viszonyokat és a vallást egyaránt fontos tényezőként kezelő nőtörténeteket ír. Ezek ma is olvasható szövegek, amelyek hol külső elbeszélőt léptetnek fel, hol Csalog Zsoltot-Tar Sándort idéző monológformában íródnak. Kiemelkedik közülük az 1973-as A rigó sírja és az 1975-ös Élt: négy boldog évet. Előbbi egy a holokausztban a fiát elveszítő, nem zsidó, szocialista férje tétlenségét-tehetetlenségét feldolgozni nem képes asszony emlékein keresztül viszi színre egy vidéki város második világháború előtti mindennapjait, ahol változatos identitású személyek léphettek egymással kapcsolatba. Utóbbi pedig egy szarkasztikus humorú, megházasodni nem akaró, keresztény családból származó, végül azonban a holokauszt áldozatává váló lány szemszögéből írja újra ugyanezt a helyet és időt. Ezeknek a közös, szétrombolt tereknek a teljes felejtést aligha érdemlő megörökítői Sásdi jobban sikerült könyvei.
